Bárdos Éva
“Azt hiszem aki itt jelen van, valahol a lelke mélyén azzal az érzéssel indult útnak, hogy barátok közé kerül. Én is. Ez könnyíti meg a dolgom, amikor bemutatom a szerzőt: Bárdos Évát mint költőt.
Évával mindketten Szeremlén születtünk, így aztán adott volt a hely és helyzetet az teremtett, hogy õ a művelődési ház igazgatója lett. Azt hiszem akkor ez a ház minden fiatalnak valódi otthona volt.
Itt szövődött barátságunk is, immár huszonnégy éve.
Később, miután családi kötelékei erre kényszerítették, elköltözött a faluból. Férjhez ment, dunai hajón élt, elvált, újra férjhez ment kislánya született és ismét elvált.
Dolgozott OTP-ügyitézőként, gépíróként, majd ismét népművelő lett az akkori Finomposztó Vállalatnál. Ebben az időben végezte el a tanárképző főiskolát pedagógia-népművelés szakon. Munkahelyén színjátszókört szervezett, így találkozott Sánta Istvánnal. A vers, a zene és a rendezői kísérletezgetés szerencsés találkozása volt ez.
“A megszüntetés kérdőjelei” címû közös alkotás megyei különdíjat kapott. Lényegében az akkori társaság lett az alapja az Ady Endre Irodalmi körnek, ami igazán Éva tanári pályáján teljesedett ki.
Kollégiumi tanárként főleg középiskolás diákokkal dolgozott, de mindig jelen voltak a csoportban a “régi Türrösök”, főiskolások és a művelődésben dolgozó fiatalok. Ez a nyolc év – a függőségi
viszonyok miatt – könnyebb is, nehezebb is volt az eddigieknél, de azt hiszem, a legszebb sikereket mégis ez hozta. Részben saját verseket, írásokat, részben általa átdolgozott irodalmi anyagot használt.
Rendezői tevékenységét megyei, sőt országos szinten is elismerték. Természetesen állandóan írt verset, prózát, újságcikkeket, melyeknek egy része meg is jelent, bár saját bevallása szerint is: a publikálás sosem volt erős oldala. Jó barátságban volt Ladányi Mihály költővel és Raffai Sarolta íróval, de a kegyetlen idő közbeszólt és pontot tett a kapcsolatok végére.
Schoblocherné Nagy Magdolna
ÁLARC MÖGÜL
Csönd extázisában
lüktet az Idõ
– mintha mindez
olyan egyszerû volna –
hasadoznak
mögédhullott napok
és nem hiszel
a kimondott szavakban
Felzörget a szerelem
és tévutakra vonszol
égetnek a csillagok
elég lesz a jóból
Melegséget koldulni
naponta elindulsz
különféle ajtókon
befordulsz – kifordulsz
Mit kapsz meg
Mit érsz el
szenvedést
vagy lassú kigyógyulást?
De soha feloldozást!
Kemények és porosak az utak
és sáros a rettenet
és hol van az út vége
és tanulható-e a “mégse”
Tetteidet körülállják
szárnyaidat kicibálják
– toporoghatsz csupaszon
Tízezer fényév
vagy egy perc csak
úgyis néven szólítanak
de addig játsszál igazi játékkal
és esküdj meg mindre
mi szent:
rosszul látják idekint
hogy mi van odabent
…
BÍZTATÓ
Megütnek fáj
menekülsz várj
szemedben Krisztus
kezedben késed
túléled
BÚCSÚT!
