B. ANTAL IMRE

Bácskai Antal Imre verseire, művészi felfogására, közlési szándékára a legjobban az útkeresés jellemző.
Korábbi művei, irodalmi alkotásai mellett az önkifejezés, a személyiséggazdagodás számos jele megtalálható. A népi, főleg székely motívumokkal teli fafaragásai, elvonatkoztató jellegű, jólszerkesztett rajzai kiegészítik, teljessé integrálják meglévő nyelvi, művészi eszköztárát. Antal Imre mindegyik művészi ágazatban valami-féle, csak rá jellemzőt alkotott.
A bajai Tóth Kálmán Irodalmi Kör tagjaként, adott generáció és környezet által meghatározott témáiból, nyelvi és képalkotási eszközeiből és módszeréből kiindulva egyre önállóbbá, jellegzetesebbé váltak művei.
Első, most megjelenő, önálló kötetének ciklusai híven tükrözik személyiségének sokszínűségét. Szubjektumának megnyilvánulása a T ö p r e n g é s – ciklus. Élete nagy eseményei, érzései: így apja elvesztése, szülőföldjének szeretete, nernzedékének egyetemes kérdései kapnak hangot benne.
A “tépő akarás”, a tevékeny élet akarata “kap szárnyra a szélben” vergődik sokszor “barát nélkül” , “Apátlanul” vagy “Falak”-ba ütközve.
Sejtelmes, helyenként szürrealista képekben beszél, hol “Indulat”-áról, hol gondjairól, hol bánatáról. Közvetlenül egyszerűsített jellemábrázolás a “Nagyváros”, lírai felvillanás a “Baja” című verse.
Az E s z m é 1 é s – ciklus a József Attila által felvetett gondolati lírai motívum személyesített filozófiájú, társadalmi mondanivalókat hordozó gyűjteménye. Háborúellenessége, humanizmusa főleg biblikus képekre, történelmi motívumokra épül. Mindezt egységesítette a jelen kritikájával, problémáival. A Számvetés, Riport, Helyzetjelentés, Műszak, Huszonhat, és az Ócska színpad – műveiben pedig a jelen bemutatásán kívül a mottóul választott Veres Miklós — idézet témaváltozatai elevenednek meg.
Ebben a ciklusban is helyet kap a szülőföld Katymár ábrázolása. Itt szólal meg a legendás jövő-várás “Valami születne” – és a hazaszeretet.
A. gyermekélet témájával foglalkozik a B ű v ö 1 e t ciklus verseiben. A népi elemek formai játéka a hagyományos versidomot kívánta. Nena csupán kedvesen gördülő versekkel találkozunk ebben a csoportban, hanem valami fanyar, újszerû hangnem is található bennük. Ugyanitt igazolja a nyelvi műveltségben való jártasságát is. (Logopédus mondóka)
Címadó ciklus az Í g y f o g a d j e l ! Szerelmi versei jórészt a drámairodalom klasszikus figuráinak motívumait használják fel (Júliám). Főként szürrealista tárgyú művek (Jelmondat alá), és kapcsolódó versek melyek ábrázolják élete nagy eseményeit. Rögzítik hangulatait. (Hazajöttem, Budapesti képeslap).
L é p é s v á l t á s nála generációs változtatást és dinamikus életigényt jelent. A Béke tér a jelenben élő múlt jelképévé válik, a Szakadék a társadalmi viszonyok, a Rohanás a jelenlegi élet képei. A töredék szerű versei (A szél), és a modern életet ábrázoló epikus prózaversei (Tények, Ember) egymás mellett szerepelnek. Klasszikus ihletettségű a Némaság című epigrammája, a századforduló felfogását újítják meg a Rohonás és Oszlopban – képversei. Sokszor alkot szórendcserére épített szójátékot, valamint periódusváltásra szerkesztett szövegdetonátumot.
Antal Imre törekvése nem pusztán szürrealista vagy expresszionista képek (Ébredés I-II), hanem modern prózaverse, tömör sűrítése sokféle mondanivaló kifejezésére is alkalmas.
Felelős életfelfogást tükröz, elgondolkoztat: “Ameddig vezet, vezet-e addig az út, a kitaposott Kitaposott út, Ez . . . ?”

