Antitestamentum
1
Skorpió jegyében születtem.
Szabott sorsomban szabad vagyok.
Bûnöm nagy, mert emberré lettem.
Félrevezettek a csillagok…
Van testem, lelkem, akaratom.
Úgy felejtek, hogy emlékezem.
— Kharón fülét vakargatom —
Élni fogok, nem végrendelkezem!
Te francia voltál. Én magyar.
Sorsunkban közös a végzet:
Te raboltál Villon, bûn takar.
A vétkem, nekem az, hogy én: nem.
De én is szennyben és koszban éltem
és élek, mert fojt, s úgy fog körül…
Kardélen ül az Isten, féltem.
Sóvár tömeg zokog és örül.
Téged elvesztett apád, anyád,
s nem volt fürdõdhöz kendõ, szappan.
Engem körülbégetett a nyáj:
nélkülöztem, mert mindent kaptam.
Tûzhelyünkön hús sült: lúd s kappan.
Asztalhoz ültetett a bõség,
hogy véget érjen a salakban.
Determinált a lehetõség.
Már gyerekként világgá mentem,
naponta. Féltem a nagy halált!
Kapuk torkán lapultam, vertem
a mellem, míg apám rám talált…
Elzúgtam neki a fák dalát,
hogy: nem az a hõs, aki elvész,
hanem az, aki rátalál.
Ilyen a sors. Ilyen cseles-elmés.
Apám nem volt ötvenhatos, se
pufajkás, de pufajkája volt:
felhúzta, hogyha fázott. Sose
ölt embert, nem ütött, nem rabolt.
Nem játszhattam csúzlival, gyáva folt:
utálta a kést, fegyvereket.
Ha félt, fütyült, szelíden szólt.
Úgy szeretett, mint egy gyereket…
Szeretek dolgozni, s akarok,
hát hülyének néznek a hülyék.
Ha nem kapok könnyen, kaparok.
Keresek pénzt: vehetek fügét ,
hallgathatom a fülemülét.
Senki se formáljon a maga
képére, akarattal, mert még
csalódik magában, ha-ha-ha!
Olyannak lássanak, amilyen
vagyok, ne olyannak, mint vágynak.
Nem vagyok szobor, önarckép, meg
semmilyen mûalkotás. Lágynak
se mondható lényegem. Látszat
se vagyok, se hasonló olyan.
Nem is szerep, mit eljátszhat
akárki. – Vegyetek komolyan.
A folyó se a forrás felé
folyik. Partokat rombol, kiönt,
vagy új medret ás, keres és
talál, míg a tengerben kiköt.
S ott elvegyülve – mert se út, se köz –
önmaga alá merült kékség…
Csak az iránya más, semmi több,
hisz egy dolog magasság, mélység.
A pilóta nem tudja, ha néz
a magasból a nyüzsgõ földre,
hogy mit éreznek lent, hol nehéz
sorstól villan sokaknak ökle.
Kik nem látják, míg árny hull dögre,
milyen terhet cipel fönt a gép?
Segélyt – bombát?… Vakító röpte…
Szisszen szárnyain a Nap, az ég.
2
Szabad hajósból lett gályarab.
húz, izzad a hajó belében.
Evez: süllyedõ árnyalak
a sors Bermuda-háromszögében.
Hiába keresõk!… Bõrében
pusztul el, megfullad! S a remény? –
Az idõ hullámverésében
átázik emlék-part, televény…
Drámát írt, verset s megríkatott
egy angol. Valami William…
Akkor sorsáért lázadozott,
de most már lázít, mert van ilyen!
Az igazat láttatja: milyen?
Na, és az irodalmi különdíj:
– mert az Urál s a Volga nem felejt!
lélekboncoló Dosztojevszkij!
Vízió-századunk sokkban,
stresszben. Züllik, bomlik a hatalom.
Oppenheimer agyában robban,
reakcióba lép az atom.
Tükörbõl vicsorgat a majom:
sejteket zabál AIDS s a rák…
Burjánzik az emberi fajon
egy pusztulás-közeli talány.
Álom? Az iszonyat vára itt.
Huzat vág be nyikorgó ajtót:
mintha cinegék hangszálait
hangolná sakál-hangra Bartók…
Megborzongnak az erre tartók.
Arcukba csap dohos pára.
Összedõl — asszony szökik kantó! –
A Kékszakállú herceg vára.
Byron verssorokat köhint,
agyában köd cserjédzik, kokain.
