KÉRDEZLEK FREUD

Neurózis anxióza

Féltem a fogalomtól, azt hittem:
énem merülését jelzi; de ma, ebben
a nyárutói fényes csendben, alig
jelenben, amikor a tények csak
éppen meglebbennek idegeimben, mint
újszülött szellõ a lombok közt,
s a múlt oly erõsen van, mint
a villámban feszülõ halálos áram,
most, így magamba zártan, azt sem
bánom, ha tudatom a világba fullad,
mert rájöttem, hogy nem tragikus
próza, hanem magányos vers a
neurózis anxioza…

Hátra esett, felsegítem, mégis
halált tettet a krumplibogár.
Ne ítélj igaztalanul, félelmed
félelmemben ég, magányod magányomban
fáj. Ha látnád, én látom: hátad
tükre fényjeleket fog fel ebben
a szeptemberi sugáresésben.
Menj bátran célod felé, õriz
lelkiismeretem, tetteim bírója…
Neurozis anxioza.

Oly szép vagy, amint a birslevélen
napozol rezzenéstelen hártyaszárnyaiddal,
te, a pusztulásnak hálás, mindenütt
jelenvaló döglégy, zöld parazsa
a nyárnak: vágyak komor temetõje.
S szépek vagytok kábító táncotokkal,
muslincák, le-föl nyüzsgõ alig-valamik,
tudom, csak azért vagytok itt, ( nem
többért és nem kevesebbért ), mint
én, vagy bármi, amit kilökött
magából a föld teremtõ rugója…
Neurozis anxioza.

Egyenruhás szeppent katona: darázs
pihen meg lábamon; csíkos potroha
vadul mozogva jelzi, hogy õ is
életre s halálra ítéltetett. Nem
bántom, nem bánt, értve érezzük
egymásban az ijedt életet. Zuhog a fény,
s a furcsa képletet nincs, aki megoldja.
Neurozis anxioza.

Zuhog a fény, s szeptember ütemén
klorofillal játszik a nap millió
sugara. Jagadish Bose azt mondta,
hogy a növények szívdobbanásszerû
ritmusban szívják táplálékukat.
Hiszem is, mintha szívetek volna:
akác, lapu, kerti kamilla, bodza;
fák, bokrok, mintha be akarnátok
ölelni a növényi lét derengõ
világába. Hisz látom: az élet küzd
bennetek, s nem ti az életért, de
ez a lényegetek. Bennem, a veletek
rokon-hajlam nem tudattalan, több
kellene, mint ami van, csak nem
tudok érte menni, értelmem gyökere
leszögezi küzdõ kedvemet. Reményt,
zöldet skálázó növények, nem remélek,
ám jó köztetek, szép a harctalan
élet. Takarj el, rejts el, fû, fa,
bokor: évszakok dajkája, ringatója…
Neurozis anxioza.

Zuhog a fény, árad, sodor a létzene.
Ami mást undorít, nekem az is a
végtelen szimfónia egy-egy szépségüteme:
verébcsirrenés, egérsurranás, békák
aranyló szeme: zene, zene minden;
szépséggel zsúfolt ez a kicsúfolt világ,
annyira, hogy élni jó és halni kellene.
Halni kellene: egyenletes, ájult,
kiérdemelt halált, mint ahogy a nyarat
átringatja a lenge szirmú õszirózsa…
Neurozis anxioza.

Itt magam vagyok védett, rajtam kívül
minden törvényen kívüli, mégis tudva
szûri jelenét, mindennek kimérte
helyét a Nagy Akarat. Engem egyedivé
tettek, számon tartanak, ám bizonytalanul
nézem a Rendet, illeszkednék, de hová?
A legkisebb is ütemre dalolja életét,
értve a mindenség vezényletét, csak
az én tudatomban van csillagrobbanásokkal
telített, harsány hangulatú, renitens
csend. Ömlik a fény, kábít a létzene,
s a gyengeség szent ereje
körül vesz, fölém magasodva…
Neurozis anxioza.

Évszakok õre, bús hangú vadgalamb,
te is itt vagy. Hangod monoton
szépsége megúnhatatlan, mint Ravel
Boleroja; õsi rítus szerint búgod
a zsongító altot akácom katakombájában,
mába sûrítve múltat és jövõt. A karcsú,
elegáns élet manökene, õzek szárnyas
testvére vagy, bámullak, s ha bántanak,
veled halok; számtalan halált halok,
amíg lejár bennem az élet-óra…
Neurózis anxioza.

S hol van az a másik hang: a sármányé,
amely bokrok árnyán csorgatta dalát,
gyönyörû hangaranyát hatvanhat tavaszán.
Emlékszem, anyám, akkor már betegen,
de mindent felejtve, megdelejezve
figyelted, s nem a lombok közé lestél,
hanem fel az égbe, a sárga sugarú kékbe,
mert az a hang fölkelt anyag-ágyából,
s fénybe röppent külön csodának.
Halálod óta három tavaszt zengett át
udvarunkban az a részeg madár, ám hidd
el anyám: amikor hallgattam, nem a
sugaras égbe, hanem le, a fekete mélybe,
a sírodba néztem, oda hajtott a máskor
mindenséget nyitogató, akkor
szívemig ható sirató nóta…
Neurozis anxioza.