Baja. 1985. november

Dr. Eördögh Endre

B. ANTAL IMRE versei:

A HÁZ ELÕTT

Suttogás ? . . .
Keresztbe szögezték
az ajtót
az ablakot,

valaki elment a ház elõtt,
hosszabbat
rövidebbet sercentve.

Elment ház elõtt,
nyála koppant a deszkán,
majd mégegy újabb.
Únja az egészet – de szabad.

AKARAT

Megszülöm önmagamat és
az árnyékomat,
hogy legyek a semmit
meghazudtoló valóság.

AMÍG

Amíg a gondolat kiegészül,
a betonházak
az oszlopok súlya, vak jeleivel
ott lebeg –
ahol álom ringat
Kõ hull árnyékomra.

APÁTLANUL

Ma is, néha még arra ébredek f el
hogy nincs Apám,
Hogy elvesztettem valamit
mindent talán,
de “az élet megy tovább”
ha csorbultan is, vagyunk, még vagyok.
Csakhát hiányzik valami,
valami szüntelen sajog !

A KICSI HÁZ

Talán el kellene indulni.
De szülõházam áll
egyetlen kis ablak-szemével
küklopsz-bánattal néz utánam.
Tudja, hogy vágyaim elõtt
megnyílt a végtelen.

(Katymár 1969.)

A NYOLCHUSZAS KÉSETT

A mozdonyok gördülésre vágynak.
Már nem dohog,
õs-szúnyogként szívja a kilowattok vérét
a Ganz-mozdony. A szemétkosarakban
csikkek,

elhasznált papírzsebkendõk,

almacsutkák

v.a.c.o.g.á.s.á.b.ó.l. nõ a csend.

A restiben friss sört csapolnak
és jeltelen bilétáinkkal elérjük
a fényesre smirglizett pultot –
Talán megérkezik a nyolchuszas.

ADDIG

Addig, amíg még nem volt
különbejáratú mennyországom.
Csak egy beutalóm
a diliházba.
Akkor még nem volt
rögzített a gondolat,
hogy mások könnyei elfogytak,
Én elsírtam a maradékot,
egy ócska SZOT-beutalóval
kezemben.

AZ ITÉLET NAPJÁN

“Távozzatok tõlem átkozottak
az örök tûzre, mely készíttetett
az ördögnek és az õ angyalainak.”

(Máté ev.; 25, 41.)

Megtisztogatva
a hosszú út porától
Kiválasztott
vándor-szamáron közeledik
az éjféli Vadidegen.
Szálla alá poklokra
harmadnapra föltámadva,
fölmegy a mennyekbe
és monitorján közelebb visz, –

legalább lõtávolnyira.

AZ ÚT

Szüzesség a megrontásig
Kapualj egy másik házig
Kifent penge, tompa élig
Kézfogás a születésig

BAJA

Az éjszaka; szélcsend
törékeny bárka
A hullám verése
szellem zokogása

Míg pengék kifent élén
átbillen az Este
Mosolyt nemzõ Hajnal
fölénk telepedne

BARÁT NÉLKÜL

Fölöttünk nyárfa, levelek
hajlonganak és susognak,
tekintetünkbe ivódva.

Az ágak között átrohant
a jelen – a pusztító halál.
Végül egyedül maradtunk,
barát nélkül, boldogtalanul.

BEOLTOM

Beoltom vénádba
a keserûségem,
mit nem gyógyított be
tépõ akarásom.

Én csak élni akartam,
de közös sírba taposott
a keserûség.
Már nem élek,
még nem vagyok halott
a kettõ között.
Félig itt –

Félig ott.

BUDAPESTI KÉPESLAP

Kõbevésett imáinkkal
égig nyúl szabadságunk
Istene.

Itt rohan villanyidegeivel
a lét,
itt lohol a cipõtalpú
Nagyváros,
itt kavarog egy idegen
és benne Dávid legyõzi Góliátot.

