KISVÁROSI HÓMEZŐBEN (1994)

A KÖLTŐRŐL:

” Csendes és ritkán megszólaló alkotó, befelé forduló, alanyi költõ. Kedveli az egyszerû formákat, a tiszta hangzású rímeket, a verstestbõl kidobbanó ütemeket. Reflexióiban nem ritka az irónia, ami szemlélteti, meghatározó jellege mellett versteremtõ erõként is építi a költeményt…

Az /ön/ironikus közlés mögül azonban folytonosan átütnek az öngyötrés keményebb hangjai is; a magányra termett férfi panasza, az ember keserve, akinek a lába alól kicsúszik utolsó támasza is, a múlt kockaköveinek tapintható közelsége…
….reflexiói mellett pöröl is az élettel, olyan keserû hetykeséggel, miként tette azt Villon vagy József Attila. Az ilyen hangvételû versei közül meghatározó erejû ebben a kötetében a Rövid életrajz, amelynek sorai vádként zuhognak, noha csak panaszt tesz bennük a költõ a világra, mert más szabályok mozgatják, mint amit a humánummal és erkölcsösséggel felvértezett egyén megengedhetõnek tart….

Sok költõ sok új könyve között szinte feloldó örömmel, a katarzis élményével fedezi fel az olvasó a kötetben a Mária-éneket, a tiszta, õszinte szerelmi költeményt. Az érett, ötvenesztendõs férfi kiérlelt szerelme szólal meg ebben az énekben, keresetlen, egyszerû képekben, lemeztelenített szavakkal, a szerelem õszinteségének hitelességével…
….alanyisága az önvizsgálatok versbe-érlelésében teljesül ki. Rezignált szomorúságának megfogalmazása közben azonban élénken figyel a körülötte megjelenõ emberi értékekre: a családi élet biztonságára, az erkölcsi gerincességre, a szerelem tisztaságára, valamint a természet millió csapdájára. Költészete mentes a pózoktól, reflexióinak megéltsége hitelesíti megszólalását, amit a keresetlenség, a képalkotás letisztult, célratörõ érettsége jellemez…”

Fekete J. József
Magyar Szó 1995. ápr.22.

“Olyan szubjektív költészet az övé, mely elsõsorban az ember benti világának rezdüléseit szólaltatja meg. A külvilágból is azok az apró csodák kapnak képi megfogalmazást, melyeket a lélek érzékel. A csodák pedig gyakran nagyon egyszerûek, olyanok, mint a “futó felhõk foltjain/ Áthulló, néma csillagok”. A kötet alaphangja a ” hullámzó hajóban élõ “, folyton keresõ ember rezignált szomorúsága, de…………nem hivalkodik fájdalmával.

Ha a biztos háttér – feleség, gyermek, a család – már nem segít, iróniával gyógyítja, vagy a forma zártságában próbálja rendezni önmagát. A szomorúság közepette ezért sikerülhet a megélt élmény fedezetével megszólaltatnia életének fõ motívumait: fel-felvillanó reményeit és rémületét, a dunai füzek pompáját, az élet múlása fölötti keserûségét, a szerelem egyedülvaló szépségét, olykor kissé groteszk hangulatait…”

Kelemen Márton
/A Szerk. utószava./

ÚJRA ITT VAGYOK

Újra itt vagyok
a régi hatszögletû téglák
esõ utáni moszatjain
térdepelek újra
a hajnali harmatos füveken
rugdosom
gyerekkori sípcsontomat
ahogy a labda
átível fejemen
kipirulva
lazább leszek
mint az elsõ hóesés
mint a délre vándorló madarak
orbitális csõre

És az esõ is megered
lombot hajt a nyári Nap
az aggkori
roppant szellemek
a holnapi
egzisztenciák
hóhért kiáltanak
és demokráciát – – –
A múlt
lepereg rólam
S lepereg az óra is
csak az idõ
lefetyel
velem
A szívemig ér el
a ragyogó nyár
míg a kisgyerek kiabál
s mint felhõszakadás
elõtt a csillagok
látlak elmenni
üdvösség Veled

Csak a szivárvány
nem jön föl az égre

 

TÜREMKEDIK A SZÉL

Türemkedik a szél. Alkonyul.
Domb lazul. Horizontba égett.
Nukleinsavak kiáltozzanak:
Megeredezett a fehérje élet!
De én nem bízom olyan nagyon.
Lapul a csontban rákkeltõ anyag.
Miért bízhatnék én itt vakon?
Ó Uram! Titkodat miért is rejted?