Zongoralábakon jön Liszt,
vihar tombol billentyû-fogain.
Bajszával fest, vásznon Dali.
Malagából megszökik Picasso. –
Styx partján Õk, a túloldalin,
és se híd, se hágcsó, se lasszó!
Gazok, virágok alatt humusz.
Csíráiban a lehetõség.
Életünk ne legyen posztumusz
dolgainkat most verje bõség:
essen esõ, vagy fojtson hõség.
Sorsunkat most rendezzük el!
Keltsen törõdõ felelõsség
mely az Idõben nem merül el.
Jaj!, amikor fogan az élet…
Ha…miért?…Egyáltalán fogan?
Ha…nem vetél el a méh, s küret
se gyilkol petesejtet…Sokan
vannak öntudatlan…Sehogyan
szervezzük dolgaink a lényben.
Az Idõ áll, míg léptünk rohan.
Ázunk kolibri tollú fényben…
Az erkölcs Pompejiében álltam,
combok: ion-oszlopok között.
Nyálas élvek lucskában áztam,
s a világ megrökönyödött.
A gyönyör hamvai alól ködök
szálltak föl, s a romok alól
kirajzottak nyüvek, bögölyök.
És mindent megbántam, valahol.
Szerettem, de megcsalt a hûség.
És szeretek, vadul, konokon.
—-Kik megszegnek esküt, esküvést,
bambán totyognak a romokon.—
Én, áhítva, mint ikonokon
szerény, míves alakok, szentek,
elveken rágódom, gondokon
edzem lelkem. Magunkat mentem.
3
Kinek az eskü, hogyha senki
se tartja be? — De bátor, de fél! –
Nem ér rá, hiába keresik:
a hûség éppen félrekefél.
(Tudta-e Odüsszeusz, hogy rég,
önmagát kutatta: mit érõ?
mennyit fonalat tejtett Pénelope,
no és mennyi a kérõ?!)
Késõn értem férfivá? — Nõsen.
De sose nõtt be fejem lágya…
A kiképzést is álltam hõsen.
Ásítozott hitvesem ágya.
Ha összerogytam, mint a bánya,
romjaimon felhevülve
hozzám simult apósom lánya.
Én elhasaltam — Ö maradt ülve.
Kettõs okból vagyok hûséges,
testem a hûség vetett ágya:
prímó – nejem gyönyörüséges,
szekundó — mert nem kellek másnak.
Agyamba szürke sejtek ásnak
vermet ostoba érzelmeknek.
Megbilincselnek álmok, vágyak.
Párnák fehér tollakkal vernek.
Amíg csak nézed, s el nem éred:
vágy a nõ, kegyéért megdögölsz.
Látva lényegét, erjed véred,
eszetlen tobzódsz, már szinte ölsz.
Gyilkolnál érte, s kikönyökölsz
szemed ablakán, hogy lásson – láss.
Mint vízesés zuhansz és ömölsz,
és felborul benned a világ.
És megint a nõ! Ha megkaptad:
élõ tetem. Gõgöd térdepel
rajta: elejtett vadon lábad.
Nem Ö, a gyõzelem érdekel.
Titkok csendjét kibeszélheted,
és csak magadnak örülsz, támad
kedved dicsekvéshez. Ítéleted
szavai loholnak utánad.
A boldogságra nincsen sablon:
ki mint éli sorsát, önmagát,
úgy élvezi a belsõ sarkon,
kinti történések igazát.
Van, mikor kevés a sok, a tág,
s a sokból elég a kevesebb…
Érhet meglepetés, csak vigyázz.
Elmúlik minden, mint a seb.
Talán kéknyomat a sors, értelme
a közösség, összefogás:
másként zeng a dal hangszerelve,
mint a testben lúgzó zokogás.
A magány üszke éget, aláz,
csak a közös gyötrelem nemes,
mert osztja a szenvedést, talán…
A több vallomás a hiteles.
A barátság nem helyhez kötött.
– Mint térben a rádiósugár… –
Nincs különbség — – belül — aközött ,
ki-ki kérgembe ássa magát.
Rangon felül és kívül, momentán,
igaz barátom, mert karakter,
Sinkovics Péter író Zentán,
s Varga Zoli, fekedi bakter!
Az egyénen felül van az ügy
Több, ha elmozdítasz gyufaszálat,
mint száz bölcsen faragott ürügy.
Megoldás kell, nem magyarázat!
Szavakból nem építhetsz házat,
jóllehet: laknod kell valahol…
Hogyha otthonodat megtaláltad,
megvéd az elõl, ki foszt, rabol.