Siratlak mindenben, egyetlen levõbõl
ezerbe veszett áldott Anyag. Egykor
elemekbõl raktál össze, énembe zártál:
Önálló Akarat, s most elemekké aprózod
magad. Mióta így vagy: konok, néma
másmilyenség, bennem is elnémult
valami, mert van, ami nincs elmondva,
hiába mondom bárkinek. Te azt is
értetted, amirõl hallgattam, Te azt
is figyelted: szeretet tudósa…
Neurozis anxioza.

Árad a létzene, zuhog a fény, s
már nem tudom, ki vagyok én. Ég
és föld, kék és zöld, békén egymásba
játszik, s ebben a ritmikus szín-forma
egyvelegben tudatom bántó diszharmónia…
Neurozis anxioza.

Csak a tudat nem épülhet be
a végtelen egybe. Szegényes
kerete a föld vérkeringésében
áramlik jó ütemre, megalázkodva
az állandó létcsere kénye elõtt:
átszûri az agy érzék s értelem
ajándékát; elfogadva a semmit
nem ismerõ, igazságot tevõ
dögbogár végsõ következtetését,
amely a földi dolgokat
közös nevezõre hozza…
Neurozis anxioza.

A tudat ebbõl is kimarad, halála
a meteoré: semmibe zúzódik, de
amíg van, mint a villám, kicsap
sötét anyagából, s a vándor fény
fényt visz abba, ami nélküle sötét
maradna a legnagyobb fényzuhatagban
is. A vándor fény színbe, hangba,
illatba, formába mintázza a valóságot,
másképp vakon vegetálna a világ,
s a nap színeiben tündöklõ virág,
csakúgy, mint maga a nap,
hiú és hiábavaló lenne;
mint idõ nélkül az óra…
Neurozis anxioza.

Zuhog a fény, árad a létzene,
élet és halál egyszerre kellene,
s már nem tudom, függ-e tõlem:
parányi függvénytõl a féktelen
tudati dáridó, torzó, határsértõ
impresszió… Mintha orvosomat
hallanám: nem csak én; körülötted
minden diagnoszta: a kozmosz,
benne a föld, s a föld legkisebb
lakója is fgyeli tetteidet, méri
gondolataidat, – mint idõt az óra.
Neurozis anxioza…

 

