ÉJFÉLI HAZATÉRÉS

ŐSEIM EMLÉKÉRE

Akik némák voltak szólítanak,
És én szívüket nagyon szeretném;
De némaságuk börtöne a testük,
S bordáikra rácsot vet a napfény.

Félve hallgatóznak — miféle csend van?
Zöld ág sem hull recsegve az útra.
Kinéznek belõlem e tekintetek,
S feltámadnak tetteimben újra.

Hívnának ölelni, de nem lehet,
Más vagyok én, mint Õk, s nem értenek,
Pedig a sejtjeikbõl egy sejt vagyok.

Így toporgunk mi már együtt némán,
Nézek rájuk s néznek Õk is énrám,
Akár a gigantikus csillagok.

ESTE

Sörösüvegek a talicskában
Józanul megtöltik a homályt,
Míg anyám átkozódni készül,
Rádõlve részeg csillagokra.
De apám trikóját lerántja
Bozontos, rost-izmú szövet Ég,
És árnyékká izzik föl a teste,
Akár a hold gladiátor-súlya.

NAGYANYÁM TÖRTÉNETE

Este, amint legurult az égrõl a Nap,
fölszedte a nagyanyám és kötényébe rakta,
akár a frissensült pogácsát.
Aztán elhallgatott, akár a kõ a hegytetõn;
akár a mesemondó

a történet végén.

ŐSZI ÉNEK

Nyurga árkon, utakon,
elsárgul újból minden.
Elmúlt a nyár és anyám
nem mondja már: Kicsi kincsem!

Köhögve, õszidõben
földre hullva leszakad
a fehér nyárfa lombja,
és a Tejúton elszalad.

Mondjátok hát férfiak,
anyámból majd mi marad?
……Fekete fejfa-erdõn
hív világvégi madarat.

BÚCSÚSZÓ APÁMHOZ

Elmentél apám,
vissza sem néztél,
nem szóltál hozzám,
nem hullattad könnyeidet.
Én azt hittem,
amíg éltél,
hogy komolyan
nem szeretsz,
mert nem simogattad meg
soha az arcomat.
Most kinyíltál,
mint virág
a boncasztalon;
a csontjaid
apró törekké hulltak,
a szél viszi –
hordja a hamudat,
pedig még játszani szeretnék,
játszani veled:
Gyerekjátékot faragnék
szétzúzott csontjaidból.

KÉT NEMZEDÉK BALLADÁJA

MIÉRT mondtad apám,
hogy az én életem
a túlforró nászok sora?

—–IGAZ, Te a versedet
kemény kõbe vésted
sírfeliratnak:
De miért?

HÓESÉS ELŐTT

Már az arcomra ég
ez a sûrû éjszaka,
és a Hold
beleszakad az égi kútba,
ahogy távolodik,
recseg a gallyakon,
s fénylik,
mint egy madár,
dideregve,
éhesen…..

És csupasz nyakamra
csavarodik a szél,
ahogy
játszani kezd
mély
gordonka húrokon,
tépve a téli,
fekete csöndet….

De végül
mégiscsak havazni kezd
a fehér-szívû áhítat,
és olvad a fény
korom éjszakán,
hogy elinduljak
hazafelé
a fehér nyomokban…

AJÁNLAT

Viszlek hazafelé, viszlek.
Havas hajad csillog az estén.
Két tenyerembe falazlak
Szép Kõmûves Kelemenném.

Nincs búboskemencém, földem.
Gondom magamé….Némaságom
Bottal megvert nincstelenség,
Néked is csak ezt kínálom.

TALÁN EGY FEJSZE KELL

cseresznyeerdő a szám,
gyökérből kiásott;

hol van hát egy bogár
kinyitni a virágot?

talán egy fejsze kell,
sikongó hegedű?

szerszám-akna-virág
suhogó, mint a fű!

KISVÁROSI ÉJ

Alszik a város.
A kertek alatt alszik a gyümölcsös.
Hurkot vet a szél dinnyére és tökre.
Titkok s babonák kúsznak a gyönyörhöz.

Százezerévnyi mélyen
alszik a félelem.
Altatja a vasúti lárma.
Meztelenül alszik a remény is.
Protekciót “gyûjt”
kétszobás lakásra.

S alszik a sógor, a koma, a jóbarát.
Elszunnyadt a soros pletyka éppen.
Nem zúgnak már a divatjamúlt zeneszámok.
Éjféli hold lobog
a deszkakerítésen.

ÚTI ÉNEK

Erdõk mezõk
kerek alján,
hosszú úton ballagok.