DÉLÉgigér a kerítés
lógó deszkaszála.
Hozzá kössetek!
Szent harag sortüzével
töltsétek meg
az álmok fegyvereit.
Most ! – meghal valaki.

EGY ALKALOMRA

Akácok árnyékát
kévébe kötve
A vétkezõkkel
magányba lökve

Öröklét sejtelem
éjébe temetve
Két korsó sör közé
rabló kezembe…

EGY ÉV TÁVOL

Árkon – bokron túlra
Holnap hazatérek
Tiszta zápor loccsan
napszámosként,
lábaim mélyében
elégett az utolsó gyertya is.
Én imádom a honvágyak
Pléh – Krisztusát, még ma
Vágyom a szülõi házba.
Hazatérek.

EGYSZERŰ
(Kassai Ferenc versébõl)

Visszaadom
nem kell a felekirályság

az erdõ-derékig menedék.
Nem kellenek a fenyõk, imára boruló
hallgatás csontjai,
nem kell a szomorúság az én húgaim
szomorúságai nélkül,
és nem kellenek bátyáim sötét

szakadékai

a hídak fényes palotái nélkül.
Vedd vissza!
nem kell a felekirályság.

ÉJSZAKA VAN

Éjszaka van.
Ha kell, legyen.
Kiürült a város, –
Bár holnap lehetne –
napsütés
csordultig öröm.
szemhéjunk alatt
eleven tûz égne.
De éjszaka van,
fagyos csillagok
és holdak éjszakája.

ÉJSZAKAI TÖPRENGÉS

Zavarodottságunk
Szerelmes énekével jönnek
a várandós örömök

egy újabb f elvonásra.

Arcomra ég hiányod, –
sírásom alig hallani.
Megfognám még az árnyékod is,
hogy megcsókoljalak,
de arcomig érnek a lángok,
míg Délibáb feszíti keresztre
a látóhatárt,
Bagoly fészkelt a száraz tölgyre,
és gazdátlan kutyát kerget az éhség,
Mert megelevenedett az elõhívatlan fénykép.

Veled álmodtam.
Talán fecskenélküli Nyár lesz,
és a szavak lombtalan ágboga mélyén,
idegen madár dalol.

EMBER

Vadonban: csontok
és erek hálójában
vergõdõ hús –
a
Világtól tudatosulva.

ÉPÍTKEZÉS

Alapot áss pocokul
az alap így alakul

Erre épül majd a fal
mit a malter eltakar

Mikor elég magas már
mennyezetre tetõ jár

Ez tartja a cserepet
Dolgoztunk mi eleget

ESZMÉLÉS

Amikor kitárult a messzeség
Üres kezünkig ért az Ég
Így szerettük egymást jobban
Bõrünkbe fércelve gondban

Bõrünkbe fércelve égünk
Így kell egymásért élnünk
Amikor kitárult a messzeség
Üres kezünkig ér az Ég

FALAK

Döngetik ajtóm, ablakom.
Falak a Hófehér falak,
sziklát hasítanak
a csöndbõl.
De ajtóm a szél nyitva hagyta.
Lépj be ! – szólítgasd magad.

FÉLTÉS

Magamban rejtõzve élsz
Téged szólítgatlak,
Erekkel varrom köréd
bõröm, úgy akarlak

Húsommal betakarlak
még a nap se ártson
Bordák közé rejtelek
hogy a Szél ne bántson.

HAZAJÖTTEM

“Májusi rózsák nyíltak éppen,
Bodza bomlott és orgonák . . “

(Juhász Ferenc: Csikóellés)

HAZAJÖTTEM

Ott, ahol születtem
Kihûltek már
a múlt csillagai,
De anyám simogató kezét
még õrzik
a deszkakerítés
szálkás tölgyei.
Megvénült a ház,
mégis új nekem
Ajtaján beszököm,
mint a szél

– deszkán
tölgyön
házon besuhanok –

Hazajöttem.