Kérdezlek, Freud

Fordul a föld, mozdul az éjszaka népe, jó
álom, ne hagyj el, íme, már esti imám része.
Mert mûködõ vulkán a tudatalatti, éberen
is gõzölög, s az elmére hömpölyög, amikor
a fáradt értelem leveti zabláját. Freud
szemgödrébõl rámkacsint a por: elemezd
gondosan magadban a kölyköt, s pontosan
válaszol… Mindig is az ösztönök magas
falán kapaszkodtál, “vásott tudós, s
befodroztál annyi féltett gyümölcsösbe
aranyalmát szakítani jó étvágyú tudatodnak.
Ne a durva tolvajingben kússzál felém,
öltözzél át csipkés ingbe, s megnyitom
a kertkapumat. Ám e dzsungelszerû lelki
tartományban stilizált tereket, csonkolt
fát, nyírt bokrot, léniát nem találhat senki,
hozzám kötött a sorrend is: szabadon tekergõ…
Boldog, várt csecsemõ, ringok anyám szeretõ
karján, “bubálj el, angyalom”, ezt hallom
talán. Réveteg mosollyal kutatja apám, mitõl
is vagyok szép: kis vörös undor. Háta mögött
áll a bába, szinte látja gondolatát, s hévvel
magyarázza szépségem igazát. Így lehetett.
Magzati szerzeményem: a szeplõtelen bûn,
e fura õsbáb két éves koromban oldotta fel
goromba nyállal a selyemgubót:… Ruganyos
babakocsin kapaszkodom, s a számba tömött
üvegdarabkát kisöcsém homlokára köpöm. Nem
ébred fel a merényletre, de a már akkor is
komoly, szelíd bátyám riadtan kiált rám:
micsinász!?” Tüntetné el a bûnjelet, ám
ott terem anyám, s – a ködlõ távon át is
látom – gyönyörû arcán megtorpan az ifjúság.
Ha csak félig is igazad van, Freud, itt kezdtem
el rossz álmot gyûjteni. Négy éves koromig csak
erre emlékezem, a bácsborsódi kerekes kútra, s
egy mondatra: “veszett kutya futkos a falu
határán”. Ok és okozat rejlik a dolgokban,
álomsorozat indul a tapasztalás termékeny
talaján, s virágerdõt nyílik a jó, de
a rossz: tolakodó manóhada gyorsan learatja
a szirmokat, így van ez éberen, így az álomban
is… RIDEG, ZÁRT SZOBÁKBAN KALLÓDOM, ARC NÉLKÜLI
GYEREKHAD FIGYEL RÁM, EPERMAG-CSÖPPECSKE
SZEMÜKBÕL KÖNNYEK POTYOGNAK ELÉM; NÉHÁNY
FELNÕTT TEKEREG KÖZÖTTÜNK, EGYIKÜNK NYÖSZÖRÖG
Gondolkodjál, kölyök: … “Fiam! Ennek a lánynak
óvoda kell.” Apám alig figyel oda, élvezi
a húrokra feszült muzsika lelkét, kotta-lepkék
röpködik körül, s szárnyaik mögül nem látja
mondatát: “Tégy, ahogy akarod.” Hiába hegedül
már halódnak a dallamok, feketül a nyár.
Hegyipatak anyám “én a nyárról énekelek”
tücsökhite mellett a jó, de fülledt óvónõ
olyan, mint az apadó, túlmelegedett, algás
tó; bennünket is buggyanó habnak akar látni.
Nem kell a játék, nem az étel, vágyam beszûkül:
nyargaló szelekkel futni a határban, hajnali
harmaton, s akkor se hazatérni, amikor
meggyullad az alkony a nyugati égen.
Kataton hallgatással zsarolom anyámat,
mígnem jön az óvás önmaga ellen: “Fiam! ez
a lány nem lehet óvodás.” Hangommal kapaszkodom
apámig, aki tudja jól: a “nem bizony”, kistücsökben
hangyaiszony, hisz’ õ is tücsök a javából. Túlérett
igenjére duffolni kezd a törzs, a szót apám
találta ki, de már kiáll önmagáért, s medvebocs
verekedést kínál… PUSKA-NAGY CSÚZLIVAL EMBEREK
FUTKOSNAK LE-FÖL A KERT ALATT… Mûködõ emlék ad
táptalajt e képhez, Freud Sigmund: Gyilkos arcú
kisfiúk madarat rabolnak puha fészekbõl, nem
is enni, mint a kígyó, csak megvetni bennük
az életet. Testnyi riadalom lüktet a durva
kis markokban, s négy elszánt harcos, négy
kölyök-Bartos csatába indul, madarak arcára
nyugalmat adni. Mert vannak kémeink: a Babszi,
a Gaga; “már megint! már megint!” – lihegik
szegények, akiknek fáj a madárhalál, akárcsak
nekünk. Elkobozzuk a tollas babákat, ha kell,
erõszakkal, és nevelgetjük anyamadár-szeretettel;
de kisember-tudattalan. S udvarunk egy sarkából
temetõ lett: itt várják a feltámadást. Bizony,
lebeszélném õket, mert az ellenük-bûn azóta is
kitaposott úton halad, ahol rossz felnõttek
és fiaik lábanyomán kövér halál szimatolgat.
Maradjatok, csontvázbabák, csöpp porbabák
a szervesanyag bölcsõjében, jó éjszakát…
LÉTRÁN ZUHANOK HÁTRA, REMÉNYTELEN REPÜLÉSRE
TÁROM A KAROM, de mire leérnék, felébreszt
õrangyalom… Nem tudom, Freud. Oly nagyon
lassan lépegetek vissza… Megállok