Átgázolok
rajtatok én,
fulladozó giz-gazok.

Kezem lábam
gledícsián,
szarkaláb a koronám.

Éjszakára
megpihenni
bodzabokor a szobám.

MESE

Aki reggel arra ébred,
Hogy ablakába süt a Nap,
Olyan nagy és olyan szép lesz,
Mint egy krumpli a föld alatt.

És ki este azzal fekszik,
Hogy a Hold majd vele játszik,
Szíve kerek, szelíd szép lesz,
Hajnalra meg kivirágzik.

 

NÉMAJÁTÉK

A test
elõször forrón ellöki
a közelítõ másikat
NEM KELL NEKI!
Védekezésbe megy át;
árkot ás,
bunkert épít,
hiába!
MÉG NEM SZERETI.

Lehunyja szemét,
azt a csillagot,
hogy a lángot
visszatartsa:
Egy pillanat,
és vakít
mint a magnézium:
MÁR MAGÁT SEM AKARJA
Aztán föleszmél,
bánja, hogy meg nem tette.
Kusza álmaitól
izgalomba jön:
Feszülni kezd
két kicsi melle.

A test a testben
végül is úgy ficánkol,
hogy ágyéka tûz —
párnája lángol,
és ölel, és öl,
mindenét
odaadja!
A kereszt alatt is ágyat vet,
gyereket szül
Mária és Anna.

A HARMINCHATODIK NYÁR

Szép ez a kert. Üde s piros
gyümölcsök. Égõ almafák.
Nagy és szelíd levelekkel
méla s omló kaméliák.

Csönd. Apró méheknek méze.
Zümmögõ hang és lágy zene.
A fák dús klorofill-zöldje
újból virággal van tele.

Ellentétpár: Part és Tenger.
Tûz és víz. Hamu és virág.
— Kék az ég, s édes illatok
temetik szép Oféliát.

Az ágak közt fény és árnyék.
Madárdal: Víg és szapora
titok. Mély csend némasága;
s Hamlet szomorú mosolya.

BESOROLTATOTT

Félszegen,
csendben
mocorogva,
fürdök
mások
leheletében,
mint aranyporban.
Magam s mások
gondján
merengve,
barátoktól,
rokonoktól
távol vetve,
itt csücsülök
az alkonyi
ég alatt,
mi se nappal,
se éjszaka,
csak lassú
átmenet,
korai
szürkeség,
ahogy
dõl rám,
dõl
a hazányi
Ég.

Kicsi pontként
egymagában
ember él így
kiterelve
a pusztaságba,
hol úttalan –
utakon
kopog a csend
monoton,
s madár se száll
a megnémult
bokrokon.
Hol hidegebb
a kenyér,
mint a lélek
s nem tud senki
arról,
hogy élek,
bár
vehetek
magam elé
üres
irkalapot,
melyre
ráírhatom
a forró
Napot.
S ha ráírtam
eldobhatom,
hiszen
nem tud a fény
szárnyára venni.
A nevem
már besoroltatott:
Névtelen
Senki.

 

ÉJFÉLI HAZATÉRÉS

Rám néz
Szemében
Fáradt Hold világít
Fotelok bársony lomhasága
Lökdös el az ágyig
Melléülök
Lámpafényben
Mint a morzsa
Egyedül kuporodom
Tenyerébe fogva
A vánkoson fehér
Kísértet arca villog
Szeme akár a tûz!
Már nem mocorgok
Félek
Dadogok
Tanulok
Beszélni érte;
Hazaérkezésemet egyszer
Hogy szótlanul is
Megértse

KENYEREM KEREK ARCOM

A helyzetem örökkévaló
fényûzõ fedélzeten
cibálja súlytalanság
át egy életen.
Kenyerem, kerek arcom
moccanatlan idõ.
Ne bántsatok, félek!

Mit hoz a jövõ?
Úgy érzem, szabad vagyok,
tettem végleges csupán.
Konokul szöszmötölök
mások apró baján.
Lehetnék gyõzelem
jelképes csillagon,
de batyumban nincstelenség
zörög örök ravatalon.
Mozdítanék követ,
súlyától a hátam görnyed.
Nehezebb igazat
kiáltania a rögnek.
Komor, sík mezõ
a szárnyaim alatt:
fölszállni csupán egyszer,
mint a madarak.
Csak egyszer énekelni
õszinte szóval,
menni virággal,
ütni karóval,
mert másom már nincsen.
Tenyeremben a föld.
Összezárt szájjal halni,
mint néma
Dózsa György.