Felhők viszik az időt

Moretti Gemma

Felhők viszik az időt

Open Art kiadó és Nyomda
2001

ISBN 963-7893-25-3

Szeretnék szél lenni …

Szeretnék szél lenni,
hogy cirógassalak,
és friss patak lenni,
hogy megtisztítsalak.
Szeretnék nap lenni,
hogy melegítselek,
erős és nagy lenni,
hogy segíthesselek.
Két bűvös szem lenni,
hogy mindig lássalak,
a kispárnád lenni,
hogy elringassalak.

A fenyők titka

Valamit tudnak Rólad a fenyők
a hegy, az ösvény,
– amit én nem tudok, –
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng árnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltűnt, a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.

Minden, minden

Csendes árnyék –
előlem messze illanó,
tiszta patak –
kezemből gyorsan elfutó,
mély, néma kút –
mely nem visszhangzik,
nem beszél,
könnyű madár –
kit szárnyra kap
ringat a szél,
vidám zápor –
mely kopogtat az ablakon,
halk muzsika –
tenyerében elalhatom.
Megfoghatatlan,
elérhetetlen,
mint fenn az ég.
De még így is
te vagy minden.
Nékem elég.

Mert nem vagy itt

Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a “valami szépre váró”
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

Indulások – érkezések

Indul forró délről a fecske,
s millió más madár,
szállnak parttalan vizek felett,
mire célhoz érnek, tavasz lesz talán.
Szigorú rendben sorjázó rügyekben
millió virág moccan, igyekszik,
a nap felé törekszik.
Fekete hegyekből, bukdácsolva
megindulnak gyereknyi patakocskák,
kagylók és csigák porrá tört héját,
gördülő kavicsok lepattant szilánkját terelgetik,
ezüst homokká összemossák,
s valahol majd egy új sziget születik.
Időtlen távolból úton van
és felénk tart egy csillag,
hogy lehúnyt szemmel földre boruljon.
Elindult és majd hozzád érkezik
számból egy szó, szememből a ragyogás,
hogy fénylő fátyolként föléd hajoljon.

Így érkeztem

Messziről, nagy kerülővel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegő, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelős,
zöld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem,
kihűlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyűjtök, megmelegszem,
szemeid parazsánál.

Ráadás

Tavasz, zsenge fűtől, s víztől illatos,
Nyár, mely dús gyümölcsöt, örömet igér,
Szelid, vadludas ködös őszi napok.
Jégcsapos, hópihés, fenyőn ringó tél.

Hajnal, aranyfény a harmatcseppeken,
telt torkú harangszó a verőfényben,
halkuló hangok, emlékező alkony,
álmodó madarak pityegése éjjel.

Pihenő pille a nárcisz virágán,
nyári záporok, ívelõ szivárvány.
őszi ég, bokrokon lángszin levelek,
magot leső cinkék, dermedt fák ágán.

Mindent megélt óra, új nap: új öröm,
tenyerén tartja törékeny életem.
Köszönöm, hisz minden tünde pillanat,
gyönyörű ráadás, ajándék nekem.

Tavaszi szél a szerelem

Ma csak örülni akarok,
ma engemet ne bántson senki.
Én úgy szeretnék, gondtalan
gyerekként, nagyon boldog lenni.
Ma szíven dobott a tavasz,
valami illatos csodával,
egy csokor tiszta, harmatos,
kéken mosolygó ibolyával.

Most ne beszéljünk, kedvesem,
szótlanul tedd kezed kezemre,
Feléd repített, Neked nyílik
szívem gyermeki, régi kedve.
Tavaszi szél a szerelem,
Hozzád hajlít mint gyenge ágat,
mindenben Téged kereslek,
a két szemedre gondolok
s megcsókolom az ibolyákat.

Mese a gesztenyékről

Fényes talpú, bolyhos fejű
rügyek ültek a fákra,
s az éjszaka, mint egy tündér,
cirmos szinű, színes szoknyát
adott minden kis ágra.
S ha lehull a sok szirom,
mi marad az ágakon?
Tüskés házban, sötét csendben
alusznak a gesztenyék,
egyre nőnek, nagy titokban,
s ha nem férnek a burokban,
izegnek és mozognak,
majd a földre potyognak.
Kinyílik a tüskeház,
jaj, rá ne lépj, jól vigyázz;
nagy fák alatt
nézz csak körül, szerte-szét,
mindenfelől rádfénylenek

El kellett mondani

Kék égről felhő integet,
fehér felhő reám nevet,
lágy szél suhan, halk – szelíden
megsímogatja a szívem.
Kamasz kedvemnek szárnya nő,
kacagni kell és vallani.
Az ébredező örömöt
érzem, ki kell kiáltani.
S így mondom el Május szavával,
rügyek fanyar illatával,
a fodrozódó kék habokkal,
fával, fűvel, csillagokkal,
fű közt bújó kis bogárral,
nádhegedűk dallamával:
Jó ez az édes, szép tavasz,
szívünkre szirmokat havaz,
jó éléni, jó hogy szeretlek,
kikiáltom friss szeleknek.
Fehér felhő reám nevet,
fűzbokor csendet hinteget,
halkul a szél, a Nap tüzel.
A hangom hív, Érted üzen.

Történt valami …

Volt valami furcsa
ma a levegőben,
illatos, friss szellő
volt kerekedőben.

Elért, körülölelt,
alig egy pillanat,
hajamat kócolta
és máris elszaladt.

És a könnyű széllel
elszállt minden gondom,
rámtalált az öröm,
hűtlen kis koboldom.

Kérdeztem magamtól:
Hol van az unalom,
a képzelt öregség,
a régi nyugalom?

Mintha nem én lennék,
történt tán valami?
Legalább magamnak
be kéne vallani:

Nem vagyok a régi,
ez itt egy víg kamasz,
kit ma, puha szájjal
megcsókolt a tavasz.

Tavaszi vizek partján

Fehér felhők játékát
tágult szemekkel nézem,
a Nap, mint aranyóra
Tavaszt ketyeg az égen.

Hajlongó fűzfa ágak
egymásnak csókjuk küldik,
leányszem kék a víz lent,
a felhő benne fürdik.

Szerelmes szél cirógat,
felejtek minden gondot,
odatartom a napnak
szívemet, a bolondot.

Nem igaz, hogy levél hullt,
hogy tél volt, nem hiszem.
Kék víz tükrözi arcod,
nem mentél el, te sem.

Tavaszhívogató

Ilyen vágyakozva még nem vártalak
drága Tavasz, Te ifjú, víg varázsló.
Hogy megmelengesd fázós kedvemet,
elég lenne néhány tücsökhangú varázsszó …
és mézillatú, bűvölő zenédtől,
borzongani kezd a víz selymes háta,
s kárpótlásul, a téli dermedtségért,
a nap a folyót aranypénzzel dobálja.
Rügyet ringató ág símitja arcom,
tiszta, szabad vagyok, mint kristályos patak,
keserű szavak és rossz gondolatok
valahol a mélyben, mélyen alszanak,
mint köröttem a csodaváró vízpart.
Vagy mégsem alszik? Nem. E pillanatban
trillázva szökken fel, fel a magasba
egy dallam, mit a téli csendben, fagyban,
didergőn és mégis vígan komponált
egy türelmetlen kismadár. Dalára
felébrednek a szundikáló barkák,
és téltől rejtett, szirmos szépségüket,
a csókos, pajkos szélnek kitakarják.