a korhatárokon, nézelõdöm, toporgok,
ám mindenütt tiszta a terep: fára mászom,
ágakon ereszkedem bátran a földig, magasba
vágyom, ábrándom repülni tanít kékbe olvadt
madár után… SÁRKÁNYSZEMÛ LOVAK FUTNAK
KÖRBE-SORBA, ENGEM NÉZNEK GYÜLÖLETTEL
BÚJNÉK TÕLÜK ZÖLD BOKORBA, DE MÁR NINCS
OTT; TORMAESÖ ZUHOG, CUPPAN VÖRÖS HÓRA;
nos hát, kölyök?… Te édes, igás, szelíd
kanca, amikor a hasad alatt bújócskázunk,
anyánk arca meg se rebben. Ha moccansz is,
óvatosan, mint barlang mélyén téli medve,
néhány órás kisbocsával izmos karján. S
mivé teszünk, gyerekkorunk legtüzesebb
paripája? Fényistránggal futtatunk meg
sötét erdõn, baljós mezõn… Valami tüzesül
itt belül: útunkba áll mesék népe, de szárnyad
is van, Csillag is vagy, a homlokodon sziporkázó
fehér fényrõl kaptad neved… HITCHKOCHKI MADARAK
SUHOGNAK ÉS ZUHOGNAK, MEGNÕNEK ÉS ÖSSZEFORRNAK,
FELEANNYI EMBERRÉ VÁLT VALAMENNYI, VAN KÖZÖTTÜK
ISMERÖS IS. EMBERI TEST LIBA ARCCAL? No várjunk
csak, lassan,… lassan megérkezem. Vadliba szól
a magas ég sötét terén, s érti még a fehér testvér
benn az ólban, mert akkor is válaszolgat, amikor
a szabadcsapat már régóta más szíveket kiált
tele. Úgy sajnállak, Papatyi-lány, földobnálak,
föl is doblak, menj utánuk. Kapálódzva huppansz
vissza, (jaj, bocsáss meg), és sántítasz néhány
napig. Freud Sigmond ismét kacsint porszemével.
ELLOPJÁK A BICIKLIMET MINDEN HÉTNEK EGY ÉJJELÉN,
ÉS A RÉGIT, A BECSESET, AMIT EGYSZER APÁM ADOTT.
Mondd meg, Freud, mit siratok? Kettõ van itt
egymas mellett: az aajándék, s a tudat fölött
már kifakult régi játék, a “csere-bere fogadom”,
de most igazán, többet vissza nem adom, mert
bizony Isten elemeltem a rózsaszínû babasapkát.
Miért mondtad, kispajtásom, hogy ez is csak alku
tárgya? Te hazudtál, én meg loptam, fene bánja.
A katekizmus azt tanítja: egyforma bûn mind
a kettõ; ám a tiéd gyorsan apad az enyémnek
súlya alatt, ami közben gömböc módra gömbölyödik.
Bûnhízadék, horgolt, ronda babasapka; kimerült
a lelki elem, áramomat rákapcsolom, s alig várom,
hogy beteljen bátorságom… Sziporogva veszi vissza
kispajtásom, s újból édes az a kényes, rózsaszínú
babasapka… Igényes bûn, – mondja Freud – noha
csupán hat évesen, ám lehetett volna anxiosa
búvóhelye… EGÉSZEN ALACSONY SZOBA VAN FÖLÖTTEM,
MÁSOK IS VANNAK OTT, EGYIKÜNK LÚGOT ISZIK, NEVETVE
IMITÁLJA A HALÁLT, MAJD KITÁRJA KARJÁT, TARTANÁ
AZ OMLADOZÓ MENNYEZETET, FÕKÖTÕJE ALATT LÁTNI
A GÖNDÖR HAJAT: PULISZÕRRE EMLÉKEZTET, VONÍTVA
VEZET BUNKERSZERÚ UTAKRA; – felébredek, ugat a
kutyám. Talán e hangra feszült az álom? Freud
fordul egyet földágyában; kérdésed ezúttal
sovány humorú; kicsi szeles ború kell csak,
s a háború menten utat talál a tudatalatti
sík határán elméd felsõ tájaira: …Hosszan
bömböl a sziréne, s az apácaruhás, szép szirén,
akit csalódás nógatott a rendbe, komikus
mozdulattal a fejéhez kap, s a nyilván
fekete hajat rejtõ selyemanyag kissé
megcsúszik; gonoszul nevetünk, kedvünk
telik a kreol arcon fakadó rózsában, s
kibeszéljük: élni akar õ az emlékerdõ kellõs
közepén, soha nem is jött el onnan, fehér
szalagokkal nem jelölte a visszafelé utat.
A többi apáca: jó krisztusi mátka, ki talán
már várja az illatos égi menyegzõt, mosolyogva
tereget bárányfelhõt lábunk elé, azon lépegetünk
peckesen az óvóhelyig. (Érdekes volt, talán kaland
pincemélyben tanulni az irodalmat, a fékezett szigor
légkörében.) S az otthoni rádióból, mintha most is
hallana még: “Figyelem! Baja, Bácska, Pécs!
Légiveszély!” Nem, Freud, egyik testvér sem
tudott félni, az anyám is csak félteni, ám
ez a nyugtató együttben alig számított.
Máskor tintaszagú padban kínál helyet
az álom, ilyenkor ellenõrzõ könyvecske
mellett kiabálom: PEDIG ÉN KÉSZÜLTEM!
Egyetértek tudós, az elemi iskola molett
Ilonka nénije nem tudott szeretni, csak
ennyi… RIDEG UTCÁKON KERGETNEK, NEHÉZ
A LÁBAM, VALAHOGY MÉGIS ELÉREM A KAPUT
KÉTSÉCBEESVE DÖRÖMBÖLÖK, A HÁZ ABLAKÁN
KINÉZ ANYÁM, S NEM ENCED BE. TOVÁBB MEGYEK,
NYOMOMBAN LIHEG VALAKI, KIBERNEROSZ-HIDEG
PILLANTÁSA MINT A HALOTTÉ… Felébredek…
