A TÜRELEM ÓRÁI

RENDHAGYÓ AJÁNLÁS

          /részlet/

Az Esnagy versek olvastán könnyen támadhat olyan érzése bárkinek, hogy ezeket õ is megírhatta volna, hiszen egyszerû szavak, érthetõ gondolatok sorjáznak rendben egymás után…
Hasonló ez egy légtornászmutatványhoz: olajozott sima mozdulatok, mosoly a magasban, és közös, önfeledt öröm a végén, a meghajláskor….
Nem gondol senki a makacs, testet-lelket gyötrõ gyakorlásra, a ficamokra, zúzódásokra, és így van ez jól.

E kötet szerzõje háló nélkül dolgozik..

Egyik versének trambulinjáról / Az anyós intelmei 49.o./ még csörgõsipkában rugaszkodik el, lendületének groteszk íve a Római elégiához /54.o./ viszi, ahol már mint ön-ön tudásába fáradt cinikus bölcselõt csodálhatjuk, azaz csodálhatnók, ha a lélegzetelállító csendben nem szökkenne el a kupola magasából, de olyan erõvel, hogy el is hagyja ezt cirkuszi sátrat, fel-fel a csillagi szérûkig, ahol irodalmunk elsõkaszásai hajlonganak. /Dózsa-rekviem. 53.o./

Ezután mintha mi sem történt volna, kioson a hátsó ajtón, elvegyül közöttünk, és éli életünket, pedig jól tudja, le is írja:

” Nehéz másra figyelni:
mindent megérteni és megszeretni.
Nehéz lélekszakadva futni szépen
a szakadatlan, örök hóesésben.”

Esnagy József vállalja ezt a örök-szép futást. Köszönet neki……

D. SZABÓ JENÕ

KIKIÁLTÓ

Repülök, mint a madár
a zöldellõ ágra.
Cipelem magamat
szabad pusztulásra.

Színezüst virágok
sirató-deszkámat:
lemetszik koporsóm,
be nem fogott számat.

Szemem kényes vadé,
villanó borotva,
lelkem, hogy szabadul
csillagra, bokorra.

S õszinte szavaim
szép-vázú keretben,
mint égõ kopjafák
suhognak felettem.

 

HAZAFELÉ

Kicsi, felhõtlen égdarabbal
cipelem vaskos álmaim,
s lépteim botló kõdarabján
égnek vasravert szárnyaim.

Elhagynak társaim. Apám, anyám
Egyre távolabb. – – – Messze száll
minden, hogy magamra maradva
verdesek, mint szárnya-tört madár.

Sötét éjjelek hosszú vége
szorítja torkom. – – Ez már mindenem.
Otthonomtól még messze járok;
tõr a kõ,
de enyém az életem.

 

NEM VOLTAM SEHOL

Nem voltam sehol
csak anyai házban
azontúl egy barna
asszony-nyoszolyában

Nem voltam sehol
sehol sebesebben;
munkába s hazafelé
égig meneteltem

Nem voltam sehol
de ameddig elláttam
mindenütt nagy égõ
tüzekre találtam

Magam is a tűztõl
tüzesebbre gyúltam
s kő-beton odúmat
magamhoz gyalultam

 

AZ ÉN MÚZEUMOM

Az utolsó fiákerest,
ahogy végighajtott az úton
én még láttam
két lova nyerített
kicsit már elcsigázva
aztán elveszett Õ is
akár mint más emlékem
a tarisznyámban

Az utolsó facsíszárt
és az utolsó halászt
aki magányosan húzta a bárkát
és a ladikot tele
rõzseköteggel és hallal
én még láttam varsák
csavaros útján osonva
a Nap felkelõ tenyerén
amikor a madár megszólal

S az utolsó rongyszedõt is
az utcán láttam én
ahogy kiáltozott: ” Veszek
rongyot mindent veszek!”
aki után futott anyám
hogy pár forintért eladja
elnyûtt ruhánkat
mert akkor úgy kívánta a család
gazdasági érrendszere

 

ÖNELEMZÉS

ha szomorú vagyok
sóhajtva nézek föl a Holdra
helyem sehol nem lelem
jelenem nincs csak múltam

s ha rámveti súlyos öklét
a valóság cifrasága
Hazámhoz köt a hűség
bár guillotine annak bére ára

s akár a csend Európán
mellemen virradat-kokárda
bõröm alól csontom kibukkan
de áll a vázam csigaháza

s közhelyeinkbõl piramis
épül rám múmia-testem
Magyar vagyok és európai
rabságra nevelhetetlen!