Mesehintó

Ha fáradt vagyok, rosszkedvű nagyon,
vegyél karodba, az talán segít
Köröttem, bennem minden oly hideg,
kérlek ölelj át, az majd melegít.

Ha mégsem nyugszom, mesélj majd nekem,
milyen voltál kisfiú korodba,
féltél-e éjtől, villámoktól,
szelíd, csendes voltál vagy goromba?
Tündérlányra gondoltál-e néha,
kit Néked ringatnak a fellegek,
ha álmodban véle találkoztál,
tudtad Te azt, hogy majd én leszek?
Mesélj, mesélj, elaltat a hangod,
nem bántanak gondolat-lidércek.
Bűvös csillag fölöttem az arcod,
madár vagyok és Te vagy a fészek.

Csend van bennem, tisztaság és béke,
elringattál, megpihentem, most jó.
Álom sző a két szememre árnyat,
messze száll velünk a mesehintó.

Felhők viszik az időt

Ez a délutáni csendes erdő
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidőlök egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, siető lepke,
könnyű szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhők viszik az időt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességből
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhőkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.

Aranypor

A Mamánál

Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttől búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhető,
mesebokros, gyerekkori tanyán.

A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égőpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
ül a Mama, vár, szeme hívogat.

Felémsugárzik szelid békessége,
valami csendes, őszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könyv és szemüveg.

Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.

Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerős kezével
megsimogat, betakar a Mama.

Az első
Gemma 1952

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.

Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.

Iskolás vagy, “olyan sok a gondod”.
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
“holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked.”

Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.

Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezettelek az úttesten át,
holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod – mint gyermeket – megfáradt anyád.

A régi kisfiú
Tibor 1955

Elaludt a fiam,
elfáradt a drága.
Kócos feje alatt
puha, zöld fűpárna.
Két kezéből elgurult
a pirospettyes labda,
mint egy nagy katicabogár,
a csendet hallgatja.
Ha fiam felébred
s felcsendül a hangja,
újra szárnyra kél
a pirospettyes labda.
most labdával játszik,
egyszer majd szívekkel,
száll fénylő habokban,
megbotlik kövekben.
Vigyázz rá nagyvilág,
sok bántás ne érje,
s a régi kisfiút
őrizze szívébe’.

Ki sem nyílt kis virág …

Milyen lett volna, hogyha megszülethet ?
Rügykorodban lehullt,
ki sem nyílt kis virág,
gondolataimban még sokszor követlek.

Tán fiú lett volna, nyurga és szeszélyes,
talán kócos kislány, hízelkedő, édes.
Milyen titkoknak volt őrizője lelke ?
Apjából, anyjából, mi lakozott benne ?
Lett volna felnőttnek derűs, tiszta jellem ?
(de sokat kisértesz elsuhant kis szellem)
Sziromnyi arcod nem simulhat enyémhez,
soha semmi közöd nem lehet a fényhez.
Nem virraszthatlak, nem örülhetek Néked,
soha nem várhatlak, csak sírhatok Érted.

Nap nem csókol Téged soha, kis virágom …
Künn most jó meleg van,
kölyök szél dudorász,
és én mégis egyre jobban fázom, fázom.

Ilyen lettél
Krisztina 1968

Néhány össze-vissza tincs,
szabálytalan kis selyempamacs;
ilyen a hajad.
Élő, boltozatos, tiszta homlok,
mögötte csak babás gondok:
mama, tiszta ruha, cumisüveg,
csend, jó puha meleg.
Nagy fényes, feket szénrögök,
sűrű, sötét pillasövények mögött,
benne világosság, mókás tűzmanók,
gyöngyház könnyek: ez a szemed.
Hadonászó kezed már símogat is,
nem fél tőled a virág, tenyeredbe hajtja fejét,
ahogy te hajolsz hozzám álmosan.
Elalszik a szemed, az arcod, a kezed,
és jóillatú kis gombolyag leszel, meleg szuszogás.
Hogy vagy, és hogy ilyen lettél,
szünni nemakaró, hozsannázó öröm,
egy – halálig – visszatérő szó: Köszönöm.

Egy gyermekhez
Ánes 1971

Felhőből, napból, égből,
hullámokból, fából, földből
alakult ki az arcod.
Zizegő szélből,
alkonyi dalból
színeződött a hangod.
Szúrós tövisből,
inas ágakból,
bársony levélből
formálódott a kezed.
Igy lettél – aki vagy.
S én féltelek nagyon,
mert ellenség a világ,
mert ember vagy, törékeny
és oly könnyen veszendő.
Jaj, belőled mi marad,
ha visszakéri tőled
színeit, illatát, melegét
a felhő, a föld, a nap?
Gördülő hullámokon
széthullik arcodnak mozaikja,
s könyörtelen folyó sodrása
örökre elviszi a hangod,
belefojtja távoli tenger
fekete éjszakájába.

Vigyáznak rád

A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.
A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.
Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék függönye mögé bújva,
lessék, köszöntsék ébredésed.

Havas gondolatok

Szombat délután, meleg szobánkban
fáradt idegekkel hallgatom a csendet …
Kinn ezüstharang, jégcsapocska csenget.
(Vagy tán a kertben gyermekek nevetnek ?)
A hó alatt most kertünk álmodik:
kékegű tavaszt, fecskét, virágokat.
A szállingózó, csillámló pihékkel,
sok felejtett emlék meg-meglátogat …
Nagy jégtükrön csetlő-boltló kislány,
vidám, vad hócsaták az alvó fák alatt.
Igy volt ? Most érzem – a boldog szünidő
és a gyermekkor – mily gyorsan elszaladt.
Utánanézni nincsen már időm,
az ablakon át kertünket figyelem,
ahol piros orral és nagy akarással
hóembert épít a két gyermekem.

Karácsonyi vallomás

Tudom, hogy vagy, tekinteted
s óvó kezeid érzem fölöttem
hol lennék már, – ha nem őriznél –
a sok rossz miatt, mi elmaradt mögöttem.

Voltak mélységek, az eget sem láttam,
és nyúlt egy kéz értem, hogy kisegitsen,
véget érni nemakaró sötétség…
de fénysugár jött, mikor már nem reméltem.

Én nem tudok “haláltmegvetőn” élni,
félek, s féltem minden szerettemet,
de nem csak élőlényt. Erdőt, kórót, virágot,
e rémísztő és gyönyörű világot.

Kint hó van, csend és a szivemben
már ünnepekre készülődöm,
számot vetek az elmúlt évvel,
s reménykedve azon tünődöm,

Te tudod azt, mit is kivánok:
hogy legyen a lelkemben béke,
csak szeretet sugározzon,
mint fenyőnkön a gyertyák fénye.

Útban feléd

Érzed, hogy jövök?
Megint én voltam, aki “nem bírja tovább”
kellenek az apró örömök,
hogy érezzem, nem vagyok egyedül,
kell ez a találkozás.
Látni szeretnélek. Hiszen
minden Téged idéz,
Rólad hoz hírt nekem.
Indulok már, rohannék Feléd,
de lassan lépek, magam elé képzelem arcod,
rajta a meglepődést keresem.
Érzem, örülsz. Mint apró, cirmos láng,
táncol a boldogság fénye a szemeden.
Nem szólsz, hallgatok én is,
csak nézzük egymást csendben.
Úgy érzem, évezredek óta állok így,
Veled szemben és várom,
hogy felém tárd a két karod,
hogy végre megpihenjek Nálad,
mert nekem a világon a legpuhább,
legbiztosabb hely a vállad.
Itt megnyugszom és nem érzek mást,
csak végtelen nagy szeretetet, békét;
érzem ránk hullani távol csillagok
átölelő, hó-tiszta fényét.