Az utcán is belédbotlok
és megpróbálok viselkedni
akarattal botlok beléd
boncolgatom milyen lett
a Semmi
és újra a semmibe botlok
és abba hogy fáj a semmi
Belébotlok abba
hogy nem vagy sehol
hogy hiányod hiányát
õrizgetem valahol
magamból sem mozdulok
mégis belédbotlok
Élsz bennem véletlen-Isten
uralkodsz szótlan
a nem-ben a seholsincsben
és mosolyogsz: jól van
Az utcán is belédbotlok
Akarattal botlok beléd
És újra a semmibe botlok
És abba hogy fáj a semmi
CSILLAG
az éjszakában
felhõk habfodrában
lobogott
és nem vette észre
hogy idõközben
kivilágosodott
AZ ÉJ MADARA
haldoklik az éj madara
ferde röpüléssel
zuhan zuhan a Napba
az éj madara
az álom madara
perzselve aranytollát
ezüstsarkantyúját
összekormozódva
összeborzolódva
felszáll
a reggeli vonatra
VALAMI ÉRINTÉS
uram
már nem hiszek a szerelemben
és a barátságban sem hiszek
a szent-õrület indulatban
hogy száj szemek és kezek
de valami semmi kis csodában talán
valami villanás vagy érintés
szétszabdalt világomon fényjel
vagy bármi jóra-kísértés
hát vigyázz uram vigyázz
és igazra igazítsd glóriád
hogy aki még nekem kell
ne add: hamis ítélettel
ESTE
letörlöm rólad
nappalok pózát
és is csak neked
nyitom ki magam
de emberek között
versenyzõk vagyunk
és ki látott versenyt
hol kézenfogva
rohannak a
Célba
FELMENTÉS
Nincs már köze hozzám
csak egy szívdobbanás.
Hogy a róka, a bolygók,
meg a sárga villanás…
Mit lehetne számonkérni.
Nem te vagy a hibás
Exupéry.
fo-ko-za-tok
I.
igen az nagyon rossz
hogy semmilyen módon sem…
hogy kívül-belül kongsz
ha veled vagyok és észre
sem veszed hogy ez fájhat
pedig még fájdalmat sem
akarsz okozni közönyös vagy
bele kell nyugodnom ez van
ez van?
II.
de ha véletlenül valami…
nekem úgysem lenne elég
minden kevés lenne és egyre
többet akarnék
vigyázz ez már veszélyes lehet
lehet?
III.
ha eluralkodna rajtad
valamiféle hiányérzet ha
nem vagyok jelen…
szépen kérlek nehogy
megpróbálj szeretni
nincs is miért így is
elég abszurd ez az egész
akármi
tiszta tûz és pokol lenne
minden és nem akarom hogy
te is gyomorgörcsöt kapj
vagy szédelegj attól a
mozdulatlanságtól amivel
le kell gyõznöd az érzéseid
ne ne akard ezt biztosan
tudom hogy olyan õrültség
amit nem lehetne abbahagyni
abbahagyni?
IV.
és azután elölrõl és
végig és körfogás és
újra meg újra meg újra…
szeretlek és nem szeretlek
akarom és nem akarom
harc és nyugalom
hiány és újra harc
kisüt a nap beborul
átkozottul…
látszat és valóság
menekülés visszaérkezés
kevés sok kell van
az nagyon rossz hogy
semmilyen módon sem
de ha véletlenül…
szépen kérlek nehogy…
így is túl sok lenne
nem lehetne abbahagyni
ABBAHAGYNI?!
Művelődési gikszer
ez a kis steksz
ez groteksz
ebbõl csak
kisleksz-
ikon leksz
HALÁLKANYARBAN
Valami nagyon fáj,
valami meglazult,
és minden elvadult!
Hová dobtam magam,
hogy ilyen hangosan zuhanok?
Tarkónlõtt szavak ordítsatok!
Megállni nem lehet, várni sem,
az indulat mélyét kergetem.
Rámhullnak sorra a napok,
halálkanyarban vágtatok!
Most nem lehetek jó,
csak rossz, csak más,
S mikor a felgyorsult fények
erejük tõlem megtagadják,
legalább húnyd be a szemed
ha lehet,
s ha nem, hát ne magyarázz!
Vagy rám is vigyázz.
HOVA
magamrahagytál
a fénnyel
levegõvel
szabadsággal
hova szökjek
MAGÁNYOSOK
feküdjünk le egymás mellé
mozdulatlanul
odakint most napfelkelte
hajnalpára hull
hajnalpára napfelkelte
mozdulatlan feküdjünk le
és óvatosan szorítsuk a
tenyerünket ökölbe
A SZERELEM MARGÓJÁRA
nélküled semmi nem lett könnyebb
mert a semminek súlya van
az ember néha ölni kényszerül
– de mégis élni – humánusan
veszteden az öröm
nem jelent holmi megújulást
a nincshez már lehetetlen
alkudni újabb megalkuvást
MINDÖRÖKRE MÉDEIA
1.