 

OKTÓBERI SIRATÓ

Nem a feketeség fáj
a fák néma agóniája
nem a rózsák
õszi meghalása
a lehervadt fény az égen
csak a szerelem
ami elmúlt
csak a napfény
a kavicsos Dunaparton
azok a szénné égett
gyerek-katonák
zsugorodott
totemfeje

– – – Ma már minden ág
az én szívemre hajlik
Kakasszó hullik fülemhez
Forró kemencében sül a kenyér
de hiába
ha többé nem jön haza
az egyetlen fiú
az egyetlen férfi…..

Asszonyok sírnak a pléhkeresztnél:

Uram! hol a világosság?
Uram! hol?

 

LÉLEKSZAKADVA

Hosszú éj.
Hosszú nap.
Farkasszemek
némán
világítanak.
Villanydrótok futnak.
Futnak a fák.
Távolodik a csend.
Bizonytalan a világ
Az Õsének hangja zúg.
Egyre élhetetlenebb.
De kinek kell ma a dal
s dalban
az õszinte szavak?
– – Társtalanok,
akár a magány,
hiába szólítanak.

A szív lobogása
nélkülözhetõ erény.
Megmagyarázható minden
embertelen esemény.
A gyilkosság
napi szükséglet.
Az erõs veri a gyengébbet.

És én erõs vagyok,
szerencsére.
Nyugodtan fekszem
halotti lepedõmre.
Szívemben csak a BÉKE
sebezhetõ örökre,
míg a remény,
a szerelem,
a könny annyi,
amennyit csak elbír ez a föld.

– – Alig bírom elviselni a társam
s néha az anyám,
ha fejemre szakad a tetõ,
s ilyenkor
a legjámborabb is verekedõ;
pedig csak a CSEND,
s néha egy-egy vers
sétál velem
egyre hitetlenebb.

Csak a múló idõ
patakvize húgyos,
az apámé meghót
boros;
s ugye csúnya,
ha az ajkaimra ma úgy szárad a piszok,
mint egyszeri alkalom?
– – Kurva meg nincs.
Mindenki keres magának.
Akinek pénze van,
gondtalanul nyomhatja az ágyat.
S nekem
tiszta a lelkiismeretem.
Fülemig ér
az önérzetem,
bár
a feleségem
otthon
hiába vár.
Unom már,
amit nekem ád,
hiszen az ágyon hempergõ csillagok
úgy összekuszálták az agyát,
hogy extázisban liheg
az egész lakás.

Azért
otthon
néha még
szolidárisan
megeszek
két gyilkosság közt
egy szelet
zsíroskenyeret,
míg a képernyõn katonák,
önkéntes hullák
és kegyetlen bandák
egymást
kiosztják.

– – Itt
a szobában
lám
minden hulla
szép halott.
Az anyám
mégis
ilyenkor
sajnálja a napot,
amelyet rám áldozott,
mert én
haszon nélkül írok
verset.
Erre nem tanított.
És fél,
hogy megöl majd
engem is egy csatatér,
mert az ilyen
ott végzi,
mint én:

Lám Petõfi….
Lám Arany….
Az Õ tudatában
minden költõ
már fiatalon halott,
mivel úgy tudja szegény,
hogy csak a holta után
világít a költõ,
mint a fáklya lángja…..

És a szemem
a képernyõre tapad,
oda,
ahol a testek vonaglanak,
és nem tudom,
nem mondom,
ez, vagy valami más a fontos.
Nehéz másra figyelni:
mindent megérteni és megszeretni.
Nehéz lélekszakadva futni szépen
a szakadatlan, örök hóesésben.

 

S Z É L T Ő L

Széltõl hajlanak a fák.
Megered a csicsóka.
Kidugja fejét a fû.
Lobog a bodza bokra.

Hozzáér a Nap, a Hold
bimbóhoz, néma rügyhöz.
Iksz, ipszilon és zé is
lengeti már a fütyköst.

– – A fiúhoz szorulva
feszít a büszke lány már,
bár könny csorog az állán.

S az magját, hogy kilökte,
pihen oldalán az ökle,
csöpp párja mellé bújva.

HA ÖLELIK AZ EMBERT

Ha ölelik az embert,
huhogó a félhomály.
Ácsingó-szõr a háta,
s leng, akár a pókfonál.