Emlékezés

Jézust váró, múlt karácsonyok,
ajándékot rejtő kis zugok.
Kint hideg, hó, a fákon zuzmara,
és szobánkban az ünnep illata.

Sétálni vittek ünnep délután,
amig “angyalok” munkáltak a fán,
mire ránk borult az est subája,
hazaértünk a hólepte házba.

Megszólalt a csengő hivó hangja,
visszhangként dobbant szivünk harangja,
s ott állt a fenyő, illatos-sudáran,
talpig fényben, csupacsillag ruhában.

Ujra – ősz fejjel – karácsonyt várok,
hogy körülfonjanak gyerekkori álmok,
békesség palástja vállamat takarja,
s akiket szeretek, legyenek alatta.

Igy szeretném

Emlékezz rám mosollyal,
így szeretném.
Maradjak az a régi –
néha szeszélyes, bolondos,
boldogtalan és boldog –
aki valaha voltam.
Emlékezz rám örömmel.
A rossz napokat feledd el,
gondold azt, hogy az életünk
egy csodás, nagy kaland volt,
a mi külön kis szigetünk.
Ahová egyszer talán
egy másik életünkben
még visszatérhetünk.
Igy szeretném.

Az Érsek kert

Miért van az, hogy minden ősszel újra
elémtűnik az arcod és szemed ?
S eszembejut egy árnyas, csendes út,
hol utoljára jártam teveled.

A régi kert, hol kócosan kanyargott
a kedves út, a sok virág között,
hol két gyermeknek boldog, tiszta álmán,
a sok öreg fa bölcsen őrködött.

Magányos, árva lett a régi út,
nem őrzi könnyû lépteink zaját.
Nem emlékszik már, mindent elfelejtett,
a kis tónál a kedves kőnajád.

A régi kertnek lengő, árnyas bokra
nem rejteget már édes titkokat.
Széthullt a nyárnak ezerfényű csokra,
szél röpíti a virágszirmokat.

Magam vagyok és rád gondolok, Kedves,
míg halk léptekkel a csend erre jár.
Az arcod látom, szemed tiszta fényét,
Úgy érzem, kertünk néha visszavár.

Köszönöm

Nem foglak soha elfeledni,
hiába szállnak órák, napok,
elég egy kedves, ismerős dallam,
gondolatban már veled vagyok.

Minden jóról , te jutsz eszembe,
halk álom voltál, drága zene,
az égnek kékje, a nyárnak fénye,
Anyám puha, símító keze.

Jó volt nekem, hogy velem örültél,
napsugaras lett minden kis öröm.
S hogy kezem fogtad, amikor sírtam,
most, utoljára megköszönöm.

A tűz

Valamikor meggyújtottál bennem egy lángot,
és azóta ég. Nem hazudom azt,
hogy egyforma erősséggel.
Néha úgy érzem, felcsap az égig
máskor csak pillog,
apró, de makacs fénnyel.
Tudom,hogy nem loboghat örökké,
messze látszó lánggal,
én bízom a kitartó tábortűzben,
ha soká izzik bíborszemű parázzsal.
Míg szükséged lesz csendre, pici fényre,
és melegre, amikor majd fázol,
hozzám váratlanul nem jöhetsz,
vigyázok a tűzre, mint jó pásztor.
Szeretet rőzséjével ha táplálod,
még fellobban és ég,
nem mondanám, hogy egyforma erősséggel,
de hogyha hagyod kialudni,
utánad száll a kihűlt pernye
a feltámadó széllel.

Aranypor
Mama (1901 – 1997)

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál,
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad “de jó meleg”.
Nem simogat soha többé,
ellibbenõ láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed…
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

Ami elszállt, ami szép volt,
varázsa nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.

Ki tudja, hol a Nap?

Ki tudja, hol a Nap ?

Kárörvendő varjak szigorú csőrükben
hozzák a ködöt alkonyatkor,
söpri a fényt kormos szárnyuk,
füstté fakul az aranypor,
már Nap sincs talán.
Sárga-bíbor színét
ellopta sok levél, írígykedő bogyó,
felfénylő pásztáit
ki tudja hol viszi a szökevény folyó.
Ki tudja, hol a Nap ?
Baljós arcú varjak
feketén megülnek
felhőlombú fákon.
Gyújts nagy tüzet,
ülj le mellém.
Nagyon-nagyon fázom.

Játék

Új vágyak –
álmodozások,
új lázak
és csalódások.
Új utak, találkozások,
kitérők –
kis válozások.
Búcsúzás és újabb kezdet.
Megszöktél,
de megkereslek!
Elmegyek,
te nem találsz rám.
Én leszek
egy nagy víz partján,
szélviharban
elvarázsolt
lengő nádszál.

Mese a kis Tanyáról

Add a kezed,
gyere velem,
van nekem egy
rejtekhelyem.
Van ám, Tanyám,
az egy Csoda.
Ha jó leszel
viszlek, oda.
Hol a kisház?
Milyen lehet?
Csillogósra
nyisd a szemed.
Duna partján,
fehér falú,
köröskörül
zöld ablakú.
Lépj be hamar
megérkeztünk,
Jó kis helyünk
lesz itt nekünk

Duruzsoló
vidám kályha,
fejed alá
puha párna,
tarka – barka
jó takaró.
Két kezem most
betakar, jó?
Künn a Duna
súgva csobban,
esteledik
egyre jobban.
A nagy fák
csendben mesélnek,
az őzikék
halkan lépnek.
Jó kisfiú
álmodj szépet,
holnap majd
tovább mesélek.

Érdemes volt ?

Bosszankodtam, mennyit késel,
Megéri, hogy várjalak ?
Végre jöttél, rám nevettél,
Csengett felém szép szavad …
De jó, hogy megvártalak.

Ami várható

és egy nap kijelentik: a szerelem elmúlt.
és megértetik: az ilyesmi, ennyi idő után várható,
és semmi baj, hisz maradt még érzelem:
rokonszerv, barátság, valami szeretetféle.
És te megérted, nem lehet semmi kifogásod,
és magadnak értelmesen meg is magyarázod:
ez így jó. Lázadozni mi végre ?
És mégis, minden elnyelt szavad, gondolatod
a kelepcébe esett állat nyüszítő iszonya.
Megérted, de fel nem foghatod, hogy vége.
De légy tapintatos, sírásod, gondjaid,
hagyd meg az éjszakának.
Ne légy terhére másnak.

Mi ketten

Én akkor is várlak, ha érzem, hiába,
Te akkor sem vársz,
Ha tudod, hogy jövök.
Ez a különbség kettőnk között.

Búcsú

Valaki elment,
vissza se nézett,
nem is búcsúzott,
semmit sem érzett
az elmult szépből,
a régi lázból.
Jaj, hamar ősz lett
a forró nyárból.

