MORETTI GEMMA
Csendes kikötő
Versek, haikuk
A kötet a bajai irodalmi kör:
a Sugó kör
gondozásában jelenik meg
ISBN 978-963-0-7018-0
Reggel tavaszias fénnyel ébreszt a nap,
sugaras árnyakkal köszön el az alkony,
bokrok és fák már rügyekkel próbálkoznak,
a február hóval már nem riogat.
Elmúlik ez a furcsa, fekete tél.
Egyet álmodunk, s a naptár márciust ígér;
barkás ágaikat lengetik a fűzfák,
a nagy víz friss illatát tereli a szél.
Jaj, csak rútul, nehogy becsapjon bennünket,
ez a – ki tudja miért, s hol – elveszett tél.
Volt egyszer egy kertünk, benne sok virág;
nárciszok, rózsák, nőszirom, dáliák.
Egy kora áprilisi éjszaka után,
– amikor már minden tavaszt álmodott –
arra ébredtem, hogy hófehér a kert,
s a hidegen szikrázó hófátyol alatt,
sápadtan dideregtek a nárciszok.
Azon az éjszakán lehűlt a levegő,
a tél visszaszökött, hófelhőbe bújva,
megmaradt pelyheit a tájon szerteszórta.
Azóta félek a fekete téltől,
– ha hófelhők helyett az ég napsugaras, –
becsapja a tavaszért esengő kertet,
a virágzó fákat, bimbózó bokrokat.
Azt szeretném, hogy a tél – legyen tél,
gyerekek öröme, deres, hópihés,
fákon, bokrokon zúzmara virágozzon.
S ha megjön március, illatos langyos szél
sugaras, kékegű tavaszidőt hozzon.
Kaptam egy új esernyőt. Fekete.
Ám, hogy ne legyen olyan komor,
ellepték tarka – barka pillangók,
itt – ott néhány szál aprócska virág,
így lett az esernyő színes és vidám.
Egy ügyes kéz festette mintásra,
s ha nézem fekete boltozatát,
ott pihennek rajta a lepkecsodák:
sárgák, fehérek, narancsszínűek,
világoskékek és halványlilák.
Tárt, finomrajzú, ívelt szárnyaik
mindegyike míves gyönyörűség.
De mi lesz akkor, ha beborul az ég?
és tavaszi zápor kerekedik,
kósza felhőkből nyári zivatar?
Már az első ezüstös cseppektől
megriadnak, féltve szárnyaiknak
érzékeny, selymes, színes bársonyát.
Akkor sietve libbennek tovább, oda
ahol nap süt, virág van, kék az ég.
Én ott maradok, a fekete ernyővel,
amelyről elszöktek a színpompás lepkék.
Beborult az ég a Duna felől,
remélem a szürke felhők esőt rejtenek,
amerre nézek, földek, fák, virágok,
hervadva, fakulva, vízért esengenek.
Morajlik az égbolt, egyre mérgesebben,
villámok szaggatják, egyre fényesebben,
cikázó késként feltépik a felhőket,
koppan ablakomon az első ezüst csepp.
Azután zuhogva zúdul a zivatar,
sűrű, fényes függöny, minden mást eltakar,
szinte hallom, a föld nagy mohón kortyolja,
és odakint minden – minden inni akar.
Az úton fényes kis patakok sietnek,
a csatornák alig győzik, egyre nyelnek,
mint egy nagy tor után, a szomjas vendégek.
Csendesedik. Nincs már menydörgés, sem villám,
újra felragyogtak az utcai fények,
minden frissen fürdött, csillogó és tiszta.
Úgy érzem, hogy ez a májusi zivatar
a világot patyolatos, illatosra mosta.
Nézem a reggeli kék eget,
itt – ott, még éjszakáról itt feledett,
aludni készülő, fátyolos fellegek.
A felkelő nap – égre tárt napraforgó –
körötte aranyból szőtt szirmok, a sugarai
cirógatóan, cirmosan fénylenek.
Nézem a reggeli kék eget.
Villanó fecskék, fekete villámként
a hibátlan égboltot hasítják,
ébredező, puha léptű szellők,
a szivárványszínű pillangókat,
óvatosan – gyengéden szállni tanítják.
Szeretem a kékegű reggeleket:
a százszorszéppel hímzett friss füvet,
aprócska bogarak kíváncsi kószálását,
a balzsamos levegő parttalan áramlását,
vízen ringó vadkacsák színes csapatát,
fehér sirályok súlytalan suhanását,
apró, fürge halak vidám cikázását.
És ahol a partot csókolja a hullám,
az ezüstös víz szelíd surranását,
súlyos, fényes, hűvös köveken.
Csak békességet érzek, mert jó felébredni
a kékegű, szép napot ígérő reggeleken.
Dajkálva ringat a vonat,
már alkony borul a tájra,
szendergő, virágzó fák és bokrok,
felhőként fehérlő sziromfátylára.
Kutakodva nézek ki az ablakon,
csillag még sehol sem csillan,
csak itt – ott egy – egy fényfűzér,
– sietve suhanó városok –
aranysárga gyöngysora villan.
Egyedül vagyok. Elgondolkodom.
Néha útnak indulunk,
arra gondolva, hogy többé
talán vissza sem térünk.
De most, mégis úgy érzem,
csak azért utazunk,
hogy örülni tudjunk
amikor hazaérünk.
Jó volna egy békés,
tiszta világban élni,
ahol nem kellene
semmitől se félni.
Mert körül venne
ami örök, ősi:
dajkám lenne a fű,
és ringatnának
a lombok hangjai,
őrzőim lennének
az ég csillagai.
Jó lenne így élni,
legalább arra
a kevés időre,
amíg itt lehetünk
boldog vendégségbe.
Ha eljött az idő
s menni kellene,
valahol, a fényes
magasság felett,
várna rám és lágyan
magához ölelne,
az otthagyott, régi,
égi fészek melege.
Fojtogatón körülölel
a kilátástalanság,
– mint sűrű repkény
a védtelen fákat –.
Már nincsenek új szavak,
amelyek a régieknél
jobban bántanának.
Mint a sötéttől félő
megriadt kisgyerek,
mennék a fény felé,
de nincs hová mennem,
mert nem látok fényt,
és nincs menedék sem.
Az úton, amelyen jöttem,
elveszett minden kincsem:
mosolyom, szeretetem,
amit igaz szívvel
számolatlanul adtam.
Most elhagyottan állok,
próbálom megtanulni,
hogy magamra maradtam.