Még föltáratlan a szó. Hagyod,
Hogy értse az, aki érti.
Aki nem, az úgysem reméli,
Hogy úgy élhet, olyan szabadon,
Mint a madár, ha röpte rejti
Rövid életét. Ágról-ágra szökken.
Siet mindennapi magját megenni.
Holnapra ki tudja mi marad!

Ó Uram! Kiben alighogy hittem,
Bocsásd meg újból vétkeimet!

 

Rövid önéletrajz

43-as vagyok és pogány
Nem úgy hogy Jézust nem szerettem
Alakítható volt a koponyám
Ha az alkonyon elmerengtem
És tiszteltem a fákat bokrokat
Árgyílus királyfiként ha mentem
Fejjel ismerni bumerángokat
Míg szeretetet kerestem

43-as vagyok és szegény
Nem úgy hogy a pénzt nem szerettem
Tõletek gazdagabb voltam én
Hiszen mások bajával vertek engem
És tiszteltem asszonyt lányokat
Árgyílus királyfiként ha mentem
Fejjel ismerni bumerángokat
S szeretetet felfedeztem

43-as vagyok és bûnös
Nem úgy hogy gyilkolva rabolva
Nem zárt magára a hûvös
Ti megtettétek helyettem ragyogva
Tiszteltem én a tiszta arcokat
Árgyílus királyfiként ha mentem
Fejjel ismerni bumerángokat
S helyettetek is szerettem

 

Az öreg Villon balladája

Én, a jó öreg Francois Villon
Írom néktek e zagyva levelet.
A világ, melyet megváltottatok,
Összezutyálta fonnyadt tökömet.

Aszott seggemnek már nagyon nehéz
Pár fontnyi madzag. (Hóhér-kötelem.)
Mi lesz szelíd szemû Máriámmal,
S mi lesz öregkoromra énvelem?

Hóhérom!

Ki vörös színedbõl kifakulva
Tõkerészjegyeidet vagdosod,
Gondolj rám a Húsvét-szigeteknél,
Míg golyóid vidáman úsztatod!

 

Csipkerózsikák

1.

Amilyen a kezdet

Amilyen a Kezdet, olyan a Vég.
Csak alszol, mint csipkebokorrózsa.
Együtt durmol ma gazdag és szegény.
Milyen más ez; lehúzva az Ég rolója!

Csak száz évig bugris-sötét az éjjel
És a nappal is pusztuló vadon.
Gyûlölet nem sír nagy szenvedéllyel,
A szerelem sem jár hallgatagon.

Nincs királyfi, ki eljönne érted,
Ami itt van, az halotti ének,
Ahogy a szél fújja gyönyörû homlokod.

látni sem látsz már, s nem hallhatod,
Hogyan fut a Nap hulló lombokon,
Míg cimbalmot ver a szív romló romokon.

2.

Szeretni fogsz

Csakhogy, amíg bíztató lomok
fakadnak tõre, mint nárciszok,
míg lesz a magból – aligha újabb –
öröm; a szemek megigazulnak.
Te mégis csak elveted – vagy megveted? –
az örömöt, mert üröm is az, meglehet,
hullhatsz úgy, mint esõre zápor,
mikor felébredsz szeretni fogsz

istenigazából.

3.

Száz éve

A szívemen cédrusi lombok
Billenõ árnyam hajnali fény
A bokor korinthoszi oszlop
Míg Hellász felé fordul a szél

Száz éve éjszaka csöndje
Múmia-sötét mélyrõl az arcom
Látod-e, Isten angyala
Vigyáz reám amikor alszom?

 

HULLÁMZÓ HAJÓKON

Hullámzó hajókon élek
Fenn fodrozó lé az Ég
Tocsogó tenyerem részeg
Füzön terül szerteszét

Királylányok parti odva
Hajasodik vízbe lógva
A mélységben füzek fodra
Alatt parti fészkek

Fecskék lobognak csihogva
Mint a lélek fodra
Újra éled ezernyi száj

Pedig élni nem muszáj
De félti s növeszti szárnyát
Az öröm s röpül az ég felé!