Ki üldöz, Freud? Kik lehetnek, így, egyenként?
Az exhibicionista livodai Pista? A házunkba
szállásolt orosz katonák:…Szaska? A szilaj,
fekete kaukázusi kozák? Vagy a másik: “én
szeretem, Zlatka” fülledt kandúrmacska-
nyivákjával? (Feszes bimbóban, tizenhárom
éves voltam akkor.) Netán a “véres” Alexin?
Ö beszél magyarul, évekig henyélt a Kárpátokban
ahogyan mondja. Ó vojna, ó vojna, mi lett belõle?
Inzsenér volt, tudja ezt bárki, most pedig tetves
szesztrák a babái. “Lõjem le?” – int apám felé,
kisdedkék ártatlan pillantással fedezve lüktetõ
ideget. Neki mindegy, sokat ölt magyart, németet.
Szülei eldobták, s az enyémek hosszúra nyúlt
vitája nyomán derékig gázol ragacsos emlékben.
Lebeszélem. Aztán beállít a gépéu rideg
törvény-fékben, s Alexin haptákba vágja magát,
sebesült bal lába is igazodik. Ettõl szégyen
forrósítja, s mint bivaly a sárba, a bánat
mocsarába vonul hûsölni. Támad-e más is
eközben? Sarkig tárt felnõtt viták, Freud
ráérõ nyári napokon, de tanító apám kezében
a jólelkú hegedû mindent felold bennem.
Emlékezzél csak, int a tudós, s emlékezem:
egymásért önzetlen kicsi, jó csikótestvérek,
ugrándozunk… hamvas reggelen anyám énekel…
paradicsom-befõzés illata száll… körtefa
vastag ágain a hinta, kötél, nyújtó…
Szaska ezen bohóc-ügyesen tornázik… sokszor
eszem álmomban… Amennyit éheztem negyvenöt
után? S hogy e hosszú idõszakról kurtán
nyilatkozom? De hiszen kinccsel ér fel,
gazdagít a próbatétel… Vigyázat! Fényt
és árnyat nem lehet eltaposni: felpattan
a lábra, fel a hegy fokára, a viselõ szín
árnyalatát veszi át, – halhatatlan, mint
az Isten. Te vagy az, kincsem? – szól anyám,
szürke hanggal a feketén, amikor hajtott
örömömben a túliak fölé lépek elmém
világánál. Bunkózó álmot õ nem hoz
a fejedre, annál inkább keretezd be
azt a napot… Szõlõt böngészünk anyámmal
szõlõhegy magasában, kiteljesedett, kék,
szeptemberi ég alatt. A kopár tõkék közt
langyos szél üget, fodrozza kedvünket, s
az a hiányos fürtöcske, ami már csak a
darázsnak kellett, töppedten pirul nevetésünk
mellett. Átnyújtja anyám: “a tiéd”. Miért,
miért se, egyszemig megeszem… BARÁTOK HAGYNAK
EL ÁLMOMBAN, ÁLMOT IS CSÚFOLÓ KÖDNYELVEN
MORMOLVA DÖNTÉSÜK OKÁT. Ó, Freud! Az a legény,
régi legény, kitagadta szerény hûségét, és
a szegény azóta is “forgatja a karikagyûrûjét”.
Sridhar Maharaja szép mondata valahogyan így
szól: szeretem emberben a lelkét, tisztelem
életét, de nem az elmét. Isten eképp fékezi
le kedvemet, amikor a szökött érzelem után
ered… FOGANTYÚS FELHÕN UTAZOM, HAJDANI
SZERETÕM REMÉNYKEDÕN KAPASZKODIK BELE, S
LÁBA A GYORSÚSZÁS MOZDULATÁBA LENDÜL, HABZIK
A LEVEGÕ. VÍZ FÖLÉ ÉRÜNK, S A VÍZ ALATTUNK
TEHÉNLEGELÕ. ÉGI RIANÁSOK RIOGATNAK, LESZAKAD
A FELHÖFOGANTYÚ, SUTÁN KAPKODOK SZERETÕM UTÁN,
fémes csattanásra ébredek, olvasólámpám az
ágy elõtt hempereg… Csitt! Freud, okkultisták
terítettek itt, s magas karzatról nézik az
asztalt: fogyasztom-e ételüket? Terelõ
mozdulattal most hiába egyengeted csontvázad
alatt a poros fekvõhelyet, s zavarkeltõ
közönnyel hiába fordítod el portekinteted:
te-ezt-úgysem-értheted kihívón, találkozóm
volt az asztrál-síkon… VÉRFOLTOS ABROSZON,
ÁTLÁTSZÓ TÁLBAN NYERS, MÁLÓ DÖGHÚS GÕZÖLÖG;
KÉPLÉKENY, LEFOLYIK VILLÁMRÓL, ÖKLENDEZVE
ESZEM, ó, Freud! Mozdulnak a föld szopogatta
fehér csigolyák, bólint a tudós: bizony, ez
beugratós álom. Ne magad indulj a tett
színhelyére, megszöknél az út közepén,
a lélek vigye elmédet oda, bírája a tettest.
Negyven év távlatában ködlik a kép, restauráld
bátran a jelenbe:…Rõtes süldõ, szép vidám
emse óljába lépek, öröm-sortûz: gyors-apró
röfögés tör elõ torkából, s gyengéden – mint
kölykét a macska – bekapja bokámat…
December elején köszönés nélkül toppan
a tél udvarunkba… Tégla formájú rémfa
keretében lóg a Vöröske, rõtes szõre
kupacokban hever, orrán vér csöpög le,
s az iszonyúan sápadt állatorcán elárult
szemek néznek a semmibe. Alig egy óra múlva
nefelejcses kistányéron viszi a hentes anyámnak
a két fõtt, puha gömböt; hályogos pupilla körül
gõzöl a szem, anyám visszahõköl, s gyerekkorom,