Oly gyorsan itt hagytak
a napfényű tavaszok,
égő szívű nyarak,
ezerszínű őszök,
havas telek tisztasága,
az életnek száz csodája.
Volt öröm és volt fájdalom,
de úgy ahogy volt, vállalom,
és köszönöm, hogy megéltem,
s hogy ennek a varázslatos,
Élet adta nagy játéknak
én is résztvevője lettem.
Gyülekeznek az árnyak,
sietősen alkonyodik,
és egyre szívszorítóbban
nő bennem a félelem.
Most kellenél nagyon,
hogy fogjad a kezem.
Szelíd szavakkal nyugtass,
ölelj erősen át, mint régen,
és ha sírok, az sem legyen szégyen.
Magunkat siratom. Ami szép volt,
ami már csak emlék,
de örökre szívembe égett,
s maradna akkor is,
ha élnék még százezer évet.
Most kellenél nagyon,
mert egyre több az árnyék,
fáradt fejét lehajtotta a nap,
Már nincsenek kék felhők az égen.
Lehunyom a szemem. Várlak.
Még egyszer úgy ölelj át, lágyan,
mint amikor először fogtál kézen.
Augusztus első napjait írjuk,
de már száraz gesztenyefa levelek
zizegnek a talpam alatt.
A levegő még langyos,
nem akarja elengedni a nyarat.
Búskomor, szürke felhők,
egymást kergetve tolonganak.
Egyszer csak, – csöppre – csöpp –,
kövér, ugri-bugri esőcseppek,
alig néhány pillanat, és máris
fényesre varázsolják az utat.
Feltámad a szél is,
kócosra kuszálja a hajam,
de most ez sem zavar.
Gyerekkori nyarakra gondolok:
akkor is megleptek bennünket
meleg, nyári zivatarok,
és mi nevetve, vidáman,
tiszta kis tócsákban topogva,
üdvözöltük az égi zuhanyt.
És most legszívesebben megállnék az úton,
a felhők felé emelném arcomat,
hátha újra felidézik azt az időt,
azokat a pillanatokat.
De nem tehetem. Felnőttem azóta,
nem illenek már hozzám
az ilyen bohókás gondolatok.
Az esernyőmet kinyitom,
és hallgatom, hogy csöppre-csöpp,
táncolnak rajta az esőcseppek,
és körülöttem, amerre nézek,
látom itt is – ott is, tiszta, fénylő
kis víztócsák, cinkosan,
emlékeztetőn rám nevetnek.
Tegnap még nyár volt.
Úgy zuhogtak ránk a sugarak,
mint fénylő katlanból
a forró, folyékony arany.
De ma reggelre
nem ébredt fel a nap.
Könnyeit hullajtja az ég,
vacogtatóan hűvös az idő.
Érzem, ahogy múlnak a napok
a kék-arany nyárnak
illata, emlékei elillannak,
elszöknek, talán örökre.
Szomorú, szeptemberi bánat
borul csendesen szívemre.
Tegnap még nyár volt,
de ma reggelre már
összetört az ég kék tükre,
nem ébredt fel a nap.
A bűvös, édes illatok,
őszi felhők szárnyán
valahol messze szállnak,
és a kialvó fényekkel,
a halványuló sugarakkal,
csendesen eltűnnek
utolsó emlékei a nyárnak.
Szeretet nélkül
senki nem vagy.
Szeretet nélkül
a szíved megfagy.
Nem nyújtod kezed
senki felé,
nem lépsz várakozva
senki elé.
Téged sem hívnak,
és nem vár senki.
Élsz, napról – napra,
szeretet nélkül,
üres szíveddel.
Ha egyszer, léted
végleg megszűnik,
azt, hogy már nem vagy,
észre sem veszik.
Jöttem,
és ki tudja,
hogy meddig,
itt leszek.
Jön egy nap,
amikor
örökre
elmegyek.
Emlékeznek
majd rám,
talán
egy ideig,
emlegetnek is,
ki úgy – ki így.
Mint valakit,
aki barát volt –
vagy nem,
talán csak
egy arc
a sok közül,
egy idegen.
Vagy egy ember,
aki jelét
otthagyta
a szíveden.
A nap aranyfüstje betakarta a tájat,
de oly hamar eltűnt a fényesség,
alkony bújtatta el a fákat,
aztán ő is gyorsan elosont,
és átadta helyét az éjszakának.
Az ifjú Hold karcsú, ezüst vitorlása
az ég sötétkék tengerén suhant,
milliónyi fényes csillag csodálta.
Néhány pittyegő, kései madárka,
lent a fák közt kereste fészkét,
én elbűvölve hallgattam egy tücsköt,
az éjszaka vidám zenészét.
Egy hajókürt elhaló hangjával üzent,
halk sóhajával sodorta a szél.
Lágy volt a levegő, de a fák, a föld,
már az ősz fanyar illatát lehelték.
Elmúlt a nyár, de szívünk
még telve melegével.
Vajon mi vár ránk
a közeledő ősszel, téllel?
Úgy kellene várni,
bizalommal, derűvel.
Örülni a színes fáknak,
őszi napok nyugalmának,
a csillogó hóesésnek.
Oly hamar megérkezik az
új esztendő, új remények:
lesz majd tavasz, nyári égbolt,
s az ég sötétkék tengerén
felfénylik és ott suhan majd,
az ezüstvitorlás újhold.
Egy fehértörzsű nyírfa, zöld, bozontos lombjába,
aranyfürtöket font az augusztusi nap.
Ott lengedeznek a szélben, a szelíd verőfényben,
és fénylő levelei aranyként villognak.
Furcsa és gyönyörű ez a felemás fa,
különös szépségét jó lenne megőrizni.
Míg el nem tűnik varázsa, hosszan csodálni.
Szemeimet lecsukom és lefényképezem,
s emlékeim közé, a fa képét elteszem.
Ha eljön, köddel, hideggel
a vén, goromba november,
én felidézem majd újra,
és elém tűnik, integet,
lengő, arany fürtjeivel,
az a fehértörzsű nyírfa.
Oly gyorsan közeleg,
itt lesz nemsokára
a nagy művész, az Ősz.
Végighúzza bűvös
ecsetjét a tájon,
szivárványszín fénylik
bokrokon és fákon.
Aztán jön egy deres,
novemberi reggel,
hideg szél tépdesi
a színes levelet,
holtan kavarogva,
a mélybe lehullva,
majd a kihűlt földnek
puha szemfedője lesz.