Uram
bocsásd meg az igazságot
mely bûnömül szolgálhat
az igazság legtöbbször bûn
az erény csak a látszat
és bocsásd meg a szerelmet
mert övé a hatalom
s az erõ most és mindörökké
2.
vannak dolgok
melyekre nem elég
kölcsönvenni a szavakat
hogy értsenek bennünket
kitõl örököltelek
miért nincs jogom
hogy elveszítselek
mint egy szilánk vándorolsz bennem
idegen atom
idegen világból
testvéreitõl távol
a játék komoly
szeretlek mondom
és szeretlek
és megütlek
és tenyeremben
napokig fáj
egy lecsurranó
vércsepp
4.
mi nem szerepet játszunk
a szerep játszat minket
diktálva tûrést küzdést
hiteles hatásszüneteket
de forgatókönyv nélkül
az ember beleszédül
a csönd igazságába
s a tapsoknak semmi köze ahhoz
amit az egyik végigmond
a másik meg végighallgat
magába!
5.
ostoba a szó
míg kimondható
a mozdulat
míg magyarázható
s a mondat
míg elolvasható
6.
néha mint felütött könyvbõl
úgy idézlek pontosan
olyanná válik jelenléted
mint aminek értelme van
de szilánkokra röppen minden egész
s a legeslegtöbb jó is olyan kevés
már gyûlölni tudnálak hiányodért
alkudozni megíratlan szabályokért
mikor a vízszintes-függõleges
ollója körénkcsattan
a szemünkbe tévedt
keresztrejtvénybordák
felszippantják
a megoldás nyugalmát
7.
nézz a szemembe Iaszón!
úgy tudom ezen a napon
omlanak össze a hegyek
és válnak folyók vad tengerré
csak az igazság tehet ilyen nyerssé
ha már minden a helyére kerül
egyértelmûen és kegyetlenül
8.
most már “tékozolhatunk”:
visszaadhatjuk egymás kölcsönkért éveit
a csönd és fény bújkáló hangjait
a sebeket ütõ játékkardokat
a kétségbevont egymásért-harcokat
emberhegyek útvesztõin át
a magunkradöbbenés pillanatát
a tagadott és védhetetlen
áramütés
fuldokló-szép kábulatát!
9.
ne bánts
a magányod az enyém is
kõnél nehezebben érek én is
naponta hozzád magamban
és ez megbocsáthatatlan
hinnem kell hogy nem létezel
de belémbújtál irgalmatlanul
és kölyök-módra magolgatnám
mit adhatok magyarázatul
10.
megégtünk már mit ér menekülni!
ez egy halál utáni pillanat
a világ úgysem vereget vállon
ne keress álruhás szavakat
agyonszorítottuk és megöltük egymást
csontjainkat szétfújja a szél
de a szerelem idõtlenül él
idõtlenül és elérhetetlenül
hiszen ellentétes úton
indulunk megkeresni…
11.
menekülnék egy szerelembe
közönyöd elöl közönyömbe
kérdõjelt vibrál a pára
az áramütés a testet átjárja
szijjaidból kiverekedtem
Vele vagyok önfeledten
miféle remegést
bontogat bennem?
a test dadogva visszasúg
szavak süppendnek hullanak
lüktetünk fényesült glóriában…
DE HOVA HÍVJAM MAGAMBA?
12.
szikrázva zörögnek a szemgolyók
horpadt fazékban megrázva
látnunk kell egymást látnunk
nincs már a szemhéj mi lezárna
idegek szétcibált drótjain
titkaink árulón lobognak
mit számít felrúgott szerzõdés
magamban magamnak akarlak
ott vibrálsz minden robbanásban
mi tõled vagy hozzád lökött
vacogó átizzadt éjszakákban
helyretolt arcizmok mögött
látnunk kell látnunk látnunk
lázunkból csillag csikordul
mozdul már hangol a világ
részegült vad táncba fordul
13.
bíborliliom fekete kelyhében
szerelmet lüktet egy könnycsepp
tûzesõ hull csillag vonul
Iaszón jégbörtöne reszket
14.
szembeköptél letörölted
bolond csaló üvöltözted
elfutottál megalkudtam
játszani is érted tudtam
meddig meddig meddig tart még
egymás ellen kegyetlenség
egymás nélkül képtelenség
eldobtalak felkaptalak
szijjainkból nem oldozlak
nincs bocsánat nincs feledés
állsz bennem – húsomban kés
szó nem hangzik csönd nem mozdul
úgy szeretlek bolondul
15.
villámcsapás széttört kövek
az idõ megállt mint a cövek
rubin vibrál cipruslombon
órák hullnak a homokon
Óra esõ
Óra jég
Elég?
