…Én kérem az atyát,
és más vígasztalót ad néktek…
Tamási Orosz Jánosnak
HOGY VELETEK MARADJON MINDÖRÖKKÉ.
AZ IGAZSÁGNAK AMA LELKÉT, AMIT A
VILÁG BE NEM FOGADHAT, MERT NEM
LÁTJA ÖT; DE TI ISMERITEK, MERT
NÁLATOK LAKIK ÉS VELETEK MARAD…
Bármennyi a rügy, Hû Akarat,
a közös gyökér egységes lombba
parancsolja bomlani… Véka
aranyért toloncolták szigetére
a margaréta arcú igazságot, s
tenyészõ talajra, sorsa, hogy
viruljon; köré hull a magja,
sorsa, hogy szaporodjon, de csak
ormoktól kerítve, oromsánc mögött.
E vadonban halkan munkáló hatalmak
ébresztik alkuvásra, tûzesõ vágya
õsi magába pogányul, s szétkiáltja
könnyû illatát a gyönyörû. Kínálgatja
kaphatatlan édes ízét, mintha lenne
Zeusz, s Tantalosz a nép… Téríteni,
költõ, e tündöklõ tájra számûzted
kedvedet, s az igazság megkeresztelt
színeivel, teret hódítani innen
indulnak verseid, nyomukban fénystigma.
A kufárûzõ is ima lesz itten, akárcsak
az „óarany” glória titkaid körül…
Erõt gyûjteni új repüléshez, testre
csukott albatrosz-szárnyakkal, arccal
a nap felé, magányba bódul elméd, s
vérszerzõdést köt veled az alkonyi ég.
Mindentõl távolodva keresztet rajzolsz
a bukó napkorongra és szegélyül
koponyafüzért, tartandó közben, ott:
a „völgy hátán”, de lám, színes a
levegõ, tarka szél fújdogál, s az égi
medalion hirtelen alászáll. A reszketõ
csillagok közt ekkor, a mennyei provincián,
István: a jó király viktóriát kiált Mécs
Lászlónak, s megenyhülnek hõsi múltunk
haragvó nagyjai, látván a töretlen, hû
magyart, aki nem forog, mint „tükrös
szélkakas”, de talpát megvetve szilárdan
áll az õsi tájban, s míg kedvét történelmi
viharok lobogtatják, elsiratja a hazát,
amikor népének lelke züllik benne.
Nem úgy, mint a magukat kormányozni
rendelt maszkos rendek, akik rágyújtanak
a hazára, s gyufájuk lángja a rubin élet.
Akik szivárványszín füstöt pöfékelnek,
közben kitömött, dermedt forradalmakkal
néznek „bátran” farkasszemet, s
mialatt hamvad, vérzik a haza,
ettõl érzik honfinak õk magukat…
A Titkos Mozgató, mint alkotó a mûbe,
a roppant ûrbe van épülve, itt nem
fog az idõ, a tér s az arány, itt
körbe fut a való, s látható már,
költõ, te: vad utak szelídje,
hogy könnyeidbõl a szó hidat épít
nemzedéktõl nemzedékig… Sajgó
tudatodban parázslik hazád, orcáján
a barlangásítást dalokkal dalra
igazítanád. Sajgó tudatodban erdõtüzet
lobbantó láng az igazság, de pogány
illatát megvetni erõs vagy… És
atombomba a szívedbe robbanó gyász,
õsvilágig ható roppantó ballada, ahol
„porlik minden kimondható”, de akkor
is, mindig, szavak zenéje szádban,
te vallod így, – s jajdulva indul
a sirató: ében hold úszik nappali
égen, ében csillagok pontárnyéka
lapul virágok kelyhében… AKI
LÁMPÁST GYÚJT, NEM TAKARJA LE
EDÉNNYEL… Lámpásod a nemlétben
koszorús, körbefénnyel világít, s
akit itt keresnek, mindenütt lehet.
Elsurroghat megannyi emberöltõ,
frissen száll a hír, hogy költõ
fia van egy apának, akivel levelet
válthat porba-olvadt-komolyan,
csont-pihenésben. Látomásaid
érzékeny okát századokon át õrzi
majd az idõ. Bolygónk forgatókönyvének
utolsó lapján, már csak a gonoszság
hiánya lesz az ember hibája, de
a gépistenek papjának fémesedõ
lelke olvadni kezd talán, amikor
lefordítja a csend formanyelvét,
amely odalent vakmerõen villódzik, s
idefent sorrendbõl szabadult emléket
halmoz a szívbe. Tûnõdve figyeli
a zaj remetéje, amint sercegve fut
e csend a képzelet gyújtózsinórján,
s robban a bordakosár közepén…
Mielõtt bekapja földünket a nap,
kilibben az ûrbe a „gesztenyelevél”,
melynek „kusza erezetén” a rejtõzködõ
apa kérve kérlelt arca sugallja magát.
„Foganj, remény”, s a költõ kedvére
„az ágak hegyén”. Sugárkötélbe
kapaszkodó fák ujjain ringani
jó. Ne félj a fotoszintézis
angyalainak serény táncába
születni, vele az Isten tenyerén
vagy ott is. Ha fellobog a klorofill
zöld lángja, s a költõ érted kiált,
igyál mohón fényenergiát. Õ majd
a nyugalom színbe olvadt lelkét
déli ragyogásban vonja ki onnan…
Hallgassatok! Nagykorú jóság
áldozik éppen, töviskoszorú
homlokán, gúnypálca kezében.