Álmodtam: csónakban ültem, egy parttalan vízen,
lágy hullámok ringatták, táncoltatták csendesen.
Hogyan kerültem ide, evezőm nem találom,
ki tudja, merre úszik a néma habokon,
hová sodorja a nagy víz, törékeny csónakom?
S nincs, kivel megosztom didergő magányom.
Ekkor halk suhanással, négy nagy madár érkezett,
kitárt szárnyukra emelték törékeny kis hajóm,
és már repültek is velem, fénylő felhők felett.
Sirálysereg szállt elénk, vijjogva üdvözöltek.
Ekkor pillantottam meg a távoli szigetet,
ott feltűnt egy kikötő, és egyre közeledett.
A partra érve csónakomat – szép madaraim –
óvatos-gyengéden letették a lágy fövenyre,
és huss, el is röppentek, szárnyukkal integetve.
Arcomra tollpihe hullott, ekkor felébredtem.
Furcsa, szép álmomon tűnődve tudtam, éreztem,
hogy távoli üzenet volt, amit megfejtettem:
Az álmokban hinni kell, s hogy történnek még csodák,
jön majd valaki, kézen fog, és úgy vezet tovább.
Mert néha elveszetten nem tudjuk, hol keressünk,
hol találunk magunknak nyugalmas menedéket.
De ha bízva-bízunk, és várunk türelemmel,
segít rajtunk az Ég, a könyörületes idő.
Mert mindenkire vár valahol egy csendes kikötő.
Mint kincstárnok, a rábízott kincseket,
úgy őrzi ez a karcsú, fehértörzsű nyírfa
a novemberi naptól fényezett, arany leveleket.
Lombkoronája dús, szinte tökéletes formája
a frissen kibomlott, tavaszi fát formálja.
Vajon ki ragaszkodik jobban?
Fához a levél, vagy levelekhez az ágak?
Micsoda erő tartja együtt őket,
Hiszen, ha körül nézek,
az utat, a földet, színes lombok takarják,
a legtöbb levél már elhagyta a fákat.
Mennyi erő van a hajlékony ágakban,
hogy a hullani készülő lombot visszatartják.
Vagy talán a sárga levelek nem engedik el,
a fa biztonságos, ölelő karját?
Karmos szél cibálja őket, őszi eső veri,
de az ág a levelet, a levél az ágat
szorosan fogja, el nem engedi.
Micsoda szerelem ez, tavasztól – télig tartó hűség,
a fényes, zöld levéltől, az aranyba őszülésig,
szívet melengető gyönyörűség.
Nézem a karcsú, fehértörzsű nyírfát,
a késő őszi naparanytól villanó leveleket.
Elbúcsúzom: köszönöm, hogy csodálhattalak,
örülök, hogy utam éppen erre vezetett.
Szállingózni kezdett a hó,
tétován, lassan libegnek
apró, ezüstös, téli
hulló csillagai az égnek.
Az utcai lámpa ébredő,
aranysárga fénye
tágra nyitotta szemét,
és csodálkozva nézett
a pillangózó pihékre.
Reggelre mindent befed
az égből hulló, hófehér
csipke takaró,
csend lesz majd, álmodó
áhítatot hordozó.
És tudja már a lelkem,
hogy lesz mit ünnepelnem.
Fenyőillatot érzek,
már útjára indult
a legragyogóbb csillag.
S ha érkezik a Kisded,
a fények mind kigyúlnak,
a szívek kitárulnak,
– őszintén, megtisztulva –
hogy méltó helye legyen
az igaz szeretetnek.
Te is a hóesést nézed,
elbűvöl téged is?
Sétáltunk együtt a hóban,
emlékszel rá te is?
Te voltál, én, és a csend.
aztán csak én s a csend.
Segít a tünékeny idő
a szív fáj, és lassan felejt.
De néha, a hulló hó,
lábnyomok a havas úton,
még most is téged jelent.
Addig – addig vártuk, lestük, bűvöltük
az egykedvű, szürke fellegeket,
amíg megszántak bennünket Odafenn,
és elküldték nékünk a hópelyheket.
Repül a milliónyi apró csillag,
szép küldetését teljesítve híven,
s elvarázsolta a megfakult világot
ezüstösen szikrázó pihéivel.
Amikor a bágyadt mosolyú reggel
kibújt az éj sötét takarója alól,
csak ámult, nem ismert a tájra:
a házakat, fákat, bokrokat,
a templomtornyot, a folyót, az utat,
ünnepi fehérbe öltöztette az ég.
Nincsenek csupasz fekete fák, bokrok,
Most minden – minden csillogó ékesség.
Fehér Karácsony. Áhítat. Békesség.
Most nem az ég ragyog ránk, kék szemével,
hanem a föld világol, fényességgel.
Majd, ha éjszakára elszállnak a felhők,
és csillagok virágoznak az égen,
s lenéznek a földre, mintha tükör lenne:
arcuk tündököl a karácsonyi éjben.
Nem gondolok már
múlt idők varázsára,
csak néha – néha vágyom
a szépíthető mára,
aprócska csodákra.
Könnyedén karolva
át a vállamat,
sétálni aranyló
őszi fák alatt.
Az arcod simulna
arcomhoz gyengéden,
óvnál, hogy bántás
másoktól ne érjen.
Ha együtt hallgatnánk
egy régi dallamot,
nem baj, ha a szemed
emléktől fátyolos.
Engedd, simogassam
őszülő fejedet,
arcomnak bölcsője
legyen a tenyered.
És úgy, mint az elszállt
csodák idején,
csillogjon a szemed.
Engedd magad szeretni.
Az idő oly kevés,
és néha nem elég
az emlékezés.
Balogh Zsuzsának szeretettel, köszönettel
A Duna felől kezdett fújni a szél,
az erkélyajtó alatti láthatatlan résen
beszökött a szobába, és a könnyű,
fehér függöny borzongott hideglelősen.
Fázott a lábam, könnyű papucsom
nem sokat melegített. Segítek rajta,
– gondoltam – és a fiókhoz léptem,
amelyben zoknijaim lapultak szépen:
szürkén, feketén, fehéren, kéken.
A szürke unalmas, a fehér vékony,
a fekete szomorú, nem kell a kék sem.
De ez a vastag, csíkos, ez tetszik nekem,
kiveszem, nézegetem, nem akármilyen.
Mennyi szín, milyen vidám, és puha meleg,
a csíkok körülölelik a bokámat:
van köztük kék, zöld, halványlila, drapp,
türkiz, sárga, rózsaszín és piros.
