Komor István

(1926-1974)

Apja, Klauber Lajos banktulajdonos volt, akiről úgy tartották, hogy a város legjobb szívű embere. Úgy is hívták, hogy "Baja szíve". Bohéméletet élt, jóllehet mindig mások ügyes-bajos dolgait intézte. Anyja, Klein Janka mindenben hűséges segítőtársként támogatta férjét. A Klauber-házban mozgalmas élet zajlott, ahol gyakorta sok vendég jött össze, mert apja imádta a társaságot. Asztaluknál mindig ült néhány szegény ember, pénzzel is támogatta őket. A szülők személyisége vonzotta az embereket. Házuk a felnőtt vendégek mellett mindig tele volt a gyerekek pajtásaival is.

Klauberéknak két gyermekük volt. Lányuk, Vera és fiúk, István, aki 1926. október 24-én született Baján. Itt végezte el az elemi iskolát, és a Ciszterci Rend Bajai III. Béla Gimnáziumába járt. A gyermekkor és a diákévek az átlagosnál jobban befolyásolták életét. Így vallott erről: "A város minden zugát, a Duna összes csodálatos holt-ágait a rezétitől a szeremlei ágig megismertem, szerettem és felejthetetlen szépségét sosem felejtettem el, nem is fogom elfelejteni."

A jó eredménnyel letett érettségi vizsga után a németek elhurcolták, 1945-ben tért haza. Beiratkozott bölcsésznek. Művészettörténetet és Lukács György előadásait hallgatta. Egyidejűleg a Színművészeti Főiskolára is járt, ahol Hont Ferenc tanítványa volt. Az egyetemet és a főiskolát nem végezte el. At utóbbiból tanára eltanácsolta, de később az Ifjúsági Színházban maga mellé vette. Itt Apáthi Imre is tanította. A főiskolai évek után a Nemzeti Színházban lett segédrendező, utána Debrecenbe, a Csokonai Színházhoz került.

1949-ben megnősült. Egyetlen gyermeke, Katalin 1951-ben született. Debrecen után több vidéki és pesti színházi társulatnál rendezett. Miskolcon, Győrben, Kecskeméten, Szegeden és Kaposvárott. Budapesten pedig a Nemzetiben és az Ifjúsági, illetve a Petőfi Színházban.

Mintegy 70-75 darabot rendezett. A leghosszabb ideig Szegeden működött, 1951-től 1953-ig főrendező volt. Két szezont töltött itt emlékezetes bemutatókat tartva. Főbb rendezései: Rachmanov: Viharos alkonyat; Urbán Ernő: Tűzkeresztség; Moliere: A fösfény; Gogol: A revizor. A főváros és vidék után 1957-ben Vaszy Viktorral együtt visszaszerződött Szegedre. Előbb rendező, majd 1960/61-ben főrendező, ezt követően 1970-ig ismét rendező a Szegedi Nemzeti Színházban.

Elég egy pillantást vetni a világirodalom nagy drámáiból rendezett repertoárjára, és láthatjuk, hogy ezek az esztendők jelentették életművének egyik legjelentősebb részét. Machiavelli: Mandragora; Schiller: Stuart Mária; Shakespeare: Szentivánéji álom, III. Richárd, Lear király; Calderon: A zalamenai bíró; Sartre: Altona foglyai; Svarc: A sárkány; Miller: Édes fiaim; R. Rolland: Július 14. - voltak legkiemelkedőbb rendezései. Darabválasztásaival megteremtette magának a rendező számára nélkülözhetetlen szabadságot, amely egyben az adott kor problémáinak felvetését is jelentette. Jászai-díjjal 1963-ban tüntették ki. Bátorságát bizonyítja, hogy már 1964-ben megrendezte az Altona foglyait, ennek a lelkiismereti drámának magyarországi bemutatóját, még a vígszínházi színre vitel és a film behozatala előtt. Ez az ősbemutató bukás lett, nem értették meg. Utolsó szegedi rendezése Dürrenmatt János királya volt.