16.
ez még nem õrület
ez vétójog a szerelemhez
amit nekifutásból sem
amit akarni sem
amit ránkhagynak az évek
örök jussként
temetetlen
láz remeg lehull levéllel
mi legyen azzal a kézzel
mi legyen azzal a késsel
17.
eredendõen
jónak születik az ember
s míg élete
bonyolult összevisszaságát
bogozgatja
folyton a kiindulópont
tisztaságára törekszik
17.
eredendõen
jónak születik az ember
s míg élete
bonyolult összevisszaságát
bogozgatja
folyton a kiindulópont
tisztaságára törekszik
18.
nem!
nem összetartozás
csak valami fogcsikorgató düh
valami szétszaggatott öröm
a lehetetlenek egybegyúrása
de tömörebb és szétfoszlóbb
pofonok és simogatások a semmibe!
és azt keresni ami nincs
és elhinni hogy mégis van
és elfogadni boldogtalanabban
mert darabokra hullt
az oszthatatlan
és rálehelni életet
és megölni ha élni mert
minek fényesíteni széttört láncszemet
raktározni szívünkre kopogó követ
önmagát nevetõ torz nevetéseket
önmagát utáló zavaros könnyeket
nem
nem összetartozás
éhezõnek drágakõhalmozás
nyálkás vérerek közt kalandozás
attól ami van vagy lenne
mindig valami más
mindig más
más
19.
ne szánd a legyõzött indulat
hínárba gabalyult izmait
megtagad minden irgalmat
szorosra vonja a szíjait
megtagad könnyítõ alkuvást
ködbõl-gyúrt Arcodat vállalja
szédítõ fényekbe fordultan
valótlan hitébe mártózna
valahol valahol kopácsolnak
valahol kõkarcos törvényed
szögezget súlyos keresztet
tövében mégegyszer fellobban
s virágot ejt a Képzelet
20.
nyitott tenyereden
elakadt szavam
kettétört fénye
zuhan súlyosan
miénk most a csönd
és valami kísértet
ellenségül a megbékélésnek
21.
SZAVAINK DÍSZLETEKKÉ VÁLTAK
KIÛZETTÜNK A PARADICSOMBÓL
ITT MÁR EGY SÁTÁN IS BOCSÁNAT
22.
tõröm hajadba törlöm
mit szertevisz a szél
az valódi vér
meghalok és nem leszel
sorsunk varázsport kever
sorsodba Iaszón
alkudhatsz jön a kín
örökkévalóság bokrain
hiányom fogan
Munkásfelháborodás
…mert mindig
csak a nagyokat
veregetik vállon
legalább
úgy vernék
hogy ne csak
nekünk fájjon
Munkásballada
Elsõszámú Vezetõnk
gondjaiba mélyedve
véletlenül letévedt
a lakatos mûhelybe
végignézett riadtan
az ismeretlen arcokon
és fegyelmezett mosollyal
kisétált az ablakon
Ősz
gyermeksírás-szerelem-ütött
sebeim
teleszórom zörgõbarna levéllel
és köszöntöm
a meztelenre nyûtt fákkal
megszolgált magányom
ŐSZI LEVÉLTÖREDÉK
Raffai Saroltának
az a karosszék az íróasztal
a félíves papír tört fehérsége
irgalmatlan igazságot osztó
csonka ceruzád béle…
te sem váltottad meg
a világot!
bár gondjaink az égig érnek
csak nekifutottál az õszi égnek
csak szétnyílt és bezárult
mögötted az Idõ
te méltósággal gyengülõ
parttalan poklokkal perlõ
hol keresselek
ha nem a betûhegyek útvesztõin?
mert hiába kihûlõ ágyad
fogason árvuló köntösöd
hiába hiába hiába
s a tárgyak is hiába indulnak
utánad a halhatatlanságba
mikor súlyosat kondult
az a kéttornyú harang
belõlem kiszakadt az õsi hang
hová fohászkodjam
annyi istenünk lett
hát kilapozlak visszaolvaslak
míg az idõ betemet
KETTEN A PARTON
1.
A homokszõnyeg megtelt,
egymásba érnek a lábak.
Bennem didereg a nemrég,
s a visszafolytott bocsánat.
Tíz méterre ülsz.
Fénykócolt arcok és
vízcseppek közt látlak.