Zongorafutam a teste.
Nyögése melódia.
Minden komoly és csendes.
Könnye édes komédia.

Legyen ágy vagy szék a színpad,
szeme gúvad, úgy ingat-
ja erõlködés, de nyomja

párját. – – S boldogan morogva,
a nõ ölét betöltve,
esztelenül megy tönkre.

AZ ANYÓS INTELMEI

A Te Jóskád füle-farka
csüggedten lóg
látod szentem?
Ronda alak a Te Józsid

ránézni sincs
semmi kedvem.

Mindig mondtam édes lányom
magad érte
föl ne áldozd.
Élhetsz vele zárdaszûzen
mindezért majd
magad átkozd.

Költõ gyerek a Te Józsid
Baja sara
ragadt rája.
Néhány rongyos gatya marad
mindössze
utána.

 

LEVÉL F. L-NEK

Kedves Barátom!
Ha befogod kicsi szád,
ne aggódj!
végül
megfizetnek.
Olyan egyszerû ez. Lásd!
Ára van
a becsületnek.

A dumádért nem fizetnek
a világon sehol
üzemi nagyhatalmak.
Ha lopják házad,
vagy hazád,
kussolj, mert
levakarnak….!

Barátom!
higgy a próféciának:
Fizessed meg az árat!
A fõnökeid
úgy szeretnek,
ha befogod
kicsi szádat!

 

PAPRIKÁK

Pirosodnak a paprikák
megértek szedésre
Cickafarkukkal játékosan
lesznek felkötözve

Nyúlnak értük asszonykezek
magjuk ömlik sorra
Bár maradtak volna zölden
akár az uborka

 

TÖPRENGÉS EGY SŰRŰ DÉLUTÁN

– Barátaimnak! –

Váltott lovakkal török felétek
Szelíd parton és kietlen pusztán
A hazugságok erdején keresztül
Bevallva hogy én is éltem gyáván

A történetetek történetem
Egyszerû lehet hogy együgyû is
Nem ettem csalánt mint orosz hadifogoly
De élni akarok annyira én is – – –

Ma már csak arra várok hogy az álmok
Vajon valósággá mikor lesznek
Gravitáció húz – – – Egyre nehezebb
A szárnyam mint a fáradt verebeknek

 

RÓMAI ELÉGIA

Esteledvén, ha kiszárad a torkom,
jókedvem zöld kútjaihoz érve
bevallom néktek, néha még elvakít
Messalinám vad gyönyörûsége,

Mert lobogó láng az éj, ha fekszünk
bíbor paplanon, mint a stigmák,
s míg ölelkezünk önként önfeledten,
vérrel telnek a római utcák.

De nem ám érted Te áldott “ország”,
hol lombok fészke cirkuszi sátor,
hol madár dalol, s cinkos önérdek
tornyosul föl a pocsolyából….

S én, Claudius, az isteni császár,
ki férfi voltam, léha és lökött,
bolondoztam néktek e világban,
de már most hallgatok, mint a tök.

 

DÓZSA-REKVIEM

Szénfekete arcom megégetett
Bõrömön fogak harapásnyoma
Falánkul fölfal varjú-népem
De a halálom mégsem ostoba

Mert a hit a hit lánggal éget
Mert úgy érdemes tüzes trónon
A szabadság vágya lobog így testvér
Ha tested nehéz már mint az ólom

S mert jöhetnek újból vérebek még
A szolgaságra nem lesz mentség
Kaszás népem s hazám Te mostoha

– – – Eső vagy fény szögez bár keresztre
Átkaimat zúdítom fejedre
Ha nem tudtok gyõzni majd soha!

VÉGTELEN MENETBEN
– Radnóti Miklós emlékére! –

Nyugtalanul rezdül a fény.
Ugyan miért vagy szomorú?
Gallyak árnya kavarog
Távol, s a Hold szeme rezdít.
Alomba borult a szalma
Lábad alatt, s úgy kiabál,
Akár a jóízû alma
Nappali fénye a csendben.
Ujjong már a fénykoszorú.

Lásd, újból szívedre szorul
Rém-rovarok szárnya s elér
E táj, hol állsz kifeszítve!
Zordan Júdás szeme hordoz.
Dideregve, míg telik idõd,
Ül a harmincezüst pénzû:
Lassan öli õt a halál.
Altatódal fut a szádra.
Fulladozik már ez a csúf
Éden körülötted Mester és
Nyugtot nem ád a hajnali fény.