4.
Ami kifelé szép: a látszat.
Ami befelé: illúzió.
– Mintha álmokat zabálna
árnyakban tipródó víziló.–
Védtelen agyunkat vízió
szárítja, áztatja, festi meg.
Számtalan jelzés, impresszió
fedi az igazat, s veri meg.
Az igazság megfogalmazás,
vélemény, mit átszõ az érdek.
Benn-lebegõ relativitás.
Kételyre tapadó kísértet.
Szellemi próba: kísérlet,
megtalálni azt a tényt, anyagot,
mely díszítve adna ránk vértet.
Falat húz. s tesz alá alapot…
Aztán voltam éjjeliõr is.
Otthagytam, mert sötétben láttam.
(Nekem rohant egy alvó kõris.)
Nappal aludtam, éjjel vártam.
Olyan cseles volt és pofátlan
az éj, hogy rendésznek öltözött,
s amíg én álmokra vigyáztam,
mindent megtalált és elkötött…
Nem az igény határoz, érvel,
hanem az érdek dönt, követel.
Növõ tályo5gal. lelki sérvvel
kínlódjuk: ki, mit követ el.
Lazítunk, vagy kötünk övet, el.
Attól függ, kinek? mi? a haszna.
Küzd, közöny-burkokat tör-e fel
a szándék, vagy marad mihaszna.
A dolgok, napok egymásba folynak.
De hol a part? Hol a szegély?
Vádak vizei locsognak.
Tények tárgyasulnak. Hol a személy?
Berúg a szociális segély,
öklendezik már kora reggel.
És mert nem több, mint adat, kemény
akta õrzi, ólom-sereggel.
Bálás ruhákban díszelegnek
tarka utcák, városok, megyék.
Virít némelyik csupasz segge
a ruhátlan szegénység egén.
Újat nem vehetsz, se te, se én!
A rávalót eszi a rezsi.
Lyukas zsebekbõl hiány beszél.
Bõrünket szakadt tûz. perzseli…
Hidd el, az van, amit én tudok.
A többi más objektivitás.
Hogyha egyszer – mikor? – nem jutok
tovább, kit érdekel a világ?
De amíg itt vagyok – mi fáj? –
nagyok! ne packázzatok velem!
Tudjátok: a bolhacsípés – vivát! –
fáj, s igen kellemetlen!
Rég, amit szükség és praktikum
szabott meg, mára divat, hóbort.
Fürdõgatyát ránt a Baltikum:
élveteg mániáknak hódol.
Nemi szervet formáz hóból,
sõt, egyebeket kreál, jégbõl.
Követ, hamut hoz Jerikóból
ékszernek, dõlt falak tövébõl.
Kölykeink példaképe, uhh, ím:
filmsztár, énekes, de narkomán,
alkoholista , biszex, buzi.
Minõ ideál!… Tán szarkofág,
sírkõ, kereszt õrzi mosolyát?
Egyáltalán, van-e mosoly-éke?
Csak öngyilkos emlék? S odaát
se más, mint kora ürüléke?!
5
Ami összedõlhet – összedõl!
De állnak ódon bástyák, várak.
Alapjaiba süllyed a kõ.
Emelkednek rezsik, árak…
Az okos bírja, a gyenge fárad,
s ha erõlködik is, lásd, kidõl.
Keserve nõ, szomja kiszárad:
megmérgezi a bolond idõ.
Éltetõ törõdés, megértett…
Példa: a fû nem szárad el,
ha locsolják… A munka sértett,
– ki mint tesz, harcol, úgy fárad el
mert ha nincs dolgunk: alázat, jel,
s csak meddõ idea, tan pátyol,
– a kérdésre senki se felel –
a gond nõ és megfojt a fátyol.
Az öreg, ha magára maradt,
oly bõsz, megátalkodott s konok,
mint ki örökségbõl kimaradt,
mert éhenkórász rokonok,
s kezek nyomán eltûntek a nyomok,
melyek biztosan igazolták,
hogy neki is van jussa, holott
birtokát, lelkét kirabolták.
Kezében tartja növö sérvét.
Kiszolgáltatott és megesett.
Magán tölti ki sanda mérgét,
gyülöli azt, akit szeretett.
Nem érti, hogy miként tehetett
így vele múló i júsága?
Felrúgna bilit s a verebet,
ha megriadva el nem szállna.
Vörös a Nap, mint lakkos köröm.
Kisöprûzöm az utálatot.