HELYZETJELENTÉS

Nikotin felhõ
Csavargó-asztalunk fölött
Sört iszunk, beszélgetünk
és lobogónkra tûzzük
a Vadrózsa bokrot
Úszunk ágain
kis szuszogások között;

Már semmilyen a Nap,
Fölöttünk lebeg delelõn
Néma szél jár át az udvaron

szelet fog vitorlánk

S a süppeteg talajból szökünk
a mámor mennyországába

HONVÁGY

Megállás nélkül pereg
a honvágy néma filmje.
Egy képeslapon
álomba úsztató árnyak helyett,
örömtutajon sodródik felém
egy pillanatnyi béke.

HUSZONHAT

egy megvert hadsereg
vonul az arcomon
türelmetlenség
rnozdulatlanság
izzik át öklükön
magamra hagytak
zabolátlan éveim
sorakozzatok és vonuljatok
csak álomkatonák
õrködjetek a születésemen

HŰSÉG

Bordáid közé
fészkem
most füttyszóból rakom
Csend ismeretlen madárdal közé
terítem asztalom

ÍGY FOGADJ EL

Emésztõ idõ:
szikra villan,
kettõs kétségbeesés.

Mint elõhívatlan fénykép :
így vagyok Tied.

Így fogadj el – – –
még csók elõtt
az ölelés elõtt.

INDULAT

Hagyjuk az érzékeny
búcsúzkodást
a víz nélkül lenyelt
bánatpirulákat

JELMONDAT ALÁ

akitöbbetlátottebbõla
szétzültmennyországbôl
mostatetõponton
beforduhatönmagábazárva

ahol a négy sarka
a szunnyadó égnek,
ölelkezett a
huszonnégy évvel,

ott tört el a lét gerince,

mert, ahol az éjszakák
járják a tûztáncot,
nem is régen még
õszinte volt a simogatás.

JÚLIÁM

Amikor még Júlia voltál
csípõs cigarettafüst a
szobámban.
Szívemben késed, rozsdát
nem fogott.

Most olajképed elõtt
térdelek egy molyos könyvvel
a kezemben, fölöttem csillagpengék
hasítják a látóhatárt.

Elgondolom;

Inkább lettél volna
Koromtól feketetollú
altatóm-mérgem.

KATYMÁRI REGGEL

Szénásszekerek lobognak
fésületlen hajjal,
Akáctüskékkel
fésüli a Hajnal.

Felébredt a falu,
megszöknek az álmok
Küllõt vernek szélbe
a szédült akácok.

KÉT LÉPÉSRE

Két lépésre a föld alatt

pince

Két lépésre egymástól állunk,
Két lépésrõl kezet rázunk
és Két lépésre a föld alatt
hordókat herélünk
visszafojtott lélegzettel,
hogy túléljük önmagunkat.

KITAGADVA

Vergõdök már, húsig halva.
Megszaggatva
Csontig marva.

Kitagadva, sziklafalba.
Vérig romlott ;-
Néhány napba’.

KÖRFORGÁS

Egy kézfogásban
váltottunk sürgönyt.
Pörögtünk-forogtunk,
pengék suhogásán.

KÖZELKÉP

Uralkodunk egy világ fölött.
Pince- metró-lejáratok kutatásába

merülünk-

ugrás-futás
a tranzisztoros álmok tömegsírjába.
Elhagyjuk a szélben
a természet csodáit –
Bújjunk elõ az Esti Hírlap lepedõi mögül
mert az Úr

bezuhant a kitágult térbe.

Most kiegyenlítõdtek az erõvonalak s a Világ
összezsugorodott újságait elviszi a szemetes.