 

KORASZÜLÖTTEN JÖTT A NYÁR

Koraszülötten jött a nyár
Kifakadt a lomb a szélben
Néma csend volt a fák alatt
Madár suhant messzi kéken

Elhulltak már a nárciszok
Fehér volt a meggyfa ága
Saláta retek s hirtelen
Borsó bújt a napvilágra

És földbe bújt a krumpli még
Melegre vártak a kiscsibék
Kosarakba rakva szépen

Diót törtél még tavalyit
Napfény mosdatta ráncaid
Méh zümmögött arra éppen

 

CSAK EGY LEHETSZ

Csak egy lehetsz a sok közül
ha hozod a párnát az elsõ szóra
aztán: Isten Veled! Isten velem!
mikor felébredsz az elsõ kakasszóra

Aztán állok a lépcsõn s hallgatok
kopog az esõ hull a fára
szemem gödréhez mint a hold
zuhan szemed villanása

Zokog a szél zápor bugyborog
elmos a víz úgy zokog
az egyszer-volt és a sose-lesz

Elszállsz testembõl mint a szesz
hiszen nem ismetelek
talán sohasem ismertelek…

 

CSAK EGY LEHETSZ

Csak egy lehetsz a sok közül
ha hozod a párnát az elsõ szóra
aztán: Isten Veled! Isten velem!
mikor felébredsz az elsõ kakasszóra

Aztán állok a lépcsõn s hallgatok
kopog az esõ hull a fára
szemem gödréhez mint a hold
zuhan szemed villanása

Zokog a szél zápor bugyborog
elmos a víz úgy zokog
az egyszer-volt és a sose-lesz

Elszállsz testembõl mint a szesz
hiszen nem ismetelek
talán sohasem ismertelek…

 

MÁRIA-ÉNEK

Tiszta arcodra gondolok,
mikor szerettelek az este.
Gõzölgõ volt az illatod
a párnákon áteresztve.

Csend volt. Vakítóan fehér
kesernyés illatod szállt rám.
Ablakon át a holdsugár
villant a fák lomha ágán.

Bolyongtam e hûs illatok
közt. Szívemben szelíd ég volt.
Meglehet, hogy az átlagon
felül való volt az égbolt.

Ha többé fel sem ébredek
– gondoltam -, még azt se bánom.
Itt alszom fehér melleden
örökké, ha megtalálom….

Kutatva rejtett zugaid,
mikor szerettelek az este,
ötven év konok futása
zihált megbarnult szemedre.

 

ÉRTELEK ÉN

Értelek én, bár nem lehet ma
szód hallani Trisztán! – – szólt Izolda.
Látom immár, hogy szeretnél
Szárnyalni, Te szabadság foglya.

– – – Hamvadtan alszunk. Három óra.
Még messze a hajnal varázsa.
Cseppen reánk s csöppnyi motyónkra
Zsuppos szobánk fülledt magánya.

 

A PERDÜLŐ VÍZ

A perdülő víz habos
Fûzfák aljára loccsan.
Engedjelek el? Sosem
szerettelek jobban!

 

KÉPEK A KERTBŐL

Az udvar magasából nevetve
vonulsz fölfelé libbensz
mint csiptetõn a száraz ruha
a nappali fényben

Néz rád a barack a zöldellõ csendes
cseresznye ribiszke és a sarló
alakú orgona bokra

Kezeid közt csöppnyi kapor
ernyõ míg vibráló ujjaival
szõnyeget terít eléd
a hagymaszár

A kertbõl
fölkiabál Alexandra
a legkisebb pipacska virág

 

Három szín

A nap piros és jó szagú
illatos fénye szállhat
fénylik mint a koszorú
magyal-bokor falának
s közötte már a hófehér
Mária gyermekágya
s vajúdik a zöld virít
a háromkirályok városába

 

Elnézőben a koszló ég alatt

Elnézőben a koszló ég alatt
ifjú orgona nő magában

Mellette kehelyként mint mozsarak
ezer kapor vár mostanában

Guggolva száz saláta és retek
irigyen leskel néz a napba

Ippeg egy hangyaboly megy menetel
mintha talán megállni sem akarna

 

Este van

Este van szürke fényes
A távol eldobott golyó
A csillagok arca véres
Messzeség a Hold alatt

Boglyaláng a lepke-füzes
Hajlékony kisasszony éppen
Merítõzve iszik a mélyben
A szeme könnyes és üres

Nem mozdul el nincs hova
Csendes néma és ostoba
Pedig vinnék a vén szelek

A vízen fénylõ istenek
Csobognak s récegágogás
Hullik a partra semmi más

 

A Dunából csak a tenger

A Dunából csak a tenger
Vibráló csigák és kagylók
Zúgó moszat nád s az ember
Öreg rímek hiába; halandók

Csak a hangunk mérhetetlen
A való ráncain habzó
Magányos és visszahangzó
Egyszeri és ismételhetetlen

 