Szóval az egész, nagyon derűs, csinos.
A zoknit valaki nekem készítette,
s a színekkel szívét is kicsit belekötötte.
Amíg a kötőtű szorgosan dolgozott,
magában színekről, formákról álmodott.
Művésze Ő a szép kerámiáknak,
kezéből szebbnél – szebb pompás tárgyak,
színes csodák elővarázsolódnak.
Nékem a két csíkos zokni is, kis csoda,
lábaim vidáman mocorognak benne,
azt hiszem , a legjobb, most táncolni lenne.
De inkább írok, versben egy levelet,
hálásan köszönöm a zoknikat, Neked.
Már ősz settenkedik a vízparton
ahol ülök, mellettem kavicshalom.
Mintha gondos kezek válogatták,
rakták volna össze a kis dombot,
apró kavicsokból szép mozaikot.
Nincs két egyforma, ahány, annyiféle:
márványmintás, gyöngyházragyogású,
amin megcsillan a nap fáradt fénye.
Van köztük gömbölyű, lapos, ez meg itt
mint egy miniatűr, nagyszélű kalap,
halványsárga, akár az elalvó Nap.
Kezemben egy különös, fényes kavics,
mint tengeri gyöngykagyló, gyönyörűséges,
alig láthatón szivárvány színben játszik,
megsimogatom, hűvös, sima, selymes.
Száz kérdés cikázik gondolataimban:
vajon mi lehet, a kavicsok titka?
Honnan indultak útnak és mikor?
Leváltak nagy hegyek szikláiról,
s azóta görgeti, csiszolja, formálja
az idő, a víz, a durva nagy kövek.
Hullámok sodorták a partra őket,
vagy jött egy gép, és vízbe markolva
a tenyerében maradt, sok csillogó
kis kavics-szemet a partra kirakta.
Örök titok marad a kavicsok sorsa.
Lám ők is olyanok, mint mi, emberek,
sodor, formál, csiszol bennünket
a végtelen nagy folyó, az Idő.
Ki tudja, melyikünk mivé lesz?
Ahány kis emberkavics, annyi féle:
mindegyik más és mindegyik titok.
Színtelen, színes, fénylő vagy fakó,
tán simogatni, tán eldobni való,
felfigyelnek rá, vagy észre sem veszik.
De csiszolva, vagy csiszolatlanul
lesz belőle egy kis emberkavics,
aki szeret, aki szerethető
és az sem baj, ha nem különleges.
A szíve, lelke, érző, hiszen ember ő.
Ha borús reggelre ébredek,
s még az eső is szemereg,
könnyeznek a bokrok és fák,
lehajtja fejét minden virág,
az én lelkem is didereg.
Ha vibrálnak, aranycirmosak,
narancsszínűek a hajnali fények,
megmelegítik szívemet,
nem érzem magam egyedül,
és már nem is félek.
Ha galambraj rebben, amikor
megkondulnak a harangok,
habos felhők szárnyain szállnak,
magukhoz ölelnek a hangok,
szelíd és nyugodt vagyok.
Ha bíbor, lila, tintakék,
és csillagokkal ékesített
égbolt terít rám takarót,
én megbékélt a szívvel
elalszom, mint egy gyermek.
Nem félek a vihartól,
villámoknak színjátékát
gyönyörködve nézem.
Nem riaszt a rohanó idő.
Ilyenkor Isten közelségét érzem.
Ketrecbe vagyok zárva, időm kerete
születésem és halálom.
Megszülettem. Nem kértem, de nem bánom.
A végső nap is eljön, bár nem várom.
Mert így, ahogy van, én mégis szeretem
ezt a néha nehéz, néha boldog életet.
Nem voltak elérhetetlen vágyaim,
csak egyszerű, szerény, apró kívánságok:
a fénylő napból egy – egy kis sugár,
szelíd reményeimből megvalósult álmok.
Egyszeri és egyszerű, ahogyan élek,
azt is tudom, hogy nincs okom panaszra,
mert bánatomban van aki vigasztal,
s ha lelkem fázik, felnézek a napra.
Az idő ketrecében fogoly vagyok.
körülvesznek tövisek és virágok.
Életem kerete születésem, halálom.
De ha gondolataim a jelenben élnek,
a szépet és jót biztosan megtalálom.
A hajad ezüstösen csillog,
itt – ott már ráncot vésett arcodra
a hosszú évek gondja.
De szíved, a régi megbocsátó,
néha szeszélyeim bolondja.
Ha forgalmas úton megyünk át,
óvón még most is megfogod kezem,
De néha, csak üldögélsz csendesen,
talán a múlton mélázol,
vagy a jövőn tűnődsz?
Jó lenne ilyenkor lelkedbe látni,
vajon mire gondolsz, Kedvesem?
Ha megzavarom magányodat,
akkor – mint valamikor régen –,
rám nézel, átölel mosolyod,
felfénylik, mint csillagok az égen.
Nem látni az utca túloldalát,
sűrű fátyollal takarja az ég.
Köd van, mindent elfed a konok,
lelket didergető szürkeség.
A szomszéd kertben nem látom
a fenyők szárnyas lombját,
köd bújtatja szemem elől
a templom karcsú tornyát.
Köd hömpölyög a víz felett,
az erdőt is elnyelte.
Az ázott tollú kismadár
eleséget, száraz fészket,
most hiába is keresne.
Hogyha nem lenne otthonom,
s künn az utcán bolyonganék,
tán végleg eltűnnék a ködben,
elrejtene a szürkeség,
mint egy gonosz varázsköpeny.
Úgy kezdődik: téged ölelnek,
anyád ringat, dajkál, karol,
és nem tud betelni veled.
Nélküle nem vagy semmi,
és ő, senki nélküled. Anya lett,
szeret mindenek felett.
Felnősz, s te karolod át
gyermekeidet, szeretteidet.
Milyen boldogító érzés
ha van akit szerethetsz,
és ha téged szeretnek.
De egész más ölelni őt, a Kedvest.
Semmihez nem hasonlíthatod.
Megnyugtat, erőt ad, békességet,
megunni nem tudod, és mindig vágyod
a tiszta érzést, a beszédes csendet,
ami mindent megért, megmagyaráz,
mert két kar átölel, és te, szívesen
vállalnád így, akár a halált.
Míg fényes perced, éjszakára vált.
Naponta figyelem az öreg olajfát.
A hosszú évek görcsösre hajlították
vastag törzsét, mégis felséges látvány.