Kaposvárra már betegen került főrendezőnek, később - haláláig - a Csiky Gergely Színház igazgatója volt. Országos figyelmet keltő színházat, remek előadásokat szervezett. Érdeme, hogy a fiatalabbakat - Asher Tamást, Babarczy Lászlót, Zsámbéki Gábort - hagyta kibontakozni, akik sokat tanulhattak tőle. Kaposvárott régi tervét, Lessing Bölcs Náthánját akarta színpadra állítani. Ez a terv álom maradt. R. Rolland Farkasok című drámáját és Szuhov-Kobilin Tarelkin halálát rendezte meg utoljára, fájdalmasan és szépen búcsúzva az élettől.

Mindössze 48 évet élt, 1974. szeptember 4-én Szegeden halt meg. Tragikusan fiatalon adta meg magát a halálnak. Baján temették el a zsidó temetőben, ahol a művésztársadalom fejet hajtott előtte. Emlékszem, milyen megrendítő volt temetése. Dráma, amelyben a tragédia sajátos válfaját már nem ő rendezte, melyben a dráma nem a színpadon kelt életre. Imádott tanító bácsija - az akkor már majdnem 90 éves - Rosenfeld József gyönyörű beszéddel és énekkel búcsúztatta. A kaposvári színház az évente átadott Komor István-emlékgyűrűvel tünteti ki legjobb művészét.

Milyen ember volt Komor István, milyen volt vele élni, dolgozni, barátkozni, őt ismerni?

Így írt magáról: "Szeretem a foglalkozásomat, mert érdekes, izgalmas, szép, fordulatos, nehéz és idegesítő, színes és mulatságos olykor, és mert hiszem, hogy örömet, gondolatokat, vágyakat ébreszt az emberekben."

Lánya így jellemzi: "Édesapám igen művelt ember volt, kedves, szellemes, szeretetreméltó egyéniség, színes, szórakoztató, kicsit bohém, érzékeny lelkű. Ünnep volt vele együtt lenni, ízig-vérig közösségi ember volt, még halálos betegen is el tudott szórakoztatni egy teljes társulatot. Az igazán jót tévedhetetlen pontossággal ismerte fel mindenkor. Volt benne valami, ami vonzotta az embereket, áradt belőle a szeretet, ezért őt is szerették, ha veszekedett, akkor is, mivel hirtelen haragú volt. Aki felszínesen ismerte, csak a mindig jópofa, hülyéskedő Komor Pistát látta, ez is ő volt, való igaz, de alapvetően egy, az életet nagyon jól ismerő lelkiismeretesen dolgozó, a halál közelségétől menekülő, az élet lényegét mindig érzékelő ember volt."

Baján rendezőként kétszer volt hivatalosan, 1973 decemberében, amikor a "Szóljanak a bajaiak..." előadássorozat keretében meghívták, és Színházi esték címmel számolt be életútjáról. Előtte - 1965 nyarán - a Kecskeméti Katona József Színház két hónapig tartó nyári vendégjátékának alkalmából a színház egyik rendezőjeként volt itt. Részt vehettem próbáin, és láthattam az általa rendezett előadásokat. (Goldoni: Fogadósné; Rostand: Cyrano de Bergerac; Heltai: A néma levente; Móricz-Gyökössy: Pillangó; Sartre: A tisztességtudó utcalány.) Kifürkészhettem hogyan küzdött az esztétikai minőség megteremtéséért, saját színházáért. Képzelete tombolt, még az emlékpróbákon is, hogy alkotása a tökéletességet közelítse meg. Ezért sokszor megállította a játékot, változtatott rajta, így a darab fejlődése sem állt meg. Nem törekedett arra, hogy saját személyiségét felnagyítsa, jó kapcsolatot alakított ki a társulattal, nem nyomta el őket, de sohasem épített felületességre. Kapcsolatépítésében nagy szerepet játszott felkészültsége, nem utolsósorban humora. A színházi sztorik tudója volt, és szerette a társaságot, mint apja.

A színháztudomány még adós e rendezői pálya értékelésével.