Lelkem zugaiból nyílik öröm.
Legyõzi bennem az állatot
az eszmélõ hit… Csodálatok!…
Ösztönök evolúciója
a tudat: tisztult bocsánatok
óvhelye, tûz-takarója…
A macska, ha kibúvik: rombol,
szõr-selyméböl kihízelegve
dörgölödik, simul, dorombol.
Kényed testedböl kilengve ,
szólítod, sõt utasítod, csengve,
vagy parancsod fülébe súgod.
Ám ha kamrádból oson, csenve
étkedbõl –jól oldalba rúgod!
Hûsége: betartja akaratod!
Csont-morog, vizel vagy iszik.
Ha engeded, s ha úgy akarod:
szol|ál, nyalja kezed, pitizik.
Nem a kutyát szereted. Hízik
sovány lelked, ha vakkantozva
vár ketrecében. Õriz, bízik,
s dobott tárgyad lihegve hozza.
A tehén bõg, adja a tejet,
türelmes, bús, behemót-szelíd.
Jámboran tûr-, mereszt nagy szemet,
mert az ujjak mások, kik fejik.
Az ujjak újak, s a kéz, amely
bevégzi az élveteg tettet,
a csuporra görcsöl. Ez a hely,
hol mohóság szárat eresztett.
Mindegy milyen párt… A hatalom
fölözi le mindig a tejet.
Lehetõséged az alkalom:
hogyan hajbókolsz, és hajtasz fejet.
Dob hozzád pár szelet kenyeret,
ha éhezel, éhen mégse halj.
Befo|ja szádat a szeretet
látszat-morzsa-falatjaival.
6
Politika: hangos pantomim.
Koreografált szavak. Festék.
Nem ez villant azok fogain,
kik az igazságot keresték.
Nem ezt akartuk, merthogy nemrég
mást ígértek választott nagyok.
Hazugságra nincs, s az sem mentség,
hogy mit látnak – mit nem – a vakok.
Fentrõl, oldalról orvul támad
kaméleon-természetû adó!
Mint víz alatt tuskó, ágas,
vagy sunyin leszúrt varsakaró,
oly kegyetlen uraló
emelkedése a potenciális
áldozatra: a polgárra! Jó
lesz tiltakozni, sõt kell! Máris!
A szegény, aki nem is szegény,
csak lump. tróger, s dolgozni rest.
Többre becsül a tettnél – merész –
egy fröccsöt, egy sört, pár felest.
Lázad sorsa ellen, egyenest,
úgy, hogy másokat leránt, mocskol,
s elissza segélyét, meg a gyest,
s remegve szed az ingyenkosztból.
Dolgozni rest. iszik és zabál.
Nem fog össze: nincs pártja, kasztja.
Asszonyát veri, õrjöng, kiabál.
Fenyeget: magát akasztja
bokorra, fára, ágra, gazra!
Marha: mindent tud!? Politizál.
Ivás közben talál vigaszra,
a részeg asztal lábainál…
Már lõne, ölne, és így tovább,
– imigyen szól buta, pojáca –
ha lenne kellõ hatalma bár,
de összefolyik taknya, nyála…
Fúj szomszédra, és nincs barátja.
Magát se ismeri, érti meg.
Barbár zavar fonnyadt agyában.
Vad dühe az Istent sérti meg!
Azt mondja, az Istent szereti,
s freskóktól várja az égi jelt.
A templomból kilép, leveti
hitét: átkoz, gyaláz, feljelent.
Le se vetheti, mert álszent ez
a kép: hite nem is volt neki.
A hit nem divatáru, selejt,
levethetõ gatya, bõrdzseki.
A kérdés az: a nagy segít-e?
S ezt elfogadja-e a kicsi?
Apadt forrásból önt, merít-e?
Vagy korsóját várába viszi,
melyet önvédelembõl épített,
hogy javait õrizze, mentse?
S esett társa álmán szépíthet
fikció. Remény, hit, szerencse.
Fogadja-e a segítséget
az elesett, vagy konok daccal
lázad lelke?
Haragja éget,
s fõzi kávéját, ázott zaccal.
Nem számol, csak könnyelmû saccal
közelít a lehetõségekhez.
Nem alkuszik, számít! Arccal
dõl az önámítás üvegéhez…
A demokrácia nem más, mint
diktatúra: ész álruhában.
Fikció, megfogalmazás, mit
szavak konganak. Nincs valósága:
talaja, háza és hazája,
mert nincs arányos része
az egészbõl. Nincs -jussa, tudása,
szorgalma szerint – részegésze.