Finom levelei már dúsan lengenek,
ha nap süt rájuk, ezüstben fürdenek.
Rejtegetik féltett, szép kincseiket,
óvják őket pici, zöld sziromlevelek.
Ha kibomlanak az apró aranyvirágok,
illatuk elvarázsolja a világot.
Derengő májusi hajnalokon,
beoson nyitott ablakomon, s ébrednek
holtnak hitt emlékei szívemnek.
Ifjúságomnak egyszer volt világa,
a régi kertnek ezernyi virága.
Ott is volt olajfa, elbűvölt az illat,
és a kert végében jázminok is nyíltak.
Vidám szél játszott a labdarózsával,
tele volt a tavasz szépséges csodákkal.
Régen volt. Fordult kereke a világnak,
nevét sem tudom már, némelyik virágnak.
Most csendben figyelem az öreg olajfát,
érzem szívfájdító, ismerős illatát.
Amikor elalszom, az ablakon besuhan,
s olajfa illata fátyolként letakar.
Magányom burkába bújva
nem gondolok jövőre, múltra.
A múlt már olyan messze van,
a jövő – ha lesz – bizonytalan.
Magamat nem hitegetem,
száll vélem az idő sebesen.
Most, amikor visszanézek,
látom kihagytam sok jót, szépet.
Vissza már nem fordítható,
elmúlt a rossz, és emlék a jó.
Őrizzem őket? Leírható?
Majd ha szárnyaira vesz a szél,
tollam rosszat, jót, már nem mesél.
Májusi erdő. Bealkonyult,
a fészkek elcsitultak,
a fák is összebújtak.
A fűben halk neszek:
apró éjszakai állatkák
keresgélnek buzgón vacsorát.
Bagoly suhan, alig hallani,
fejünk felett rebbenő denevér.
Ketten kószálunk, vezet az ösvény.
Lelkünkben béke, áhítat,
mert mindent – mindent átitat
a csend, az erdő illata,
bűvös magányunk varázslata.
Ez a sok kincs, most mind a miénk,
nincs itt senki, csak Te meg én.
Kezem fogod, megyünk – megyünk.
Nincs más célunk, csak együtt lenni,
amíg az ösvény véget nem ér.
Ha majd besötétedik felettünk
és betakar a bársonyos éj,
s csillag fénylik a fák hegyén.
Az utam előre megszabták Odafönt,
került lábam elé virág is, és göröngy.
Indultam, szívemben tervekkel, vágyakkal,
botladoztam, de az utat végigjártam.
Batyumban, hamis álmot nem cipeltem,
annyit vártam csak, amit tán megérdemeltem,
szép nyugodt gyerekkor, boldog ifjú évek,
célom volt, s reméltem, talán majd elérem.
Hitelesek voltak a kimondott szavak,
bíztam, amit mondok, teszek, mind jók és igazak.
Tisztesen megélni azt, hogy felnőtt leszek,
s köröttem éljenek, akiket szeretek:
gyerekek, s mellettem az egyetlen kedves,
együtt hinni, óvni az igaz szerelmet.
Valahogy így volna jó, hogyha lehetne,
s ha a lélek soha magányos nem lenne.
Mikor múlik a nyár, és az ősz közeleg,
akkor is legyen, ki fogja a kezemet.
S ha végére érek a kijelölt útnak,
köszönetet mondok mindenért, az Úrnak.
Bartos Endre festőművész emlékére
Amikor utoljára meglátogattalak
kórházi ágyadon feküdtél,
két húgod óvón ült melletted,
marasztalni próbálták messzi, nagy útra
készülő, megfáradt testedet, lelkedet.
És mégis, bár a fájdalom ölelt,
még köszöntöttél egy gyengéd mosollyal,
és megcsillant jóember szemeidben
valami, ki nem mondott, búcsúzó üzenet.
S most ott élsz fenn,
a csillagok örök honában,
Tiéd az égi vászon végtelenje,
szivárványszín lelked ott fénylik az égen.
Arany napraforgóidat idézi a nap,
felhők színének száz árnyalatán,
ott szárnyal számtalan fehér felhőalak,
a naplementék sugaraiban
vágtatnak a pompás, szilaj lovak.
Virágaid illatot lehelnek,
az arcképek is mind életre kelnek.
A kedvenc képem, „Tanya verőfényben”…
– boldog volnék, ha ott lehetne élnem–.
A többi kép is, víz, virágok, fák,
s még annyi szépség emlékeztet Rád.
Mennyi remekmű születhetett volna,
ha nem hagyod itt e földi hazát.
De Te most ott élsz fent
a csillagok határtalan honában,
tiéd a Nap, a Hold, a felhők játéka,
a mennyei vászonnak végtelenje.
Mi, itt lent várunk a csodára;
hogy szivárványos lelked életre keljen,
s varázslatos képeket fessél majd az égre,
mi megbékéljünk, érezze szívünk:
boldog vagy, és hazaértél végre.
Bartos Endre festőművész emlékére
A járda szélén, váratlanul, meglepve,
egy szál napraforgó hajolt velem szembe,
nyurga száron, arany mosolyú arccal.
S ekkor Te jutottál eszembe, a virágról,
messze szökött, fénylő szívű, mennyei vándor.
Nézem a felhőket, vajon merre jársz,
s hogyha letekintesz, tetszik, amit látsz?
Ott fenn csodákat alkot, varázsol kezed,
szivárványos képekkel bűvölöd a világot,
amint a számlálatlan színeket kevered.
Angyalokat festesz? Vagy tán észrevetted
itt, ezt az egyszál, napraforgó virágot?
Lehet, hogy ecseted, fénysugárba mártva,
fehér felhő vásznán, éppen őt mintázza?
Kezed nyomát lessük, keressük az égen,
megtalálunk villámban, felhőben, napfényben,
látunk csillagokban. Mindenütt jelen vagy:
suhanó madárban, kertünk árnyékában.
Ebben az aranyszirmú, magányos virágban.
A gyerekkori aranyfényű nyár,
az ismeretlen kamaszideál,
az ifjúkor lángoló lázadása,
felnőtt korom sok – sok csalódása.
Hogy hamis volt, amiben mindig hittem,
s amire tán várni kellett volna,
én olyan sok mindent elsiettem.
Voltak ragyogó, szép időszakok,
kékegű, napsütötte, víg napok:
boldogság, öröm, játék, gyerekek,
szívből adott és kapott szeretet.
Ahogy gyorsan suhantak az évek,
halkult a dal, csendes lett az élet.