ifjúságom négy Muki kutyája közül a soronlévõ
elé dobja, amikor – véli – senki sem figyel oda.
(Bohém családunk egyik tükröcskéje volt a Muki
név, noha illett a kis haverokra.) Bizony,…
az állatok, velük a mégnemek, márok, a
lelkiismeret határán húzódó gizgazos mélyárok
aljára kerülnek, de akik oda lemerülnek
egyszer, alázatra cserélik a galád gõgöt,
ami két pofára falja a lélek önerejét,
emberben a homo sapienst. Kitaláltad
ugye, Freud? Noha nem osztottak nekem
a sátáni örökségbõl, ettem a Vöröskébõl.
Vegetariánizmusom immár huszonnyolc
évének vége felé jár, és futó sejtjeim
a bojkott után négyszer váltottak
stafétabotot, a lélek maradt, s nem
oldozott fel kannibál tetteim alól.
Be tud-e száradni a bûn valaha is?…
Valóságból vette át az álom, és
táplálja az ébrenlétben; itt nem hanyag,
nem kerekít, csak amennyit mindig délben:
most igazán verõfénnyel, dúlva-fúlva
lármázik a nap az égen; ha legalább
elfordulna! “Kell a ruha” – szól
a parancs, s mint papírfát, lehámozzák,
teherautón ölberakják a ki tudja már hány
katonát, holt katonát, csak a pánikos
háborúvég számolja meg: ahány fiút, annyi
anyát. Magyar, német, orosz köti meg itt
alvadt vérrel s kifolyt vérû szerzõdéssel
a léten túli barátságot. Egyikük sem hõbörög
a döntés ellen: hamarosan közös sírban,
halál-kertben, mélykerekben játszadoznak
a férgekkel… Ezután is láttam halált
teljesedni, nem is csupán teljesedve.
Ha eltitkoltad volna, Isten, létimádó
hitem elõl a fekete-rózsa-bomlást
piros szíven, kétely soha nem vert
volna hullámokat téged szeretni tudó
elmémben. Miért is nem éltem a
strucc-lehetõséggel? Talán, mert
gyerekkorban egyszer-kétszer kövön
koppant homokba szánt gyáva fejem?
Enyhületként, menetközben: VÖDÖRNYI VÍZ
VAN ELÕTTEM, EGYRE ISZOM, MIND KIISZOM;
EZ SEM ELÉG, ÁLOMBELI HELYZETKIHAGYÁSSAL
A SZOMJÚSÁG NYOMÁBA SZEGÕDÖM, NÉHÁNY APRÓ
NIAGARA ÁLLJA UTAMAT, S A DIAPORÁMA MÁR A
DUNÁRA JÁTSZIK: CSAK ÉPPEN-LÁTSZIK KURTÁN,
AHOL KIKÖT, AZ A TENGER… Ébredés után
korsónyi vízben fürdik a kedvem…
CSILLAGROBBANÁS: ÉGI TÜZIJÁTÉK KELLÕS
KÖZEPÉN SÍR A SZEGÉNY, – HÚSZ ÉVE TÁN,
HOGY MÁR NEM ÉL, ÉS A LÁNYA HÚSZ ÉVESEN
PÖNDÖRÖDÖTT LÁNCOK KÖZÜL FÖL AZ ÉGBE.
Álommélybe kerültek már, csak nem tudom,
mi választja ott el õket?… Égtem én is
gondolatban, – túnõdik el most az egyszer
könyveibõl kipillantva Freud Sigmund, de
nem hagytam tüzes falat, lángfalakat tudatom
és álmaim közt. Az, aki ott sirdogál a vörös-
sárga fénypermetben: testnélküli, innen indulj,
képzeletben adjál arcot mindkettõnek, és akkor
majd találkoznak álmod terén… A tárt ablakon át
illatos levegõ viháncol a szobába, s
a misztikus telihold beváltja ígéretét:
ragyog a vaságyak fémdíszein, csúszkál
a rézpályán, árnyakat rajzol, ilyenkor
hangol a farkas, a kutya; ilyenkor reméli
a gyerek, hogy tündér tekereg a közelben,
mert a légi mezõn hosszú sugárhajak bomlanak,
s az ég homlokán csillagos pánt sziporkázik,
mint bokor lombján a jánosbogár-füzér…
Nehezen alszunk el, de már valahányan,
amikor a hangtalan éjszakában “jaj”-sorozat
veri fel a jóalvó angyalokat is. A sikolyos
katasztrófa ismeretlen oka befagyasztja
lelkünket. Anyám kinéz, “ég a gyár”, mondja
valaki, mert a hír fénysebesen jár. Gyûrûzik
bennünk a félelem, ám megyünk tüzet nézni.
Anyám riadalma páros, mert a régi háza
mellett van a gyár, s emléke rózsaszín
lesz a környéket pirosító veszélyben.
Az egybegyûlt tömeg elõtt Vulkánusz vezényel
ropogós csendet, s míg kopogóst jár a láng,
az arcokon alkalmi pirománia feszeng.
“Valaki jajgatott az utcánkban” – töri meg
a csendet anyám. Kurta választ enged
a Tûzisten: “Benn’ égett a Ritter-lány.”
(Az, aki mondta, büszke volt nagyon, itt
hallotta õ is, de fölényt érzett a percnyi
tudáselõny miatt, s tíz életért sem adta
volna… Hány ilyennel találkoztam már, azóta.)
ZÖLD KARÚ KÚT KÖRÖZ, FUT A LIVODAI KERTBEN,
S MEGREPED NYOMÁBAN A FÖLD. MÉTERNYI HELYEN
TOPORGOK, TENCER HULLÁMZIK KÖRÖTTEM, AZ IS
MEGREPED, VÉGKÉPP KISZORULOK, S UTÁNAM NYÚL
A MÉLYSÉG… felébredek. Porzik az öröm Freud