Másként kevés

Amíg a kezem érintését
más kéz is pótolhatja,
s bár hiányzom, de a csendet
mások hangja is eloszlatja,
mig más is van
és más is kell,
nem szeretsz !
Elengedlek. El.
Ha mással jársz, vagy más után,
(hisz tudod, én úgyis “vagyok”)
biztos sziget, mely mindig várja
elkalandozó csónakod,
mert más is kell
és mással jársz.
Nem szeretsz.
Menj el ! Mire vársz ?
Neked kevés egy kikötő,
és unalmas a békesség,
lobogás kell, vad rohanás,
… mélázva menni nem elég,
sok más is van,
sok más is kell.
Így nem szeretsz.
Menj. Felejts el.
Vigyázz, vad lángoknál elégsz,
a hű kis parázs melegít.
Nagy fényességtől megvakulsz,
a kis lámpa látni segít.
Akkor szeretsz csak igazán
ha az egyetlen-egy vagyok,
ha nem pótolhat senki más,
más szó, más kéz és ölelés.
Csak így kelljek.
Csak így kellesz.
Másként kevés !

Ha lehetnél …

De jó lettél volna
első kézfogásnak,
reám váró szájnak,
ifjú álmaimban
tavaszi csodának:
Elsõ ideálnak.

De jó lennél most is
simogató kéznek,
jó szót adó szájnak,
közeledő őszben
csendes megnyugvásnak:
Kezem fogó társnak.

Nem vagy itt

Még reménykedem,
pedig tudom, hogy nincs miben
és nincs miért,
tisztán érzem,
hogy egy-egy szavad
mennyit ért.
Jó vagy nagyon,
de soha el nem érhető,
nem hívható,
nem várható,
a lelked nem érinthető.
Ha messze vagy –
a távol mindig felnagyít,
és néha jössz,
de nem vagy itt.
Miért kószálsz,
nem is tudom
– holdbéli tájakon –
álmaimon.

Nincs feloldás

Nincs kifelé út, amit áhítok,
egyre beljebb és beljebb jutok
szomorúságom csalános erdejébe.

Nincs kifelé út és nincs megoldás,
Gyávaság bűnéből nincs feloldás,
aki tehetetlen, az halálraitélt.

Nincsenek megváltó, tiszta záporok,
a hazugság a legnagyobb mocsok,
halálos undorodba belefulladsz a végén.

Már senkibe sem kapaszkodhatom,
egyedül kell, hogy menjek az úton,
felelősséget csak magamért vállalok.

Amennyire jutottam, csak annyit érdemeltem,
már nincsenek a vigyázó csillagok sem felettem,
s hogy feljön majd a nap, már az sem bizonyos.

A várakozás öröme

Én gazdag vagyok,
enyém a reménykedés öröme:
talán jössz, telefonálsz,
mondasz valami kedveset, csak nekem.
Oly kevés is elég, hogy egy kis időre,
csak néhány órára, napra
minden elviselhetőbb legyen.
Elkerül idegen szemek karcolása,
kigyósziszegésű szavak mérge,
zenévé szelidül tenyeremben
riadt madarak szivverése.

Mint hintán a szállni vágyó gyermek,
lebeg szitakötőszárnyon
halk bizakodásom.
Lehet, hogy félútjáról visszahull,
viszi a szél, “kis gondolatpihe”,
de mégis, mégis gazdag maradok,
enyém a várakozás öröme.

Hűvös nyár

Esőverte ága leng a fának,
a rózsák arcán könnyű bánat,
fényért eseng az ázott pille,
gyöngyöt ringat pókháló csipke.

Viztócsák tükrét eső töri,
virágok szirmát szél szökteti,
reszket a nőszirom karcsú szára
szédülten leng zilált ruhája

Ablak üvegén fut száz patak,
állok és nézem: régi nyarak,
hűs hajnalok, puha alkonyat,
fényük felizzik, árnyuk befed…
Jaj, átkozott az emlékezet.
Víz lepi már a kis szigetet.

Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.

Vége a nyárnak

Sárga kis virágon fehér lepke ring,
elnézem, most látom, hogy ősz lett megint,
Arany levelektől búcsúznak a fák,
tüskés labda lett a gesztenyevirág.
Zöldszemű víz altat hullott szirmokat,
költöző madár fiókát hívogat.
Őszi virágnak villan sárga lángja,
tünő pillének fájón leng utána,
s míg nézi a hűtlent, messze libbenőt,
érzi, soha többé nem ringatja őt.

Múló idő

Virágos ostorként
megsimogat egy orgonaág,
játékosan egymáshoz kapnak
az útmenti szélfútta fák.
Karcolt, maszatos gyerekláb
magasba lenget
nyikorgó hintát,
rajzos kedvű sugár firkál
a fák közt a fűre,
szeszélyes, aranyos mintát.
Lepkék és bogarak
némán és dongva,
gondtalan szállnak…
Most hihetetlen – holnapra vége
a pillangóéletű tavasznak, nyárnak,
széltépte bokorról lehull a dísz,
az alig kinyílt virág,
és csipős, fájó ostorként csapkod
a jajongó, meztelen ág.

Nem az évek

Nem az évek

Nem, nem az évek,
a magány hozza el
az öregséget,
hogy lassan megélnek
nélkülem is,
akik eddig a kezem fogták,
s életük hajóját
a kikötőből
egyszer majd végleg eloldozzák.
Nem,nem az évek,
a félelem hozza el
az öregséget,
hogy itt is, ott is
örökre kihúnynak
baráti fények,
s egyre magányosabban
itt maradok prédájául,
a sűrűsödő sötétnek.
Nem, nem az évek,
a megadás hozza el
az öregséget,
amikor a múló idővel
többé már nem verekszem,
amikor elhiszem,
és fejem lehajtva belenyugszom,
hogy én is meghalok egyszer.

Majd elfelejtek emlékezni…

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád…
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok, majd
mindezt elfelejtem.

Ha kezdeni lehetne

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyelni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet,
rossz napjaiban is hinni a szerelmet,
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Őrizz meg

Nincs nyugalom, csak akkor
ha mellettem vagy, látlak.
Szörnyű álmok kisértenek,
kereslek, s nem talállak.
Én nem tudok már többé
Tenélküled meglenni,
ami előtted volt …
nem volt előtted semmi !
Most már tudom, hogy mindig
Feléd akartam menni.
Te vagy a végső célja
fáradtságos utamnak,
már elvettél magamtól,
őrizz meg hát, magadnak.

Csak annyi

Csak annyi,hogy a kezem fogod,
csak annyi, hogy mosolyodtól
egy pillanatra meghal az árnyék.
Mintha, – hitetlen – hívőként,
valami ajándékra várnék:
puha szavakra, halk megnyugvásra,
apró szép örömökre.
Talán csak arra, arcom temethessem
két jóságos kezedbe.

Esőben a szigeten

Tavaszi felhő gyöngyfényű könnye
hullt a szigetre,
szavaid tiszta esője pergett
táruló szivemre.
Virágzó bodzák, illatos olajfák,
gyertyás fenyők,
ugye ti is vártátok, láttátok,
szerettétek őt ?
Ráncos törzsű vén fa, érzed még
símogató kezét ?
Fénylőn kanyargó utacska, őrizd
léptei neszét.
Ezüstös hűs cseppek csillantak
hajadon, szemeden.
Titkom az arcod, s hangod – mint eső –
kopog a szívemen.

Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy;
tudtad, hiába vársz,
és mentél-e már úgy;
mindegy volt, merre jársz.
Szóltál-e visszahívón
tűnő árnyék után,
hagyták-e nyújtott kezed
elengedve, sután.
Kérdeztél, tudva azt,
nem felel senki sem,
vártad-e halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kivánta már az arcod
zápor veréseit ?
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid.