Most emlékeimet idézgetem,
arról, ami volt, s mit rontottam el.
Visszahozhatatlan, ami elmúlt,
emlékeim csokra, lassan széthullt.
Mostanra, nékem más, már nem maradt,
várom a békés őszi napokat,
a mesés, varázslatos színeket,
a hóesést, a gyémánt fényeket,
amíg köröttem bealkonyul,
és csend lesz. Visszahozhatatlanul.
Tudod, éjjel hol voltam?
Csillagok közt táncoltam,
ezüstport hintett a Hold,
csudafényes este volt.
A Tejút útnak eredt,
táncolni ő is szeret,
Göncölszekér döcögött,
a Nagymedve dörmögött.
Fiastyúk odasiet,
sosem látott még ilyet.
Villognak a csillagok,
mindenki pörög – forog,
az ezüst por száll, repül,
minden táncra penderül.
Fáradni kezd a lábam,
otthon vár rám az ágyam.
A Hold is elballagott,
valahol már Nap ragyog.
Messzi égbolt, fényesség,
köszönöm a szép estét,
aludjatok csillagok.
Jó éjszakát kívánok.
Augusztus hónapban
hullnak a csillagok,
mesélik: teljesül
az, amit kívánok.
Bárkinek, akármit,
másnak, vagy magamnak,
a hulló csillagok
majd mindent megadnak:
Örömet, szerencsét,
szeretetet, békét,
kérjed, s meglelheted
szívednek szerelmét.
Szép lenne a mese,
csak hiba van benne:
mert mire a csillag
a földet eléri,
pillanat az egész,
és nincs időd kérni.
Felcsillant és eltűnt,
rövid, mint az élet.
Egyszer volt, hol nem volt …
vége a mesének.
Messze vagy, bár a távolság
kilométerekben nem mérhető,
mégsem vagy elérhető.
A lelked rejtőzködik.
Hiába őrzi hosszú évek
álmait, emlékeit,
rossz és jó napok
derűjét, aranyát,
már semmi nem segít.
Valahol elveszítettük egymást,
összefonódott kezünk szétvált,
a semmibe kapaszkodik.
Elveszítettük a hitet és bizalmat.
Valaha úgy éreztük,
hogy örökké tarthat,
egészen a halálig, de most
minden semmivé válik.
Csak álom volt, ébredni kellett.
Hol lehet megtalálni
egy elrejtőzött lelket?
Tán nem is a földön járok,
hulló levelekkel szállok,
szállok költöző fecskékkel,
nyarat búcsúztató széllel.
De a földön járok mégis.
Szürke fölöttem az ég is,
széltől borzong már az erdő,
lehullott a levél kendő.
Madár keres menedéket,
hová lett a régi fészek?
Avar alól apró bogár
kíváncsian kikandikál,
jobb lesz gyorsan visszabújni,
őszt és telet átaludni.
Jön a Tavasz ezer színnel,
illatokkal, virágdísszel.
Fájdalmat, bút, elvitt a Tél,
hátha van még egy kis remény?
Jobb napokra, mosolygásra,
amire a lélek vágyna.
Akkor nem a földön járnék,
majd virág szirmokkal szállnék,
felhőkig szálló fecskékkel.
Találkozóm lesz az éggel.
Tünékeny idő, tünékeny ember.
De amíg él; jó szó, figyelem,
törődés, türelem, gyengédség kell,
és szeretetből mérhetetlen.
Ne múljon el a tűnő évekkel,
ami a régi érzésből megmaradt.
– Az ifjúság vágyai, a nagy szavak –,
már nem azt hiányolja az ember,
de a szeretet ne múljon el.
A kedvesség, féltés, gondoskodás:
csak néha – néha egypár szál virág,
legyen, aki megfogja kezemet,
ha felidézve emlékeimet,
nézegetek régi fényképeket.
Legyen, aki közös élményeken
együtt nevet, vagy tűnődik velem,
s megvigasztal, ha könnyes lesz szemem.
Egyszer, régen, ígéretet tettünk,
hogy jót, rosszat megosztunk egymással.
Együtt, ha kell, szemben a világgal.
Oly régen volt, de őrizzük nagyon,
amit a szálló idő meghagyott.
ne engedd, hogy szívedből elmúljon
a szeretet, mely kísért az úton.
Táncoló levelek keringenek köröttem,
rozsdaszínű, sárga, bíbor árnyalatban,
színüket váltják, az őszi alkonyatban.
Elköszön a nyártól, a fáradt Nap lángja,
búcsúzó fényeit, – utolsót lobbanva –
szórja, a halkuló erdő magányára,
fényesül az avar, erre a csodára.
Mert most olyan, mintha arany szőnyeg lenne,
ahogy az őszi szél elénk terítette.
Elmerült a Nap az alkony tengerében,
könnyű, szürke fátyol lebeg fenn az égen.
Készülődik a köd, eltűnik az erdő,
el ne veszítselek, kezem a kezedben,
itt maradtunk ketten, – akár a mesében –.
Jelen vagy, mindig, mindenben,
lehetsz távol, vagy mellettem:
hajnali százszín napkeltében,
hulló harmat üveggyöngyében,
álom után az ébredésben.
Teám párolgó illatában,
madarak üdvözlő hangjában,
napsütésben, halk alkonyatban,
villámfényben és zivatarban,
az őszi erdők varázsában,
csillámló esti hóhullásban.
Készülődve az ünnepekre,
ajándékokat rejtegetve.
Hétköznapoktól elfáradva,
néma magányba burkolózva.
Mindig, mindenben jelen vagy.
És köszönöm, hogy nekem vagy.
Rémülten felriadtam,
dermedt csend ült szobámon,
úgy éreztem, átéltem
saját szörnyű halálom.
Ekkor ébredtem fel.
Sóhajtottam: csak álom.
Sosem járt úton mentem,
– a cél is ismeretlen –
és ahogy visszanéztem,
eltűnt az út mögöttem.
Előre léptem volna,
előttem nem volt semmi,
nem vezetett tovább út,
jaj, nem volt merre menni,
csak ismeretlen mélység,
baljós csend és sötétség.
Fölnéztem, nem volt csillag,
s a Hold, ki tudja merre?
Nagy félelem és magány
költözött szívembe.
Hívtalak, nem feleltél,
– egy visszhang csúfolódott –
úgy éreztem, nagy súlyos
burok reámcsukódott.
Félelmetes álom volt.
De jó, hogy felébredtem.