nevetése nyomán: Mint tengerben a földnyelvek,
a tudatalatti síkon fölkiáltójelek e komor
álmok, fuss át a korhatárokon, s megcsúszol
az okon… Csavaros utakon hajtja a szót apám,
mígnem léniára kerül a lényeg, noha még itt
is toporog, megrettenve a szavakba nyílt
gondok súlyos bibéitöl… “Mondják, az oroszok
elöre küldik a csürhét… Bár, lehet, csak
a pánik…” Anyám ráint: “S mit lehet tenni?!”
Hangjának éle van, mosollyal vezekli, de máris
bánja, mert égnek állna minden hajaszála, ha
nem fonta, tekerte volna engedelmes kontyba…
“Nem én találtam ki, a Rudi mondta… a kút
kávája körül barlangot lehet képezni, itt
várnánk meg, amíg jönnek a “jobbak”.”
Jaj, nagybátyám, te bosszantóan szelíd
irodista… Riadt gondolatod micsoda utakra
hajol? Mit tudsz te a kutakról? Mit tudsz
a számlákon, szerelmen, és dalokon túl…?
“Nem! Nem és nem!” – mondja anyám kereken,
pedig – rámolja ki apámból a maradék kedvet –
benne jobban izgul a szeretet… Rezsõ bátyám,
jó rokon, ha már itt vagy: mit kerestél
a horizonton a vörös napkorong keretében?
Azt sem tudtam, hol rejtõzöm én; máskor
adott testet az álom, de azon az éjen
a metafizikai térben egy gondolat voltam
csupán… Megmutatta Isten, hová leszünk
halál után? S te talán egy kishercegi
törpe bolygón kapaszkodol felém? Ha
árva is vagy, odaátra mit tehetek?
Jobb neked az Anna néném társasága;
tekintete derûjében olykor most is
megpihenek… olyan kéket még a görög
ég sem fénylett. Bizonyosan stációzik
az Istenfiú ûrbe épült keresztútján,
kövesd puhán lábnyomait. S ha menetközben
megtalálod a Jóságot, ki pásztorszûrbe rejti
magát, az a Krisztus; légy báránya. Freud
Sigmund suttogását mozdulatlan állja
csontarcán a szája körül minden porszem…:
“Én most itt lenn nem voksolok kihült, kövült
tudománnyal; hitem szerint: üdvözült
a Rudi bátyád…” Álmaim átsuhanó vendégei,
szaggatott kis gondolatáramok, most vagytok
igazán az enyémek, mert amíg szív hajtotta
bennetek élni az anyagot – rég halott kutyák -,
addig a lét magántulajdonú kincsei voltatok.
(Noha mindegyiknek feloldozta volna a Faj
értem vértanú tettét.) Gyarlóságaitok: a
vad kuncsorgás az ételért, ami felért
szabad népetek “haramia” szerzõ útjaival,
s a megszelídült farkasmorgás, ha buta
játékom az evés “NINCS – PARDON!” területén
provokált, csak a Törvény nyersebb szavát
tolmácsolta. De volt egy bûnötök: oly
elegánsan tudtatok meghalni ti négy Muki,
s fõként – a már érett szeretetben – Panna,
Topa, Zsoli, hogy hûtlenségnek tûnt fel
elõttem. Talán távozástoknak ez a szûrt,
prózai fordítása a nyitott kapu, amelyen
alku nélkül szöktök el a fiatal álomból is.
De ha átmegyek, ott legyetek. Micsoda menet
lesz az a csillagok felé! Te, Zsoli: fekete-
barna öltönyû, apró, szilaj tacskó, önkéntes
katonalány, legelõl várj, s – ez egyszer
parancsra – két lábon állj, s ahogyan
szoktad: szalutálj a szemeiddel…
Macskákról nem álmodom, õk mindenben
a véglegesség, haláluk is önsirató
szólóének, a szabadság hamuja lett
csillagszóró életük. De nyitott egû
esti sétákon gyakran látom, amint puhán
lépegetnek az ûr sugárútjain, aranypor száll,
s bundájuk színe homogén már, sárga fényû, mint
a Hold… Ez, Freud, könnyû fejezet volt, nem
kellettél hozzá, most azonban: figyelj!
KAROMBAN TARTOK EGY KIS ÖREGASSZONYT,
MENEKÍTEM ÖNMAGA ELÕL; MIT AKAR?
SÍRBA SZÁLLNI AZ URA MELLÉ, – NYÖSZÖRGI,
MEG AKAROM ÖLNI, HOGY LEGYEN VÉGE AZ
UNDORNAK, MERT UNDORODOM NAGYON A
KÉPLÉKENY TEST OMLÁSÁTÓL, – FOJTOGATOM,
(én, aki egy legyet se’); S AKKOR VESZEM
ÉSZRE, HOGY A KIS ÖREG GYÖNYÖRÛ TÜNDÉRLÁNY,
LORELEJ-HAJÁN APRÓ VILLÁMOK CIKÁZNAK…
Freud most magol, a földet lapozza, s
csonthomlokán ráncba fut a por… Sírmélyi
karambol is van, de csak akkor, ha… Apám
eladja a kriptát, s mi négy “vagány” – mintát
veszünk az enyészetbõl. Koporsótól koporsóig
tántorgunk; mi a neved, kérdem õket egyre-
másra; leintenek… Ne szomoríts, itt már
csontig rágott senki a Borkovics, a Bartos,
a Borza, – szán meg végül nagyanyám.
Megismerem: az egykoron villámfényû
lorelej-haján, most már fehér, hosszú
haján a tél színe, lám, érintetlen. Többet