Mélypont

Minden gyanús
és mindenki rossz,
minden szó csak
bánatot okoz,
minden megüt –
minden elkerül,
nem kell senki –
s úgy fáj egyedül.
Hideg a fény
kevés a meleg,
megfakultak
a régi színek.
Langyos, szürke,
minden egyre megy,
dal kellene,
s szólni sem merek,
fojt a magány
mint szörnyű hurok,
jajt kiáltani
már nem is tudok.

Gyermekláncfű

Míg kis sárga nap volt,
vígan nézett körül,
de múlt a nyár, s megnőtt
körötte a fű,
aranyfürtű feje
ezüstösbe őszült,
és virágszívében
kihúnyt a derű.
Megbújna füvek közt,
levél árnyékában,
félti könnyen szálló
pehely életét.
S nem tudja: tán a szél
hűvös sóhajával,
vagy talán egy gyermek,
– mókás mondókával –
fújja röpke, pitypang-
lelkét, szerteszét.

Álom a kék sátorról

A kék sátorral álmodtam ma éjjel,
fölötte ágak kusza árnya játszott,
a völgyben messze, felhők lopakodtak,
de a sátorban minden kéknek látszott.
Találkozásainknak boldog perceit
a sátor elrejtette, jól vigyázta,
ott el lehetett feledni a rosszat.
Messze jártunk, egy egész más világba.
Várakozással, szeretettel teli
békés világ volt, édes, tiszta, fényes,
fölöttünk kék sátor, és künn az erdő,
illatos, susogó és vadregényes.
Felébredtem és visszaemlékezve,
újra átéltem minden pillanatot.
Bár tudom, sok idő szállt el azóta,
ha hívnál, hogy újra indulhatok,
– a régi, mesebeli álomerdőt,
hiába takarná ösvényt rejtő árnyék –
a kék sátorhoz, időtlen – időn túl,
még behunyt szemmel is visszatalálnék.

Bárányfelhő

Nem igaz, hogy szerelemmel
nézett rám szemed fénylőn, szépen,
Olyan volt, mint egy tovatűnő
bárányfelhő a tiszta égen.

Az sem igaz, hogy átkaroltál,
ha szálltak koraőszi szellők,
többé reánk a régi úton,
nem hajolnak a kóbor felhők.

Igaz sem volt, már nem hiszem,
hogy valamikor hívtál, vártál.
Vagy ha igaz volt, ha szerettél,
ily könnyen másra, hogy találtál?

Nem rejtem el a könnyes arcom,
miért is fáj? Magam sem értem.
Talán mert tiszta, szép volt, s elszállt,
mint bárányfelhő, fenn az égen.

Hópehely

Édes, játszi fehér pille,
könnyű szirom, hópehely.
Hosszú úttól megfáradva
megpihentél kezemen.
Csillogó vagy, mint egy álom,
kedves is vagy énnekem.
És mégis a tavaszt várom,
hogy egy röpke, fehér lepke
(egy tavaszi szép szerelem)
megpihenjen szívemen.

Te sem vagy

Te sem vagy már
(vagy nem is voltál ?)
Mint könnyű füst
a hűvös szélben
eltüntél, eloszoltál.

Morzsák

Úgy várlak:
mint a viharvert erdő
a napot és csendet.
Ez jelenti nékem
tiszta, szép szerelmed.

Magamtól én megkérdezem:
mért szerettél, mért kereslek,
mit jelentesz Te, nekem ?
Ha megtudnám magyarázni,
nem is lenne szerelem.

Kiszáradt útszéli fa
(töredék)

A zöld fák között
úgy állt feketén
mintha gyászolná
a tőle már örökre
megszökött tavaszt.
Mert tudja, hogy
meddő ágaiból
aprócska, zöld levélfiókákat,
virágot rejtő fénylő rügyeket,
sem nappal, sem fénnyel,
selyemsugarú langyos esőkkel
már soha, soha többé nem fakaszt.

Útra készülsz

Már nem vagy itt,
már messze nézel,
szemed tükrén idegen fátyol.
Mögötte nem látom az arcod,
s hogy gondolatban hol tanyázol.

Már nem vagy itt,
már útra készülsz,
és egyre jobban attól félek
hogy nem is hallod, amit mondok,
és nem érted amit beszélek.

Már nem vagy itt,
már útra keltél,
s bennem olyan halálos csend lett,
mint amikor egy hegedűről
minden zengő húrt leszereltek.

Milyen lesz a tél?

Milyen lesz a tél?

A fakó égbolt színtelensége,
nem emlékszik már hajnali fényre,
a csupasz nyírfák vacogó ága
nem is gondol már régen-volt nyárra,
csak fázva, félve a közeledő télre.
Milyen lesz a tél? Ezüstragyogású,
gyermekkort idéző hópihés csoda?
Vagy mire földre ér, sár és pocsolya?
Milyen lesz a tél? De jó lenne tudni ,
szemeim zsaluit szorosan lecsukni,
s mögötte, míg lehet, megóvni a szépet ;
tavasznak kékjét, nyárnak pirossát,
az őszi erdők aranymadarát,
egy szót, hangulatot, szint, dallamot, képet,
amikre emlékszem, s mi emberként éltet.
Jó lenne tudni “csodát csinálni”,
mindent okosan, türelmesen kivárni,
s bízva nyitni szemem akkor a világra,
mikor hótól takart, patyolatos, ékes,
és szivemig szikrázik gyémántfehér virága.

Ősz

Hideg van,
kabátom vacogva bújik hozzám
és megölel.
Kezem zsebembe simul,
finom, meleg kis kuckó,
hol fázó ujjaim sietve bújnak el.
Hűvös a szél,
visz a szárnyán,
szinte lépni se kell,
menekülnék tőle
nem lehet,
csak ajtónk előtt enged el.
Kizárom őt.
S most gyorsan a szobába,
meleggel kínál, piros szemmel
hunyorog rám a kályha.
Nyitja pilláit az asztali lámpa,
rámteríti fényes sátorát,
arany kendőt dob földre, falra, képre.
De jó, de jó, hogy itthon vagyok végre;
a könyv, hol félbe hagytam, nyitva áll,
kész a tea és kéken párolog.
Ugy sajnálom a cérnaszál esőt,
mely ablakomom fázósan kopog.
A kályhában egy vizes fadarab
a nyárra gondol,
búsan sistereg,
de a parázs mohón, szomjasan,
megissza a hulló könnyeket.

Találjon rám az öröm

Felnőttem, nem vagyok gyerek,
az élet nem dédelgetett,
de én azt vallom és hiszem:
addig nem hal meg senki sem,
amíg szívből nem szeretett.
Ó, nem várok én nagy csodát;
néhány perc tiszta mámorát,
hogy a remény ne hagyjon el,
és ha lehet ne kopjak el
apró kis életpörökön.
És találjon rám az öröm
a kedves, vidám cimbora,
töltse a boldogság bora
szívem, e bíbor bús kehelyt,
mert néha engem is megejt
valami furcsa, halk varázs,
nem nagy láng, csak egy kis parázs.
Valaki rám fénylő szeme,
régi emlék üzenete,
amely messze szállt a széllel
az első hulló falevéllel …
Lehet az Őszt is örömmel várni,
bízni, még szelíd időt hozhat,
csak ki kell a szíveket tárni,
a bizalom világot mozgat:
hogy lesz még szép, elérhető,
s hogy jó az élet. Élhető.

Éveim súlya

Nem érzem éveim súlyát
csak úgy hordom, mint egy ruhát
néha szinesen, könnyedén,
– érintését sem érzem én, –
de néha ólomsúlyosan,
merev páncélként, feketén,
Napok tüntét nem figyelem
de figyel engem az Idő,
– hogy múlik el az életem, –
és egy napon értem üzen.
Koromszín felhő száll felém,
magához ölel könnyedén
ringatva visz, s ha itt a perc,
elejt a nagy csend peremén.