7
Nyûg, amíg csak beszélnek róla,
és nem követi ezt osztás, tett.
A nem teljesített szó, óhaj
ígéret: csalás. A sértett,
mégha semmit se látott, értett,
már hallani se akar róla,
mert sejtelme gyanús kísérlet,
a kétely születése óta.
Az idõ egyesít – s elválaszt…
Úgy értem a demokráciát,
hogy az istenverte nép választ
uralkodót: elnököt, királyt –
ha akar. Ki nem felejti, kivált,
ha trónhoz ér kerek ülepe,
hogy a csúszó-mászó mit kívánt,
mikor koronát emelt keze.
Lentröl, ha kérdezik, visszaszól,
láttat büszke eleganciát,
Népéhez kegyesen lehajol,
és nem ismer arroganciát…
Ha lakmározik az oroszlán,
kölykének ad leütött vadból,
mert lesik a koncot a hiénák,
csontot se hagynak, másnak, abból.
A hatalom méltóság. Hosszú
gürc, alku és harc eredménye.
Ne inspirálja harag, bosszú,
mert elvész hitele, erénye.
Lehull koronája, sörénye,
ha gyûlölet gerjeszti, s uszul.
Becsapja gõgje, vélt fölénye,
s önmagát ejti rabul, túszul.
Legyen a hatalom szolgálat.
Olcsó, emberi, bölcs és nemes.
Ne rontson bõszen, mint az állat
gazdájára, a népre… Eszes
kutya szeme lázban ég, eres,
de ha megveszett is, legyõzi
ösztöne a harapást, s keres
menedéket, hol vacka õrzi.
Elismerem az ész nagyságát,
de vegye észre: mi is vagyunk,
Nem tartunk bejárónõt, mint a dámák,
csak élni, lenni akarunk.
Nekünk is van fejünk, agyunk:
érzünk, látunk ugyanúgy. Élünk,
csak kétkedésünk nagyobb s gyanúnk,
és jobban félünk, mikor félünk.
Nota bene! A tudás, az ész
annak ad. aki birtokolja.
De ha hatalmával visszaél
s veszít – sose magát okolja.
Ha oktalan is, néha okkal.
Páncélja, pajzsa a hivatal.
Önmagában zeng, mint harangokban
a bukás és a diadal.
Okos, mert tudja, mi a dolga,
mindig… Jó uralkodó lenne:
most is remeg, kiváló szolga.
Hisz magában, másban hihetne?
Kiben, ha anyjára is kivetne,
kiróna sarcot, vámot, adót?
Nappal alszik – éjjel lihegve
fúj az alvóknak fals riadót.
Könnyen ül tort, ha gyöz, a vezér.
De veszíteni is tudni kell.
Ki nem becsüli ellenfelét,
saját dühébe dõl, s vérzik el.
És az Isten se nézheti el,
hiába ima és könyörgés…
Ki nagyon fél: bátor. Félni kell,
mert anélkül nincs fegyvercsörrenés.
8
Az ellenfelet le kell gyõzni,
nem tönkretenni. megalázni.
A kicsinyességen kell túlnõni,
nem mocskolódni, gyalázni.
A megoldást kell megtalálni:
az ellenfél nem ellenség.
Akkor kell ütni, harcba szállni,
ha létünket kezdi ki ellentét.
A bíró ítéljen és döntsön.
Minekjogar, paróka, talár?
Az igazat mutassa, rögtön
ne a jogok nagy hivatalát.
Ne napolja el a tárgyalást,
ha ébredése nyûgös, balos.
Itélete legven inkább
humánus — de ne hivatalos.
Hogy törvényeivel megkötöz
– gondoltad? – a jogállamiság.
Mert kettõs-törvények között
lebegtet. Nem nyit: zaboláz.
Hiába szaggatod pofád,
a paragrafusokat se érted.
Nõ eszelös paranoiád,
s behatárol lehetõséged.
Szavaztam arra, amihez
semmi közöm, így hát elmondhatom,
hogy a könyökömön jön ki ez!
Felelösségre is vonhatom –
magam. Senkihez nem tartozom,
ezért mindenkihez van szavam.
A társadalom így fikció,
melynek súlya nincs, ám rangja nagy.
A múlt nem lehet nyíló virág,
ha föld temeti. Bizony: gyökér.
A teremtésben nincs szakadás.