LEGENDÁM

Hazudott Golgotán
Keresztre feszítve –
hazudok; A fiad,

Anya ! –
lennék Krisztusod
újszülött gyermeked !

a valóságban.
A Hegyen

megbomlik a csend.
Bújj bordáim mögé
énekeljük együtt
az
AVE MARIÁT

LÉPCSÕ

márványból

téglából

akácból

a lépcsö

felemel

levisz

valahova

majd lépünk egyet és lépünk

egykettõt

föl-le

egykettõt

majd egyet lépünk

valahova

LOGOPÉDUS MONDÓKA

Rögös rideg reggel
térül fordul körbe
cipõt húzva szökik
Lári-fári bögre

Nyakra-fõre úton
girbe-gurba percek
aki bírja fogja
a bögre így henceg

Lári-fári bögre
fülét szorongatom
Korsó jár a kútra
vízzel itatgatom

MAGAM A KÉPBEN

A cirmos dorombol
Bajszára száradt a tejföl.
Magamra maradtam,
a tányérok mosatlanok.

MEGINT
(Parafrázis Radics Zoltán versére)

A csikket újra eldobjuk
és megcsaljuk újabb szeretõinket.
Megvetjük szerelmünk ágyát
és fehér lepedõt terítünk
holnapi álmunk fölé,
kifizetjük (rövid felsorolás; –
lakásrészlet, gáz, villany stb.)
tartozásainkat, hogy talán
a megújulást sejtetõ ölelésben

egyesülve,

elhagyjuk újabb szeretõinket
és megcsalva egymást,
de a csikket holnap is megint és újra; –

MESE

Madárként ülnek ki
ajkunkra a szavak
óriások
törpék
tündérek
boszorkányok árnya terül
egy szelet zsíroskenyérre

MIATYÁNK

Mi Atyánk !

Ki nevünket adtad és elveszed.
Ne vigyél a kísértésbe,
Csak a mindennapi bocsánatba
Ott valljuk be vétkeinket,
Bár előttünk a tisztaság.

MOST ÜLJ LE

Most ülj le, maradj csendben.
Nem sok az idő.
Már a tűz sem pattog, mesélj.

MŰSZAK

Egyműszakos ruhánkba ivódik,
a gépek zaja.
Robottá korcsosul
az ismétlõdõ
mozdulat.
Most; – műszakra vár
a szívinfarktus,
a gyári munkás,
a hajnali újságárus
a nyolcórára betáplált széria
és kávéfõzõ-szuszogásra tolong
a kötetlen munkaidõ

NAPFORDULÓ

Ingyen kavarog a hó,
Kacsát vágunk, lesz pecsenye,
nagy Nap lesz holnap –

Nagy Nap, lesz holnap ?
ha vágunk, kacsapecsenye
ingyen. Kavarog a hó.

NÉGY HAIKU AZ INDULÁSRÓL

Köszönöm
elég, Megroppan
az akácgallyas út,
fellángol az ég.

Akácok
ellobbant lángja
kísér el éjszakára,
csontig megtépve

Hajnalra
sötétben térdig
taposva a mocsárban
megérkezem, és

Köszönöm.
Megroppan az ég,
az akácgallyas út
fellángol, elég.

ÓCSKA SZÍNPAD

nem vagy már;
a múló idõben taposva
jövõdbõl sarjadt a jelen
a deszkák elkorhadtak
elpattant fölötted a
reflektor
most csak a szavak kopognak
szökõévek hulló záporai
rómeók és júliák
cézárok, napoleonok,
kurázsi mamák
mennyi szerepnek volt célja
a szórakoztatás
lebegett a súly
rád csak az árnya nehezült
de elhitted ami nehéz volt,
hogy valóban halál nincs

                             soha

ÖSSZEOMLÁS

Kimosom a szennyest
Kiterítem arcomat

Átölelném aki belép
De visszafordulok a Múltba

Mert reggel lesz nemsokára
Elpattan fölöttem a lámpa

Hiába húztam magamra
a lópokróc-éjszakát

a szûk szobában
Sírni kezdek. . . –

PÁVA KLÁRA

Színes tollú
Páva Klára
Elmenne a Páva-bálba

menne is õ
Páva módra
Ha nem lógna így az orra

Nem mehet így
El a bálba
Szégyenli, hogy rút a lába; –

Cipõ kell a
Páva lábra
Lehet ó még Páva-dáma

PIHENŐ

Hársfa-erdõ árnya lombja
Nyugalomba ringat
Enyhe szellõ lágy fuvallat
Falevelet ingat

Leheverek egy vén hársfa
Hûvös árnyékába
Gyönyörködöm két kis lepke
Vidám játékába’.