Őszül az erdő

Tegnap százszinű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza, virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.

Máglya, avarból

Elszáradt avart égetek,
– áldozatul a Nyár Istenének –
fanyar füstje elébe száll
közelgő vadlibák
barna, bús énekének.
Minden álomi, elmosódott,
távoli és megfoghatatlan,
eltévedt köd oson a fák közt,
mint egy szellem, az alkonyatban.
Csak álldogálok ittfeledten,
nincs kinek, s nincs mit mondani.
A vadlibák már messze szállnak
a hangjukat sem hallani.
Mellém suhan, ölel a csend,
és gyászoljuk halk-szelíden
a tűnt nyarat, amelyet én
öröknek hittem, nem is olyan rég.

Száraz levelek máglyán égnek,
de lassan kihunynak a fények.
És az igazi elmúlásig
még mennyi minden füstté válik.

Őszi hangulat

Elmúlt a nyár, ne is tagadd.
Nézz körül, érzed ?
Egészen őszi már a hangulat.
Honnan tudom ?
A búcsúzó nyártól kaptam ma üzenetet,
itt őrzöm kezemben az első,
lehullott, őszi levelet.
Rügykorától egy hársfa ringatta,
majd levéllé csókolta a nap,
zölden fénylett.
De jaj, mint egy pillanat
a nyár oly gyorsan odalett.
Hol van már színe, fénye, illata ?
Sárgán, aléltan kapaszkodott még, s a fa
titkolta, rejtegette,
(mint asszonyok az első ezüst szálat,)
aztán belefáradt,
s reszkető ágáról
egy kóbor szélgyerek,
a levelet kavargó táncba vitte,
amikor megunta elejtette,
– hogy szédülten hulljon –
ölemben pihenő két kezemre.
Ennyi volt csak az üzenet
és mégis, ne nevess ki,
hogy könnyesnek látod a szememet.
Nem a nyarat siratom,
csak szegény magam levélsorsát.
Mert nem tudom még, hova hullhatok ?
s vajon lesz-e kéz, mely utoljára
simogatón a halálig melenget ?
Mint én ezt a sápadt, halott kis levelet.

Őszi idill a Dunaparton

Búcsúzó hajó kürtjének hangját
szórja szét a szél a Duna felett,
hullámok viszik, talán tengerig,
a pillangózó faleveleket.

Hűvös a szél és kell már a kabát,
kezeimnek a kesztyű jól esik.
Fiú és lány ül a parti lépcsőn,
nem fáznak ők, az őszt csak nevetik.

Hajuk lobog és egymást karolják,
ily boldogok tán nem lesznek soha.
Hogy összebújtak, annak egyedül
a hűvös, bűvös szél volt az oka.

Távol tőlem

Szürkén, makacsul zuhog
vajon hol ázol ?
Hűvös szél fúj,
mi melegít ?
Van kályhád,
van új jóbarátod ?
Nékem nincs
ki Téged feledni segít.
Hiányod mindig erősebben fáj,
ahogy kinn egyre vadul a zápor,
Zúgó viharba beleveszve
könnycseppekké válsz
a szempillámon.

Vízparti sétány

Nem is régen vidám, zöldszín
lombok hintáztak az ágon,
öreg nénik álmélkodtak,
a padokon összehajló
sok szerelmes, ifjú páron.

Hűvös már az idő. Szivünk,
s a parti sétány elhagyott.
Észrevette egy alkonyon
a Nyár, hogy drága kincsei:
fény, illat, dallam elfogyott.

S a padokra, ahol nemrég
Tavasz arcú párok ültek,
hideg esőtől reszketeg,
őszi széltől megkergetett,
fáradt lombok települtek.

A Dunán

Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
két oldalt zöld, gomolygó füst az erdõ,
és fenn a felhõk szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
a fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a viz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.

Ködben, egyedül

Sugaras, szép napokra vágyom,
tágas mezőkre, sok virágra,
hogy könnyű szívvel, könnyű lábbal
messze menjek, és tiszta szemmel
messze láthassak a világba.

De most, sugárnyi, kósza fény sincs,
nem int felém a két szemed sem,
csak köd van, könny és nagy sötétség,
a régi fényt el kell felednem?
Meghalt a világ körülöttem.

A szürke, konok köd, úgy érzem
megfojtja minden vágyam, álmom,
mindent befed, s a nagy sötétben,
a vigasztalan, szörnyű éjben,
lassan már magam sem találom.

Hiába vártam

Mint vakációzó kisdiák
úgy vártam a telet.
Azt hittem, szépet hoz,
összebújt sétákat, együtt csodált
havas meserengeteget.
A fehér álomtakaróból
bizony nem lett semmi,
s a sáros úton nem lehet
mese-erdőbe menni.

Valaki

Valaki kellene, aki úgy szeret,
ahogy szeretni, talán nem is lehet.
Boldognak, tisztának lenni, milyenek
virágok lehetnek, vagy a gyerekek.
Erős kar kellene, mely véd és karol,
megbújni közte, egyedül, valahol.
Két csillogó, hű szem, mely csak rám nevet.
Valaki, ki engem, csak engem szeret.

Magányosan

Elkopnak mind a fények,
forró szavak kihűlnek.
Nincs már, kihez a fáradt
gondolat menekülhet.
Mögöttem nő az árnyék,
és egyre többet fázom,
és már az sem tud fájni,
hogy senkinek sem hiányzom.

Hova lett?

A kerteket már
köd takarja,
a fák levele
rozsdabarna,
bokrokon bogyók
bíbora
az ég nagy szürke
kupola.

A nap aranya
hova lett?
a holdezüst is
elveszett,
sírnak megvakult
csillagok,
fák közt fekete
szél lobog.

Tép és kapkod
és nyugtalan,
ezernyi hűvös
ujja van,
szemfedőt terít
mindenre.
Alszik a világ.
Örökre?

Emlékeim színes kavicsai

Emlékeim színes kavicsai …

Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese – múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek szines gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelidíti a rejtelmes jövőt.

Kőszárnyú madár
(Relaxáció)

A muzsikát talán csak álmodom,
s valaki suttog: “nyugodt vagy,
az egész tested pihen most, mozdulatlan”
A hang betakar, mintha óvna,
fekszem, a zene átitat,
s elfog valami mondhatatlan,
szelíd, gyermeki áhítat.
Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek,
csendesen, s csak úgy magamnak.
Élet. Idő. Meddig ? Miért ? …
Valahol messze elmaradnak.
Szivem, a kőszárnyú madár,
lassan leveti minden terhét,
fekszem, lelkemben elcsitultan,
karján ringat a csendes dallam.
Egy kicsit talán meg is haltam.

Nyom nélkül

Most érzem csak, hogy nagy úr a magány,
alázatra tanít és elgondolkodtat,
arról, hogy fájdalom nem csak engem ér,
s hogy örülni kell minden kicsi jónak.
Millió dolog fontosabb nálam,
egy napból csak egy pillanat vagyok,
hol jó, hol rossz. Sosem tökéletes,
és maradandó emléket sem hagyok;
szobrot, képet, vagy okos könyveket,
idézendő, bölcs gondolatokat.
Ha nem leszek, ha eltünök örökre,
talán észre sem veszik hiányomat.