Hol van a szár? és hol a levél?…
Utakat gyõz le a kocsikerék:
tengelye körül forog, gyorsan,
ám egy-egy tag, küllõ mit sem ér,
ha széthullik és összeroskad.
Arcuk balzsamozza büszke gõg:
mint föltámadt õsök, múmiák.
A múlttal elégedettek õk:
ismerik Babilont, Núbiát.
S a pénzt: tallélrt, garast,rúpiát.
Az õskort, ókort – de a jelent
nem találják, nem keresik, bár
álmaikban dzsinnként megjelent.
Káosz. Szétesik lényeg, forma…
Zúgnak városok, új Bábelek
születnek. Mintha a gyomorba
bújna az ész, és gázló belek
a koponyában… A sok balek
mind a magáét mondja: ordít,
könyököl, tombol – ha kell, ha nem –
Önmagának is hátatfordít.
Nem az a halál, mit kriptában,
sírban látsz. Az megsemmisülés.
A pusztulás Baján, Kínában
ugyanolyan. Alámerülés
vezet a végsõ ürügyhöz, és
örök csak az marad, ki minden
erkölcsi próbát kiáll, túlél,
mert szeret, s megbocsát szelíden.
Sok, amihez kevés közünk van:
más galaktikák, szférák, ebek,
az évszakok váltakozása,
a bolygók közt az ûr s üregek.
És vagyunk mi: hús, vér, idegek
halmaza. Bûn, bûnhödés, lélek…
Legbelül, ismeretlen rétegek
alatt: termõ csend és az ének.
9
Komolyan, tréfát félretéve:
minden ember: társ, rokon hamis.
Igaz egy volt! Kétezer éve
meghalt, és meghalok magam is.
Õrizze bár kereszt, piramis,
akármilyen utalás, jelkép,
érti uraság és a rab is
szavát. Lényeg: a milyenség!
Milyenség… és Mária fia.
Jézus Krisztusnak mondják a regék.
Ruhája vászon, gyolcs, rafia.
Mítoszok kötözik be sebét.
Túléli – holtában – seregét
napoknak, kínnak, árulásnak.
Csillagok verik körül szívét:
sötétbõl int kiutat. Bárcsak…
Harmadik napon feltámadott,
hogy itt maradva mehessen el
a Golgotán feszített halott.
Testét vész, oszlás ne fesse meg,
bûneinkért is kövesse meg
a Föld, és összes halandója.
Testtelen valója fényesebb
jövõnket sejti – múltunk óvja.
Az Úr büntet, mert büntetni kell
azt, aki csal és ami csalás.
Mert nem fogan kérés, intõ jel –
fogan Uramban ennedik csapás.
Vérré válik víz – semmi hatás.
Békák, tetvek – nyüzsög háza.
Bögölyök, dögvész, fekély, sáskák,
jégesõ, setét s elsõk halála…
…volt…van. De mi lesz, ha nem véd
megbánás, tudás, mint a búra?
A mitosz szent. Tanítása mellvéd.
Szellemi sánc a kultúra.
Oldás, gyógyító tapasz a búra,
így egyszerre véd és megtart.
– Kell, mint vesszõ a hosszú ú-ra.
Ne játsszon kígyóval, kit megmart.
Itt állok a tizedik csapás
után. Minden házban van halott.
Ház se kell, lakás. Mert ott a gyász,
hol a születés van, ugyanott.
Hol a születés, a bûn is ott.
Ilyen az ember természete:
kétszer elvesz, ha egyszer adott.
És meglásd: ez lesz a végzete.
Egyetlen Istenem volt, van, lesz!
A többi cafrang. Semmi másom.
Utolsó utamon, majd, ha lesz,
ne kísérjen pap, és ne lásson
a sírásó, csak csendben ásson.
Szépasszonyom sírjon, ha akar.
Föld dübörögjön, kapa ne vásson.
Átlátszó emlék majd eltakar..
Halottnak minek csók, minek ék?
Temesse ekevas, borona.
Nincsen visszaút vagy menedék,
mert a semmi fején a korona.
Földünk Szodoma és Gomorra.
Isten kezében van a sorsunk.
Õ dönti el, hogy bukunk orra,
s felkelünk: leszünk, vagyunk, voltunk!
Idõbõl kiszorított létezés:
ennyi vagyok. Árnyak, neszek…
Viselem Isten ítéletét:
gondolkodom, tehát leszek!
Élni akarok: adok és veszek
annyit, mi sorsomba belefér…
Mint mondtam: nem végrendelkezem.
Átemlékezem a feledést.