Az ablakon kinéztem,
ott volt az ég felettem,
az aranyarcú holdfény,
– s egy láthatatlan szempár,
mely figyel nappal – éjjel –
és milliónyi csillag,
a halkan közeledő
hajnal ígéretével.
A játszótérnél, padon ülve
figyeltem a gyerekeket.
Nem voltak sokan, kislányok, fiúk,
talán úgy hat – nyolc évesek.
Összeszokott kis társaság volt,
vidáman nevető csapat
billegtették a libikókát,
hinta szállt lombos fák alatt,
a „nagyhajót” is elfoglalták,
mert „kalózosdit” játszottak.
Mellettem egy másik padon
ifjú nő ült és napozott,
kezében egy képes újsággal,
néha egy – kettőt lapozott.
Kíváncsi letten, néki is itt van,
s mit játszik az ő gyereke?
Kisvártatva jött is egy kislány,
– arca maszatos, orra pisze –
Kezében sárga lapátkája
kisvödör, piros homokszita,
s lelkesen kiáltott: Anya!
Odafutott a szép mamához,
és kedveskedve puszit ad.
Szólt anyuka: jaj édesem
vigyázz, hisz csupa homok vagy.
De a gyerek nem adja fel, s szól:
gyere, nézd meg, mit építettem,
nagy várat, s rá tornyot is tettem.
Anyja felel: a szandálom
s lábam is csupa homok lesz,
majd megnézem, legközelebb.
A kislány ül, megbántottan,
anyjára néz, s mondja neki:
legközelebb, ha ide jövünk,
a Nagyit hívom el játszani.
Ne hagyd elveszni emlékeidet,
felejtsd a rosszat, őrizd a szépet,
Téged illetnek, megélted őket.
A gyermekkori mesék világa,
iskolás korodnak tárt kapuja,
melyen belépsz a százszínű világba.
Kamasz éveid tüskéje, virága,
ifjúságodnak boldog kavalkádja,
rajongás, szerelem, csalódások ára.
Felnőtté válás, rossz és jó napok,
… a nagybetűs ÉLET, mit magával hoz,
röpülő évek, változó évszakok.
Az ember olyan sok mindent megér;
küzd és szeret, boldog és szenved,
mi az, mi ebből megmarad Neked?
Sötét hajadban egyre több a fehér.
De szívedet ne engedd megőszülni,
nézz néha vissza, s tudj annak örülni:
emlékeidet lelked mélye rejti.
Vannak helyek, ha arra jársz
gondolataiddal játszva,
visszaemlékszel múlt időkre,
egy régi utcára, házra,
ahol jó volt gyermekként élni,
ahol óvtak és szerettek,
semmitől sem kellett félni.
Vannak helyek, ha arra jársz,
a múltba visszavágyva,
eszedbe jut az ifjúságod
régen volt boldogsága.
Még fel – felvillan néha,
sok kedves, tiszta emlék,
és úgy érzed, az az idő,
talán nem is volt oly rég.
És van még sok – sok apró kép,
másoknak talán semmiség:
futó fény, hullámtarajon,
egy pad a csendes vízparton
dús fűzfa árnyékában.
Felszökkenő ezüst halak,
Napot köszöntő sikolyok
a sirályok hangjában.
És vannak emlék – évszakok,
szelíd ősz, fanyar illatok,
szemem lehunyom, elém tűnnek
százszínű, méla alkonyok.
Megérkezett az ezüst Tél
jégtükrös tó, gyémántos dér.
Hócsipke bokor, fehér utak,
jártunk havas fák sátra alatt.
A hosszú séta véget ért,
de az emléke megmaradt.
Vannak helyek és dallamok,
amit hallva, tán sírni fogsz,
amelyet, ha felidézel néha,
a szépségesen szép múltból,
felvillannak a régi képek,
– mely sosem múlón bennünk él –.
Emlékezni és élni késztet.
A november itt felejtett
egy kis bokor őszi rózsát.
Hervadt, száradó, bús fejét
alázatosan lehajtja,
érzi, közeledik a tél,
hólepellel betakarja,
beteljesedik a sorsa.
Langyos, októberi reggel
kezdte bontogatni szirmát,
néztem, gyönyörködő szemmel,
halványlila, szép virágát.
Napról – napra pompásabb lett,
kócos szirmait kitárta,
mintha üzenni akarná:
nézzetek és örüljetek,
értetek jöttem világra.
Azt mondják, az őszi rózsa
a temetők ékessége,
akárcsak a csend, és béke,
a mécsesek fényessége.
Egy dús csokor őszi rózsát
én a vázámba is tettem,
fanyar illata betölti
a szobánkat körülöttem.
Úgy érzem, hogy mindenkinek
juthat színes őszi rózsa.
Oly sok nyílik, jut a házba,
jut a megszentelt sírokra.
S te, hervadt virágú bokor,
– ki őszi emlékként itt maradsz –,
ha jő a tél, a hó alatt,
álmodj szépet, álmodj tavaszt.
Lenézek. Négy emelet mélység.
Ha nem lennék gyáva …
ha csak egyet lépnék …
ami van, nem lenne gond,
velem múlna el ami volt.
Nincsen szó, szem, ami visszafogna
És nincs egy kéz mely belémkapaszkodna.
Na most, csak egyet lépjek …
– kitátva szája négy emelet mélynek –
átkozott gyáva, iszonyúan félek.
*****
Nem tudok aludni,
az Álomtündér merre?
Szórhatna álomport
álmatlan szememre.
*****
Ma boldog napom volt.
Valaki, kedves szép szavakkal
megsimogatta szívemet.
Napom ettől lett fényesebb.
Ismét elszállt egy év.
Itt volt a szende, szép tavasz,
tombolt a tüzes nyár,
majd megérkezett szemlesütve
az őszi napsugár.
És jött a Tél, bár hósubáját
még nem öltötte fel,
szürke felhőkben útrakész
millió hópehely.
Év vége van. Ha megkondul
az éjféli harang,
bennünk is megszólal halkan,
félve, kérdőn egy hang.
Mit hoz nekünk az Újesztendő?
Bár sejtjük úgyis a választ,
jut majd számunkra öröm is,
és ér bennünket bánat.
Tovatűnnek napok, hetek,
hétköznapok és ünnepek.
Rajtunk is múlik, az esztendő
ne legyen hasztalan, veszendő.
Csak a remény ne hagyjon el,
mert hinni kell, és bízni kell:
még lesznek boldog, szép napok,
az ég néha kéken ránk ragyog,
s ha beborul, jó szél elfújja.
