Hegedüs Tibor

Hegedüs Tibor (1961-…)

Gyermekkoromat áthatotta a versek, regények szeretete. A magyar irodalom és nyelvtan… Nem tudom, hogyan, és miért fordult meg bennem valami… Egyszer csak (14 éves koromtól) a Kozmosz, a csillagászat és a fizika felé fordultam… Előjött egy régi álom: “saját” csillagvizsgálóm lépcsőjén lépegetek fel a magasba, egy távcsőhöz – amint ez később meg is valósult… Évek múltán, az egyetemen, a tudomány szeretete, a “ráció” mellett előjött az érzelmek, az “emóció” felfedezése is. Tudom, sokan mások is farigcsálnak fiatal korukban verselményeket, pl. a szerelmükhöz – szóba öntve vágyaikat, érzéseiket… Ilyenekkel kezdtem én is. Ezek jobbára egy emberhez szólnak, és javarészt asztalfiókban maradnak életünk végéig… Én később megpróbáltam ezen felülemelkedni, és általánosabb tartalmakat is megfogalmazni. Természetesen rá kellett jönnöm, hogy igazi költőnek születni kell. Nagyon tisztelem nagy költőinket. Kedvencem Szabó Lőrinc. Hitvallásom is tőle ered. Nem túl gazdag verstáram darabjai mind megmagyarázhatatlanul “íródtak ki” belőlem: egyszer csak jöttek a szavak, a gondolatok, egymás után. Csak minimálisat igazítottam az első lendület után rajtuk. Ha kívülről kellene szemlélnem írásaimat, aképp jellemezném: verseimben általános a tudományos világszemlélet, az Univerzum lenyűgözősége, az élet és halál kérdéseinek megemészthetetlensége… A férfi-nő közötti bonyolult érzelmi kapcsolat mélységei… És az élő-élettelen közötti határ élessége – avagy elmosódottsága…

Hegedüs Tibor

Allite – ráció?

Csillagok cseppennek fáradt szemeimbe,
s hideg cseppjeiket mint mély aknák a zuhogó esőt,
vezetik idegrostjaim izzó drótjai agyam termeibe,
felfoghatatlanná dermesztve a közben eltelt időt…

Hangtalan haladnak hűvös útjukon a bolygók,
egymást sohasem érintve, mégis összekapaszkodva,
megannyi örökmécsesként ősökre, utódokra mosolygók
a Nap trónusa előtt mindig meghajolva…

Bebútorozott balsorsom szekrényei széttárva,
benne szupernóvák szétszóródott szemcséire lelek,
s elhűlve gondolok évekre (milliárdra)
amikor már – valahogyan – én is köztük leszek.

 

ARC A KÚTBAN

Valahol mélyen, nagyon mélyen,
ahová a mikroszkóp sem lát…
(mert az csak sejtet s óriásmolekulát,
szerkezetet, s nem funkciót mutat)
Valahol mélyen, ahol megformálod
a szavakat, ahol gondolkodsz,
honnan gyűlöleted s szereteted ered…
Egy billenés, egy átmenet,
s a száj azt mondja, hogy szeret…
Valahol mélyen, mikor felsírnak a kötelek
s jajonganak a kapcsok, feszül az idegpálya,
a szétfröccsenő lehetőségek végül semmivé foszlanak;
A testkalitkában vergődő lélekmadár
Utolsó erejét összeszedve, kétségbeesetten rohamoz…
Vérfájdalommal feszül a rácsnak, mindhiába…
Valahol mélyen, utolsót csobban
a mélybeejtett kavics, elmerül,
nagyokat nyelve a vízből, tanulságfelhőket,
s széttörtálom-maradékokat eregetve…
A vizet nem is látod, csak dohszagát érzed,
s a mélyből feláramló hűs hideget
amely mindig visszakísért. Ott,
valahol mélyen, ha leemeled a kút tetejét
s lenézel, megcsap a fájdalom kijózanító szele…
Utána, ha ellököd is magadtól a kávát,
többé nem felejted el ezt az érzést, s azt az arcot,
mely körülfogva ott ragyogott benned…!
Ne félj, el nem veszted, a bánatkút
hűvös szelével jéggé fagyasztotta…
Dermedten ott néz vissza rád ugyanúgy… mindig ugyanúgy…
Valahogy így, valahol mélyen; új arc, aztán megint ugyanúgy…

Mi leszel, ha “nagy” leszel… ?

Én felhő leszek, meg kis kavics,
Megpihenő zöld gyík, sodródó kóró a szélben,
…s örökké ott leszel velem Te is,
Ha egyszer majd eltűnünk az éjben…

 

Őszi szomorúság

Aranyló falevelek…
mosolyognak a fán,
lassan elérik kezemet…
s közben nem is gondolnak rám!

 

Senkifia

Éveid hátán hangtalan haladsz,
Egyedül mindig magadra maradsz,
Mindig elhagynak, szíved hiába szeretne,
Látom, könny csordul fénytelen szemedbe,
Mérged szomorún szívd szivedbe,
Senkifia, földbe fordulsz feledve…!