Ha mennél – elbocsátanálak.
De hiába nagylelkû a nyár,
most minden egy régi nap fénye.
Mozdul már cinkosunk a szándék:
szemed a szememig érne…
Ne nézz! Hát hiába
fordítok hátat?
Ne nézz, már sebesre törtél,
halálig hordom a lázat.
Hiszen így volt, van.
Tudtam és tudom.
Minden lélekzetvétel mélyén
szembejövünk az úton.
S ez már nemcsak próbatétel.
elrendeltetett végérvényesen?
A magyarázat bennszakad,
idõtlenül, mélységesen.
2.
Csak azt! Azt az egyet
ne engedd Uram,
hogy méltóság nélkül éljek
– gazdátlan csillag – boldogan.
Ne engedd szétszabdalt
hitemet térdig alázni,
szivárványos vágyaimba
visszatalálni!
De adj bátorságot
elfogadni magunk,
ahogy a konok földre
odafagyunk.
Csak így. Ricsajban,
kivallatott csendben,
magányosan és
egymásbatévedten,
álomhazug könnyedén:
ülünk a parton
te meg én.
Plusz-mínusz variációk
1.
nem tudhatok róla
hogy szerelem
nem juthattam el
a megfogalmazásig
de a bizonyosság fogvatart
beleszakadásig
ha Tér-Idõ keresztjén
gondolat és szó
összebékül
miért nem vállaljuk
az érintés veszélyét
alkudozás nélkül
visszavonom a megalkuvást
erõs vagyok elküldelek
visszavonom mit ember képes
ha odatérdel önítéletéhez
de szétrágnak saját szavaink
mások naponta belehalnak
hát vállatrántok – s kimondalak
SZÉLCSEND
felpakoltam múlt meséink
fürgetestû vitorlásra
drótkötéllel lekötöztem
Mindent
ússzon messze…
de épp’ aznap volt
Szélcsend
SZORÍT-E A FÖLD…
Ladányi Mihálynak
“ezer magány lót utcahosszat”
mondtad és odaálltál te is a sorba
“embert koldulni egyre rosszabb”
hát belevesztél lángokba szóba borba
emlékszel? verset írtunk
te egyik sort és én a másikat
a közöny elõl menekültünk
és utáltuk a finomkodó szóvirágokat
és túlharsogva füstös kocsmák zaját
elemeztük Pablo Nerudát
a pillanat belémégett végképp
ahogy mondtad Vácihoz írt versét
“ha meghal a barátod
tebenned újra meghal”
jaj bohóckirály Költõkirály
ki csillag voltál kutyaláncon!
mit kezdjek sok visszatérõ szóval
pedig kész a leltár kész a lista
“…szorít-e a föld Miska?”
TILOS CSILLAGOK KÖZÖTT
zavar koppan a kövön
szemem arcodba fullad
tilos csillagok között
találjuk magunkat
lángragyúl a csönd
lassan keresztre feszít
egy vad szívdobbanásban
szerelmed új kínokra tanít
Tudod
egy napon majd nem leszünk
olyan átkozottul erõsek
hogy a kézfogás mozdulatát
visszatartsuk
vagy éppen a szorításba
roppanunk bele
de körülbelül
ezen a napon
tagadjuk meg
önmagunkat
ÚGY!
nekem úgy vagy jó
ha kiborítasz
ha soha semmihez
nem hasonlítasz
nekem úgy kellesz
hogy kiégess
ha tudsz
VÁLLALNI ÚJRA
Parancs érkezik,
váratlanul indul.
Készületlen állunk
amikor feljajdul.
Az a pillanat…
Fénybérlet egy
világvégi kútba.
Látomás csak,
nyoma sincsen?
Nem maradhat súlya.
Bolond szív!
Dobban, kiugrik,
és nagyot huppan.
Fájni akar,
a semminél is jobban.
Talpig lázban
folyton arra tanít,
hogy vállalni kell
a sorsunkból valamit.
Vállalni. Újra.
felsebezettebben.
Hisz’ minden érintésben
önmagát kergeti
végül csak az ember.
Várakozás
valakire vártam
míg veled voltam
de nem szólhattam
és nem szólhattál
mert az a valaki is
te voltál
valakinek valaki
valamiért valamit
mindig szeretne
kimondani
de ha valaminek
valamiért
súlya lett
jaj
lehet hogy nem lehet