Őrizlek

Igy nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap szineit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs –
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
Papirlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot, amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Magányom szigetén

Néha elviselhetetlen, ami van,
mert arra gondolok,
ami talán lehetett volna,
s amit örökre elmulasztottam.
És fáj, mert járhatatlan a tenger
életem és a part között,
reménytelen a sóvárgás
tiszta csillagok felé.
Bolyongok, mint hajótörött
magányom szigetén,
tétova lépéseimet
már senki nem vigyázza.
Tanácstalanul borul fölém
a néma éjnek csillagsátra.

Bíztató, magamnak

Érzed ?
arcodon szellő ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fűzfa bűbájával befon.
Vonj tetőt belőle békéd, csönded fölé,
hogy meg ne zavarja utcazaj, telefon.

Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
Őrizzed jól, ami megmaradt tisztának,
e feketére kormozódott világból.

Hallod ?
sirály sikolt, szitakötő zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esőcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen, halálon,
és minden rossz felett a győztes te legyél.

A verseim

Nem mélyenszántó filozofálás,
nem okoskodás életről, halálról,
csak néhány megőrzött érzés, hangulat,
életemből, az “egyszer van” csodából.

Leírt szavakhoz kép, emlék társul.
Azt írom: Tavasz. És a múlt néz vissza,
búval, örömmel, ártatlan szemekkel,
pillantása kristálypatakként tiszta.

Nyár. Frissen nyírt fű illata szédít,
csodát ígér, gyümölcsöt, sok virágot,
a nagy folyót, bűvös, csillagos estét,
az éjben tábortűz fénye világol.

Költöző fecskék, szinesedő fák.
Ősz. Mint egy puha nagykendő rámborul,
van köd, eső, de néha kiderül az ég,
erdők és bokrok kigyúlnak bíborul.

Tél. Gyémántfényű fehér álmodás,
csodára váró, gyermekkort idéző,
otthon, meleg kuckó, mesék és titkok …
Így sok év távlatából is igéző.

Életemről szólnak szelíd soraim,
semmi különös, élet mint a többi.
Volt rossz és jó, tövis és virág is,
jaj, mennyi széptől kell majd elköszönni.
Jártam sárban, virág közt, sírtam, örültem.
Féltem sötétben, ébredtem a nappal,
megfürödtem fényben, holdringató tóban,
betakart az éj csillagtakaróval.
Ezekről meséltem, egyszerű szavakkal.

Kati

A temető felé, a hosszú úton,
sok éven át, együtt mentem veled,
halottak napi látogatásokra,
köszönteni a holt szellemeket.
Hűvös alkonyokon, szeretteinknek
gyújtottunk mécsest, vittünk virágot,
millió csillag leszökött a földre,
millió gyertya égre világolt.
Veled többé már sosem járok arra,
látogatóba most hozzád megyek,
fehér börtönödhöz, hová bezárták
hamuvá lett, tünékeny létedet.
Sok vidám napot töltöttünk el együtt,
– most úgy érzem, alig egy pillanat –
ó, mennyi minden volt, amit szerettél,
vártál csodára, szőttél álmokat.
Séták, dunapart, nagy barangolások,
versek, muzsika, néhány szál virág.
Mennyire szeretted a sárga nárciszt,
s másik kedvencedet, a dáliát.
Tudtál örülni minden apróságnak,
és lelkesedtél, akár egy gyerek,
s örökre szólt, ha a szívedbe zártad,
a lelked megérintő embereket.

Hű pajtásod, vörös cicád, a Minci
egy bokor alján már örökre alszik,
– nem tudott volna élni nélküled –
álmában színes kis golyókkal játszik.

Eltünt mindaz, mi voltál valaha,
A múló idő nem enyhíti hiányod,
nap – mint nap sírunk, emléked idézzük …
Te már a csillagok fényes útját járod.

Túl sok az emlék

Nagyon közel vagy, túl sok az emlék,
s kevés az idő, hogy felejtselek.
Minden szín és hang Tevéled rokon,
és minden árnyék téged rejteget.
Túl sokat adtam, és sokat adtál
ahhoz, hogy a múlt könnyen eltűnjön,
éget az emlék parazsa, lángja,
elég egy apró szóforgács rá, hogy
régi lázzal az égnek feszüljön,
Sok-sok apróság, szó, leheletnyi –
mindig megtalál, észre kell venni.
Élő vagy, örök. Nem árny, nem emlék.
Velem vagy, kisérsz, bárhova mennék

A fűzfa

Szemben a vízparton állt a fa,
mennyire szerettem. Mindig más volt:
tavasszal sudár, ifjú lány,
ki vár egy hívó jelre, dús haját lebontva,
nyáron ezer szállból szőtt,
minden szellőre libbenő tündérrokolya.
Ősszel szélltől ziláltan, hulló leveleivel,
lelkemnek kedves rokona.
S ha jött a tél, állt dideregve,
rejtette csöppnyi, alvó rügyeit,
s az első langyos tavaszi napon,
megkezdte újra szép játékait.
Ilyen volt ő, s én csodáltam, figyeltem,
ahogyan nőtt, s lett évről évre szebb.
És idén tavasszal megölték a fűzfát.
Mert a kertre érnyékot vetett.
Egy rezzenetlen kéz, mély sebet ejtett rajta,
hogy meghaljon a fa, derékba körbe vágta.
Nincs éltető nedűje,
ellhullt, mint ember vére,
még áll, szomorú daccal,
nincs levele tavasszal,
ezer csontsovány kézzel
hadakozik a széllel.
Búcsúztatom a fűzfát,
elképzelem halálát,
a szépségéhez méltót:
Talán ha lángban állna, fényt adó csodafáklya,
ha szegény, halott lelke, szikrázva feléledne,
s ha ezer száraz ága, mind lángszirommá válna,
az ég felé libegve. Még egy utolsó táncra.

Akik elmentek

Nem tárgyak őrzik emlékeiket:
levelek, könyvek, képek,
de közös séták, jó hallgatások,
hosszú beszélgetések.
Régen hallott, kedves melódia,
– sodorta könnyű szellő –
s a kék égen az együtt megcsodált
magányos, furcsa felhő.
Egy induló vonat ablakából
a kéz, mely búcsút intett,
szélringatta gesztenyefasor, mely
hajunkra szirmot hintett.
Kirándulás a zajló Dunához,
a könnyű hóesésben,
ezüst csillagnak láttuk a pihéket,
mint gyermek a mesében.
És mikor minden rossz volt és fájt,
néhány szó, mely megvigasztalt,
s ha tétováztam, menjek – maradjak?
Két szem, mely ottmarasztalt.
Még mennyi – mennyi minden van, ami
soha nem múló emlék,
kedves emberek, jó barátok,
kiket szerettem, akik szerettek,
s köröttem voltak nemrég.
Emlékük fényét, melegét, – kincsként –
a lelkem, halálon túl is őrzi.
Éteri lényük megfoghatatlan,
az Idő sem tudja őket legyőzni.