CSAK ÍGY SIKERÜLT

Ó, kinek ismerõs az arcom
Alig él már Öreg bóbita
Kire vessem ki drága sarcom?
Lefúj a színrõl a dühös bika!
Így nem lettem ügyes torreádor
Késem nem volt nemhogy kardom
Bottal jártam mint a vándor
így sikerült életben maradnom

 

Odüsszeusz utazása

Talán egyszer csak odaérsz
ahová mentél s visszaindulsz
majd ismét a boszorkány
szigetrõl hiszen visszahúz
az álom kilakott helyedre
melyet úgy hívtál egykoron:
Hazám
Otthonom

Milyen messzire jársz már
és milyen keserû
hogy én még mindig itt lakom
helyben
helyi lakos
hol észre sem veszem már
hogy lehullott a birs a meggy
és kapitulált a nép
a sorsa elõtt….

És Te mindig odaérsz
ahová mentél
hiába távolodsz
kilakott helyedrõl
a kosaradba kerül a birs a meggy
és otthon leszel, hol
Hazád
Otthonod!

 

A……………………..

A priccs alól csak a por és a “pörnye”
A falakból elõtörõ illatok
A tegnapelõtti álmaink bûze
A félbemaradt szomorú mondatok

A fülledt kisvárosi hómezõben
A recsegõ hajnal amikor ébred
A szerelem mikor egymásnak õrei
Már csak a társak annyira szegények

A szóból is csak a dög elmeségek
A szótagok akár erõs ütések
A tehetetlenül õszülõ lombok

A tegnapi és a mai bolondok
Ki itt volt veletek marcona fényben
A múló test a jeltelen messzeségen!

 

Szabálytalan ének

Uram! Minden éjszakámban
Nyughatatlan bóbita
Hogy Jeruzsálemtõl messze még
A gyõztes Alexandria

Hogy Kánaán földje rettenet!
Ha szívembõl jött az Ének
Gyalogoltam át Szírián
Mezopotámiai égnek

Megálltam Babilónián
Bábel romjaira néztem
Üdvözölt az Eufrátesz
Fáradtan szegényen

A zöldbõl mély lagúnák
Nyúltak föl az égre
Testem óriási szarkofág lett
De nem tudom mi végre!

 

Tájkép 1994 március

Türelmem merre vagy! Arcomon
Lucskosan tör át a hullám
Keményfalú konok homlokom
E vihart inkább átaludnám
A teremtõt soha meg se szólnám
Ha volna a csönd a szolgám
Szavak mélyén volnék én örök

De felfeszítenek a napi örömök
Mint csalót az elsõ utcafára
Míg járok-kelek e létkörön
Mint ki nem ismer önmagára
És számra szárad a reszketés
Nézem hol van közel egy éles kés
Hogy megjelöljem azt kit mindig is utáltam

Mert jártam veletek én utcabálban
Valamikor míg tyúkszemet tapostam
Úgy hittem az ember megáll egymagában
Ha lázain túl dolgozik szorosan
Nem lesz az úr ki részeg
Skizofrén gazember és féreg
S ki hittem; én voltam a legbutább!

De nem tudok haraggal élni így tovább
Elkerülöm a tócsát a pocsolyát
Tiszta éneket zenélek én is

 

KIBÉRELT MATRACOM CSENDJÉN

Kibérelt matracom csendjén
maroknyi hitem meglapul
mint megfagyott madár éppen
kilökött versem a hóba hull

Nyugtalanul minden estén
álmodom néma fák alatt
ha kaput zörrent rám a szél
Te nem jössz pedig hogy vártalak

Csak svindlerek jönnek mennek
e világban s fut az óra
megyek de te is jöhetnél
felém vénséges Európa….

Az idõ elfut elhullat
örök emlékekhez érve
Tengervíz sós fénye villan
Atlantisz süllyedõ reménye

 

Tudtam

Tudtam: a Jel néma kincs
Titkos mint az értelem
Kinek van jaj! kinek nincs
Oszthatatlan Istenem

Kinek volt az jól mulat
Míg nyáj a nyájra béget
Izsák volt a Nap alatt
Imádták Õt a kések

Elsárgulva mint a lomb
Irgalom volt ami volt
Gyilkosom leszel tán Uram?

Amit adtál elveszem
Te tudod hogy mért teszem
Ez volt az út az én utam

FOHÁSZ

Arcomhoz közeli éjszaka
Álmot adj és hordozd a szívem
Ne adj több ellenséget nekem
Teremts békét hatalmas Isten

Uram! kihez közelebb lehet
Lélegzetem dobogás a szívhez
Adj újra erõt s naiv eszmét
Hogy legyen újból miben hinnem!