Bízzunk benne, újra, meg újra.
És a szürke hétköznapokban
találjuk meg, ami jó és szép.
Telítse szívünket békesség.
Ülök a vízparti lépcsőn.
Szürke víz, szürke felhő,
körülöttem minden fényevesztett.
Néha egy-egy sirály hasít
az égen fehér jeleket.
Szilveszter napja van.
Mintha tegnap lett volna,
hogy ez az év elkezdődött.
A napok gyorsan múltak,
éjfélkor elköszön az esztendő,
s átadja helyét az újnak.
Vajon mi várható?
Lesznek változások,
rossz és derűs napok,
küzdelmek, félelmek.
Sírva és nevetve
éljük az életet.
Álmodjunk új álmot
szépet és merészet:
rajongást, ideált,
egyszer volt szerelmet.
Játszik velem a múlt,
az ég már nem fakult,
májusi kékjét visszanyerte,
tavaszillatú fodros hullám
a vízparti lépcsőket megölelte.
A némaság öl, meghalnak
a ki nem mondott szavak,
gondolatok, érzések.
Örökre elvesznek,
a lélek mélyén eltemetődnek,
semmi sem támasztja fel őket.
Hiába próbálnád
újra életre kelteni,
felidézni, elmondani.
A hosszú hallgatások alatt
elszöknek a szavak,
csak fájó némaság marad.
Maradok hát csendben,
gondolataimmal kettesben.
Decemberi égbolt. Figyelem
a vadludak vonulását.
Hallgatom hangjuknak
bánatos, búcsúzó dallamát.
Szürke égről, hűvös szél
szórja szét az alkonyatban,
alig látni, merre szállnak,
szigorúan, V alakban,
ahogy szokták, ki tudhatja,
tán időtlen idők óta.
Vajon honnan indulhattak,
céljukat majd elérik-e?
Búcsúzó, kesergő hangjuk
távolodik, halkul egyre.
Bealkonyult. Könnyes bánat
telepedett a szívemre,
költöző vadludak hangja
ringat álomba, ma este.
Ígérem, írok, hosszan, mindenkiről,
tudom, vártok tőlem hírt, üzenetet
rólunk: hogyan is élünk itt, távol,
hol, merre járnak a gyerekek,
és majd mellékeljek új fényképeket.
Telefonálok is. Nagyon szeretnék
régi, jól ismert hangokat hallani,
s nyugtalanító gondolataimat
talán őszintén el tudnám mondani.
Majd jövök. Ígérem. Nem hosszú az út,
s készülődés közben, indulás előtt,
elfog valami boldog várakozás,
mert tudom, a hosszú távollét után
szívmelengető lesz a találkozás.
És kibékülök. Igen, mindenkivel
akit bántottam, s aki engem bántott,
lelkem törékeny harmóniáját
ne zavarják kínzó, nagy hallgatások.
Agyam, szívem is nógat, ne késlekedj,
ki tudja meddig lesz idő, alkalom,
hogy szíves szavakra nyithatom a szám,
és békülő ölelésre két karom.
Ígérem, megbékélek a világgal,
és megköszönöm azt, hogy benne élek:
fényét, árnyékát, millió csodáját,
de utoljára még valamit kérek,
hogy betarthassam, amiket ígérek.
Legyen alkalom, hogy mindezt megtegyem.
Marad még rá időm?
Te tudod, Istenem.
Egyedül voltam,
mellém álltál,
új utat keresve,
kézen fogtál,
hibáimmal együtt
elfogadtál.
Hogy jó is van bennem
elismerted,
ha jót akartam
észrevetted.
Rossz démonaimat
elkergetted.
A megtett hosszú út
múltunk része,
visszaemlékszem
minden lépésre.
Jóban és bajban
el nem hagytál.
Köszönöm Néked,
hogy kézen fogtál,.
Szeress szelíden, szeretettel.
Ahogyan szeretheti egymást,
hosszú éveket együtt megélt,
az élettel megbékélt két ember.
Szavak nélkül is értve
egymást, megbocsájtva
az elkövetett apró hibákat,
tévedéseket, mert a szeretet,
ami összetartotta őket, megmaradt.
A fiatalság tűzvarázsa elmúlt,
de a vágy, hogy egymás kezébe
kapaszkodva járják végig az utat,
szívükben él, örökre.
Csak annyit kérek Tőled,
hogy ilyen gyengéden, szelíd öleléssel
– mint valamikor régen –,
úgy ragyogjon rám a szemed,
múltunkat őrző szeretettel.
Vállamon egy kis batyuval,
jóraintő, szép szavakkal,
sok – sok okos, jó tanáccsal
indítottak életútra.
Az út nem volt mindig sima,
megbotlik az ember néha,
ha göröngy kerül útjába.
Ahogy múlt az idő, az én
batyum egyre nehezebb lett.
Utam során annyi minden
került belé, egyre tellett:
gond és öröm, bánat, szépség,
jó barátok, ellenségek.
Ám most, hogy a megtett útra
néha – néha visszanézek,
úgy, ahogy volt, megpróbálom
szépnek látni, az egészet.
Hisz az élet egy nagy próba,
fordulhat rosszra, vagy jóra.
S ha volt is rossz, biztos kellett,
hogy minden jót megbecsüljek,
ami elkísért utamon.
Megkönnyebbülő lélekkel,
nehéz batyumat lerakom.
Ez a kárpótlás, jutalom.
Ne aggódj, nem maradsz magadra.
Ha eljön az idő, és elmegyek,
s lábaim nyomát könnyű szél eltakarja,
minden jót, szépet, itt hagyok Neked.
Tiéd lesz a hajnal fátylain
átsejlő szivárványos napkelte,
az alkonyórák emlékező csendje,
a mindennapok színes mozaikja,
fárasztó nap után, a magány nyugalma.
Kósza felhők az égen, ezüstös zápor,
kócos, szélfútta füzek a Duna-parton,
hulló, messze szálló színes falevél,
s hogyha bekopogtat majd a Tél,
és hópelyhekkel takar be a szél,
ölelésében én is ott leszek.
Lesz még sok – sok békés, jó napod,
változó idők és évszakok,
s örömöt mindegyikben találsz:
Hamvadó tábortűz, szikrázó parázs,
ismerős utakon kerék surrogás …
Emlékezz vissza, sok boldog pillanatra,
halálunkig a múlt társunk marad.
Ne félj, soha nem maradsz magadra.
Tartalomjegyzék