Babity Mária

Babity Mária versei

 

Szökött napsugár

Aznap este minden más volt.
Másképpen jött az alkonyat;
az árnyék is másképp táncolt
a hosszú törzsû fák alatt.

Csoda rezdült sejtelmesen,
éreztem: az idõ megáll…
Egyszer csak a tenyeremen
megcsillant egy napsugár.

Alkonyatkor bujdosott el
a Naptól, s hozzám repült,
s én csak sírtam, úgy öleltem
két karommal, míg kihûlt.

 

Hajnaltájt

Fényes harmat simul a füvekre,
cseppjei hûtik meztelen talpamat.
Bimbókban elbábozódva álmodnak
a pipacsok tüzes-piros álmokat.
(Most a rét – virágzás ígérete.)

Csak nagyritkán hallatszik bármi nesz –
szélsuttogás, madárszárny rebbenése –
egyébként csönd van, mozdulatlan béke.
Vigyázva lépek. Ünneprontó lenne,
ki zajt üt itt. Az Élet ébredez.

Gyengéd ragyogás, alig derengõ
hinti meg a Földet szelíd színekkel,
s míg figyel, értõ lélekkel, az ember,
lassan átitatódik tisztelettel,
s hinni kezdi: mégis van Teremtõ.

 

Magányosan

Én tudom a jövõt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tûnõdõ szerelmem,
félnem nincs mitõl már, hinnem nincs miért.

Hogyha volna merszem, cinkos alkonyattól
lopnék el magamnak szökni perceket.
Visszavenném, visszavenném a világtól!
s elvinném magammal halott lelkemet.

 

A kék szemű kígyó

Lassan, kúszva indult felém,
s lustán. Habozott is talán;
töprengett, hol marjon belém,
s harapjon-e egyáltalán.

Álltunk, merõn egymást nézve,
míg az égen feljött a Hold;
fényében vettem csak észre:
a kígyónak kék szeme volt.

 

Nem ez a világ az

Nem ez a világ az, melyre jönni vágytam,
nem ez az Ember az, kit társnak kívántam,
nem ez a béke az, mit annak neveznék,
nem ez az isten az, kiben hinni tudnék;
nem emberi törvény, mely szabaddá tenne,
nem nyílott még virág, ami megszeretne;
a szelíd alkonyat fénye itt csak festék –
tompa félelemtõl fagyosak az esték;
számítom az idõt: leszek… vagyok… voltam.
Nem ez a világ az, melyre jönni vágytam.

 

Aznap éjjel

Aznap éjjel,
mikor megszülettem,
holdsugár játszott a széllel,
csillag suhant, delfin dalolt –
csodálatos éjszaka volt
mikor megszülettem, aznap éjjel.

Aznap éjjel,
mikor meghalok majd,
holdsugár játszik a széllel,
csillag suhan, delfin dalol –
csak egy álom sír valahol
mikor meghalok majd, aznap éjjel.

 

Ott leszek

Nem örökre megyek, de nem jövök vissza.
Lábam tétován lép ismeretlen útra.
Mindent, ami voltam, vagy lennék, itt hagyok,
s más alakban, térben élem a holnapot.

Én leszek az idõ, meg a csönd, s a bánat,
én fogom lecsukni fekete pilládat,
én zöldülök majd ki májusban a fákban,
s én halok meg minden csöndes napnyugtában,
ott fehérlek majd a távoli ködökben,
ott illatozom, friss rózsaként kertedben,
pohár üvegfalán én leszek a pára,
s tõlem lesz szelídebb az este magánya,
harcba szállok érted, amikor csak kéred,
s véremmel pótolom majd kihulló véred;
a mindenség leszek – s mégsem leszek semmi.
S holnap, virradatra megtanulok sírni.