REKVIEM

Apám mesélt;
mutogatott és homlokát
összeráncolta.
Ma is meghalt valaki.
Vajon kit temetnek ?
Mesélt Apám; – a faliórák
elkakukkolták a tegnapot.
Négy gyertya ég
harangok zúgnak jajongva.

Apám így szólt;

Tedd a szívedre a kezed,
a fényt leoltom.
A szív zsivaja a csendbõl

kiválik,

most betakar a halál
s a rám dobált földhalom.
Férgek étke leszek,
szemeim immár lehunyom.
Fiam; – most viseld el a sötétet,
mert magadra hagylak.
A fényt leoltom, világíts magadnak.

REPÜLÉS

Súlytalanul csontjaimmal
Bõrbe fércelt gondjaimmal
Térdig fagyban hóesésben
Szárnyam szárnyra kap a szélben

RIPORT

A hazugság istenhátamögöttijében
megbúvik a valóság.
Kezekben, sebesültek

holtak
elföldelt arca.

Amerre néz a szem,
egy földhányás ajkai között

négy gyertya ég –

ROHANOK, –

sugár-, sörhabbal átsugározva
Bordáim, szívem.

Megállok, –

Röntgenagyadra kivetített
testem; Csöndhártya.

Rohanok, –

Villanyidegháló tudatod
megsokkolnám, hogy átrendezõdjenek;
benne “Csöndhártya” sejtjeim.

SORBAN

Itt ülünk sorban egymás mellett
Mint a télire elrakott cseresznye
Ülünk üvegfényben tompán

mondatok nélkül

míg e kanálnyi égbolt ránksötétül

SZÁMVETÉS

Ma sem csináltam semmit.
A metrón is kerestelek
azután bezártam magam egy üres szobába.

Elveszett időmből a szándék

mert nem találtalak.

De a nagyfeszültségû Ítélethozó

hozott egy Esti Hírlapot, – tele

a tegnapi friss hírekkel és holnap

mikor a villamos, mint õs-szúnyog

kiszívja a kilowattok vérét,

bennem talán erõtvesz

a tenniakarás.

TALÁN IGAZ VOLT

A sosem volt hétfejûek
a sárkányok egybegyûltek,
Tanácskoztak, tanakodtak;
Ki lopja majd el a Holdat.

Ki lopja majd el a Holdat ?
Hétfejükkel tanakodtak.
Te meg õ, meg mi, ti, õk,
elkapjuk a tekergõt,

Nyakon csípjük az égadtát
Megperzseljük majd a talpát.
Bezárjuk egy nagy pincébe,
Szél sem fújhat a szemébe.

De a Hold ezt meghallotta
mosolytól nõtt mind nagyobbra.
Nagyobb lett a sárkányoknál,
Csodásabb a szép álmoknál.

TÉL

Puha hópihe-ágyban
Hófehér domb a kis párna

Hajnalra ébred a fényben
Széllányok gyönyörû tánca

Könnyedén libben a paplan
alszik a holnapok álma

Aranypénz csillog a fagyban
Hópihék hívnak a táncba

ÚTON

ÚTon vagyok
Mögöttem akácgally roppan,
majd lángra lobban.

Fölöttem vadlibák úsznak ékben.
Utánunk felhõ…

Hullám loccsan.

VALAMI SZÜLETNE

míg a várandós örömök
jönnek egy újabb felvonásra

zavarodottságunk
szerelmes énekét ismétli az Idõ,
Pedig heverõnk pucér örömén
részegítõ italnak nyoma sincs.

VIHAR UTÁN

A virágok mintha szivárványszínüket

vesztenék el,

az elkorhadt deszkapadok tövében.

Mintha egy alig szívott cigarettacsikk

heverne ott,

ahol most fák állnak

gyökérrel fölfelé.

Madártalan tavasz van,

de egy emlékrajzot vetítenek elém

az elkószált galambok.