nem mond, bár faggatnám. Ám, mielõtt tovább
mennék, odaadja kulcscsontjából az egyiket,
(most is õrzöm), odaadja imakönyvét, (ott
van nyitva, ahol akkor), odaad egy rózsafüzért.
Nagyapámat itt látom meg legelõször, fehér bajsza
stuccolt, hetyke, nem nõhetett, nem engedte.
Kínálgatja a nyiroktól barnapácos koponyáját,
latolgatom: elfogadjam? Ne haragudj, nem
fogadom, ezt megbánnánk mind a ketten.
Majd a szûkebb nyugvóhelyen mellé gurul
nagyanyámé. Jobb lett volna nem bolygatni
ennyi rögzült mozdulatot; jobb lett volna
sose’ látni ezt a nyirkos birodalmat, hol
az anyag uralkodik: kendõ, ruha, cipõ, zokni,
s a kegytárgyak sirdogálva magyaráznak: ide
a fény rabolni jön, s újra ölni jön az élet,
mert félelmükben elvetélnek a halottak. Lám,
a férgek sincsenek már, pedig rokonaid lenevették
húsukat a csiklandós játék során… Hangulatom
csontmeztelen ücsörög a helyére tett koporsó-
fedélen, a nagyanyámén: jaj, édes kis öreg,
földöreg, csontig öreg, mondj valami mást,
s ne ilyen szelíden, mint e régi “na hiszen” –
indulatmutatót… Mozdul a kaleidoszkóp, vált
a forma, de marad a helyszín: SÁRGA KIS KÁPOLNA
SZUNNYAD A TEMETÕKERTBEN, ELÕTTE FÖLDBE MERÜLT
KÉT TUJA ÁLL, CSÚCSÁN A RAVATAL; HALOTT PÖRÖL
CSUKOTT SZÁJJAL, SZAVA SÚLYOS, MINT A PÖRÖLY,
HANGJA FÉMES, – áthallik az ébrenlétbe…
Üdvömhöz kell e nagy hacacáré, a záró kín,
elfogy a fénye napomnak, fehéren dereng már
a hold, látom az elsö csillagot, üdvömig
érek… Nyitott elmémbe ne térj be többé,
hamvadj el, gondolat: doktor úr! áll a
fájdalom-bál, részeg az élet, nincs több
kijózanodása, tuszkold el, itt csak te vagy
erõs hozzá; ámen. “Neeeeeeeeem… POCSOLYÁBA
NÉZEK, MINDEN A HELYÉN VAN: FEJE TETEJÉN. AZ
ÉG, A HÁZAK, A FÁK; A SZÉL IS OTT VAN, MATAT
A LOMBOKBAN, S MINT HIBÁS TELEVÍZIÓN, HULLÁMZIK
A KÉP. HIRTELEN MEGSZAKAD A TALPIG
ÉRÕ, LEFELÉ-SZIMMETRIA, EMBEREK JÁRNAK
A POCSOLYA ALATT: JÓ ROKONOK; A SEMMIBE
HAJOLOK ÉRTÜK; SIHEDER NEVETÉSÜK TÖRÉKENY
BUBORÉK; S LASSAN ELÚSZNAK A TÜKÖRKÉP EGÉBEN.
Freud felemeli kezét, ujjpercei közül
homokszemcsék peregnek… A tudat küszöbén
ácsorgó, kontroll nélküli féltés oka is lehet
neurosis anxiosa, de van e képben mélységiszony
és agorafóbia, ha jól odanézek… Féltek én
nagyon, s a mélységtõl félek, no de a harmadik,
Freud! A petõfi-i végtelen rónák Istenbe
olvasztják kedvemet… Ne kopácsolj kételkedõ
gondolattal – szól a tudós – ez itten
a legnagyobb zaj. Tudatmélyi tarsolyodban
van elég jó, nem is alul, de megfakul, ha
a rosszal együtt mosod. Sose feledd: a holdterek
magányosa, noha látja a kerek horizontot, árva!
árva! árva!; amiként én árva vagyok itten,
a lassú tûzön megégetett, pedig a mélység
nem egyéb, mint szépségszalon. Indulásra
kész, kacér elemekkel barátkozó szívverés
gyakorol már egész közel hozzám. Innen
indul földi mezõre a saját dalába édesedõ
madár-dalárda. Széthullott atomjaim tolakodnak
már, amikor sugarakat vezényel a nap korhatag
régi virágok fölé, s derengeni kezd a majdani
vadrózsafán vásárló tavalyi bogár. Megsúghatom
már: a tél illatainak végkiárusítása engem
is érdekel. Itt hagyom egyszer megúnt
csontjaimat, mert érezni nem elég, látnom
is kell a jegenyét, amint fényt pöfékel
utak szegélyén… Addig is a széprõl beszélj,
ami balladává keveri álmodat… Tudom én,
Freud, az életben több a kellem, de ha
támad az emlék, mintha kozmikus vihar
kavarogna; s a jót tartja elménk természetes
létadónak. Egyetlen fognak a fájó lüktetése
átjárja a hibátlanul mûködõ rendszert,
kilencvenkilenc oldódik fel ottan az egyetlen
rosszban. Tudod ezt, Freud, abban a másik
dimenzióban tudod csontba vasaltan is.
Bólint a tudós, nyiklik a mozdulat a nyaki
csigolyán… Vásottnak mondtál az elején,
ne állj meg a szónál, végy bizonyosságot:
gurigáld hozzám az úr csillagait, s poros
szívemre állítsál kisdedet, aki járni sem
tud egyedül, s magzati szerzeménye:
az eredendõ bûn, – e fura õsbáb -, még nem
oldotta fel goromba nyállal a selyemgubót.
A csillag neki ajándék lesz: égi labda,
nekem lopott aranyalma az isteni kertbõl.