Ébredés, rossz álomból

Rémülten felriadtam,
dermedt csend ült szobámon,
úgy éreztem, átéltem
saját szörnyű halálom.
És ekkor ébredtem fel.
Sóhajtottam: csak álom.
Sosem járt úton mentem,
– a cél is ismeretlen –
és ahogy visszanéztem,
eltűnt az út mögöttem.
Előre léptem volna,
előttem nem volt semmi,
nem vezetett tovább út,
jaj, nem volt merre menni,
csak ismeretlen mélység
baljós csend és sötétség.
Felnéztem, nem volt csillag,
s a Hold, ki tudja merre?
Nagy félelem és magány
költözött szívembe.
Hívtalak, nem feleltél,
– egy visszhang csúfolódott –
úgy éreztem, nagy, súlyos
burok rám csukódott.
Félelmetes álom volt.
De jó, hogy felébredtem.
Az ablakon kinéztem,
ott volt az Ég, felettem,
az aranyarcú holdfény,
– s egy láthatatlan szempár,
mely figyel nappal-éjjel –
és milliónyi csillag,
a halkan közeledő
hajnal ígéretével.

Vihar alkonyatkor

Először egy lenge, nyurga,
fehértörzsű ifjú nyírfa
borzongatta ágát,
ezután, mint jeladásra,
– vaduló szél dallamára,
az égzengés ritmusára –
körötte az égre törő,
dús lombokkal büszkélkedő
erdő kezdett, fergeteges táncba.
Dúsan ömlő, ezüst eső,
mint egy gyöngyökből szőtt függöny,
úgy lengett, suhogva,
én künn az erkélyen álltam,
villámok fényét csodáltam
elvarázsolódva.
Alkonyodik, egyre jobban.
Távol még egy villám lobban,
csitul a szél és a vihar
ki tudja, most merre száll?
Bár lombjuk még felhőt ringat,
eső már csak fákról cseppen,
súg az erdő sejtelmesen:
jó éjt, szép álmot kíván,
mert az Est, a nagy varázsló,
csillagrejtő palástjában
valahol már erre jár.

Ígéretek

Ígérem írok, hosszan mindenkiről,
tudom, üzenetet vártok tőlem – rólunk –
hogyan is élünk itt, távol tőlete.
És mellékelek majd új képeket.
Telefonálok is. nagyon szeretnék
régi, jól ismert hangokat hallani,
mások előtt titkolt gondolataimat
Nektek őszintén elmondani.
Majd jövök. Ígérem. Nem hosszú az út.
Készülődés közben, indulás előtt
elfog valami boldog várakozás,
mert tudom, a hosszú távollét után
szívmelengető lesz a találkozás.
És kibékülök. Igen mindenkivel
akit bántottam, s aki engem bántott.
Ne zavarják lelkem törékeny
harmóniáját kínzó, nagy hallgatások.
Agyam, szívem is nógat: ne késlekedj,
ki tudja meddig lesz idpő, alkalom,
hogy szíves szavakra nyithatod szád,
s békülő ölelésre két karod.
Ígérem, megbékélek a világgal,
megköszönöm, hogy benne élek,
fényét, árnyékát, millió csodáját,
de utoljára még valamit kérek:
hadd tartsam be, mind, amit ígérek.
Lesz még rá időm?
Te tudod Istenem.

Szeszélyes arany ősz

A fák alatt, ahol megyek,
zizegő széltől táncra kelnek
napfényű, lehullott levelek.
Igen, ezek már őszi színek,
rozsdabarnák, bordók, aranyak.
Reggel aluszékonyabb a nap,
sugár pilláit később tárja.
Pihenni is korábban indul,
s fenn a mély, tintakék égen,
ezüst csillagok milliárdja
vigyáz a szunnyadó világra.
De néhe meggondolja magát
az idő, szeszélyesre fordul,
sötét felhő jön, egyet mordul,
zápor zuhog, mint néha nyáron,
őszülő fák életre kelnek,
százszínű águk lengve táncol.
Meleg szél űzi a felleget,
és mögötte a messzi égen,
– mint színes boltív, nagy tárt kapu –
szivárvány ível, égi szépen.
Őszbe alkonyult lelkemben is
szívárványos szép öröm éled,
arany őszben, napban fürödve
most azt érzem: de jó hogy élek!
Hinni akarom, hogy ha egyszer,
bármikor, bárhol is rám talál,
szívárványszín, puha lepelbe
burkol majd a jó halál.

Jégvarázs

Fagy, hó, ónos eső után,
ma reggel felfénylett a nap,
a szürke ég aranyra váltott,
és mesebeli ragyogással
széppé bűvölte a világot.
Körülnézek: szivárványos
drágagyöngy hintve bőkezűen,
a pőre bokrokra, fákra,
gyöngysort visel a futórózsa
minden kusza indája, ága.
Közöttük néha felvillan
egy – egy ragyogó rubincsepp,
– jégburkú, biborló bogyó –
s a fűzfák jeges bozontja is
dús üvegfátyolként csillogó.
A csendet szél riasztja el,
fák, bokrok ága csendül.
Valahol egy láthatatlan
karmester karja lendül,
életre kel és csilingel,
– varázslatos ajándék –
gyémántgyöngyből, üveghangú
ünnepi harangjáték.

Tartalomjegyzék

Szeretnék szél lenni

Szeretnék szél lenni … 6
A fenyők titka 7
Minden, minden 8
Mert nem vagy itt 9
Indulások – érkezések 10
Így érkeztem 11
Ráadás 12
Tavaszi szél a szerelem 13
Mese a gesztenyékről 14
El kellett mondani 15
Történt valami … 16
Tavaszi vizek partján 17
Tavaszhívogató 18
Mesehintó 19
Felhők viszik az időt 20

Aranypor

Az első 23
A régi kisfiú 24
Ki sem nyílt kis virág … 25
Ilyen lettél 26
Egy gyermekhez 27
Vigyáznak rád 28
Havas gondolatok 29
Karácsonyi vallomás 30
Útban feléd 31
Emlékezés 32
Igy szeretném 33
Az Érsek kert 34
Köszönöm 35
A tűz 36
Aranypor 37

Ki tudja hol a nap

Ki tudja, hol a Nap ? 39
Játék 40
Mese a kis Tanyáról 41
Érdemes volt ? 43
Ami várható 43
Mi ketten 44
Búcsú 44
Másként kevés 45
Ha lehetnél … 46
Nem vagy itt 47
Nincs feloldás 48
A várakozás öröme 49
Hűvös nyár 50
Elköszön a nyár 51
Vége a nyárnak 52
Múló idő 53

Nem az évek

Nem az évek 55
Majd elfelejtek emlékezni… 56
Ha kezdeni lehetne 57
Őrizz meg 58
Csak annyi 59
Esőben a szigeten 60
Kérdések 61
Mélypont 62
Gyermekláncfű 63
Álom a kék sátorról 64
Bárányfelhő 65
Hópehely 66
Te sem vagy 66
Morzsák 67
Kiszáradt útszéli fa 68
Útra készülsz 69

Milyen lesz a tél?

Milyen lesz a tél? 71
Ősz 72
Találjon rám az öröm 73
Éveim súlya 74
Őszül az erdő 75
Máglya, avarból 76
Őszi hangulat 77
Őszi idill a Dunaparton 78
Távol tőlem 79
Vízparti sétány 80
A Dunán 81
Ködben, egyedül 82
Hiába vártam 83
Valaki 84
Magányosan 84
Hova lett? 85

Emlékeim színes kavicsai

Emlékeim színes kavicsai … 87
Kőszárnyú madár 88
Nyom nélkül 89
Őrizlek 90
Magányom szigetén 91
Bíztató, magamnak 92
A verseim 93
Kati 94
Túl sok az emlék 95
A fűzfa 96
Akik elmentek 97
Ébredés, rossz álomból 98
Vihar alkonyatkor 99
Ígéretek 100
Szeszélyes arany ősz 101
Jégvarázs 102