1984; Karácsony éjjelén
Havas vízparton hallgatom a természet
éjféli miséjét. Fehér fényért hajol le
az ég, hódíszben állnak a kiszáradt
fûszálak is. Talán, mint azon az
éjszakán, amikor a judeai Betlehembe
a csillag nyomán elindultak a három
királyok és mind a pásztorok a környék
mezõirõl. Halványlila derengésben
halkul el a jelen, és felködlik
a Krisztus-történelem. Tér és idõ
vallanak: vall Genezáret, Juda
pusztája és minden anyag, amelybõl
feltámad, majd visszaroskad az élet.
Vallanak a Galilea földjén átzúgó
szelek, meg az élni nem tudó elemek;
és a Szfinx, ami földi érkezésedet,
Jézus, több, mint kétezer évvel elõzte
meg. A két folyondár: múlt és jelen,
egymásba virágzik fénykörödben,
sugarát követve ível a tér az örökbe.
Voltam én annyi ellened, mint azon
a gyáva éjszakán Péter, voltam jóra
képtelen, de apostolod is voltam…
higgy el engem. Bûnbánón tértem meg
a legfõbb parancsokat követni;
kis állatok lelkeivel mérj fel,
mint Ferenc atyát az Isten. Látom
a szent alakját, bár sûrû homályon
át, de nem veszítem nyomát, hisz
õ a te nyomodban mindig. Utatok
porát belélegzem, és hallgatom
a hívást: „Kövess engem.” Júdási
csók örvényébe szédült annyi ezren
vannak már törvényeid ellen, hogy
messzirõl látni a városok felett
borongó felhõt… Te tanítottad így
azt a Tizenkettõt: „Ha egy városba
vagy faluba mentek be, tudjátok meg,
hogy ki méltó ott erre…” S ha nem
az, tanítottál tovább: „… menjetek
ki abból a házból, vagy városból,
még a port is verjétek le lábatokról.”
Emberfia: Isten, ha most újból, mint
Istenfia: Ember jönnél a földre le,
vajon jó lenne-e szívednek Názáret,
ami azóta város lett, vagy elhagyva
határát, levernéd-e sarudról a porát?
Van-e város, ahol te és Keresztelõ
János, meg a többiek, az igazak mind,
lenni tudnátok hitetek szerint?
Vagy inkább kiállanál a pusztába és
belekiáltanád szavad, hogy hallják
meg a madarak, az egek tanítványai:
„Bizony, bizony, mondom néktek, ha ti
elhallgattok, a kövek fognak kiáltani.”
Apadatlan ontja az ég a rengeteg
könnyû pihét, mintha menekvésedhez
függönyözne fehér-hidegen a Heródesek
ellen, hogy a keresztrajzos szamárháton
Máriával és Józseffel jó utatok legyen
Egyiptomba menvén… Eddig úgy tudott
téged alig-valamit-felfogni-kész elmém,
mint lepke a lámpát, amely fényébe
szédülve, kényszerû táncban veszti
himporát. De ma este megsirattalak,
ekkor lehajoltál és innom adtál…
A legkisebb hódíszes fûszálat is
átitatja történelmed… Te akkor és
mindörökké legbölcsebb orvos-pap,
tudásoddal megvendégelted a földet,
egybevontad a test és lélek
törvényeit, mint senki elõtted…
Azért kell annyi szertartásrend, hogy
Máték, Márkok, Lukácsok szülessenek,
és olykor egy-egy Arimátiai József, aki
halálod felett csüggeteg, saját sírját
adja neked, ahonnan feltámadsz. A „Nagy
parancs a törvényben” fényben fogant,
mindörökre szánt fény-nyomokat
hagytál magad után, hogy a látók
tájékozódjanak: „Jöjjetek énhozzám
mindnyájan, akik megfáradtatok, és
tanuljátok meg éntõlem, hogy szelíd
vagyok…” Ezerkilencszáznyolcvannégy
dzsungelében botorkálnak utánad
a tizenkettõk, és felállítják a kidõlt
keresztfákat, hogy köszönhessen, aki
arra jár… Újszülött emlékedért jöttem
a tájba, Csecsemõ-Király, mégis, mintha
Veronika kendõje izzana a hó parazsán.
Az átívelõ térben, mintha ez lenne
színhelye a Genezáret-tó partján
elhangzott példabeszédeknek: „…bizony,
bizony, mondom néktek…” S az átívelõ
idõben, mintha most kínlódnál a Gecsemáné-
kert olajfái között: „…a lélek ugyan
kész, de a test erõtlen…”
Most megitatlak, fogadd el. „Áldott,
aki jön az Úrnak nevében…” Utam
mérföldkövei között olykor felbukkan
egy-egy Quarantana-hegy modell…
Oldozz fel, Krisztus.
Béke Evangélium
lényegi keretében panaszoljuk el kiutat nem
lelõ nyolc havi kínunkat, az állatfelekezet
védõszentjének figyelmébe ajánlván: …Már
embriónak is árván léptünk át a lét határán,
nem volt vérbeli anyánk, aki szerelmetes
dalokat kántál a tojástörõ hangok hallatán:
létimádó, alkut nem ismerõ születésünk napján.
Amikor kíváncsian egymásra lestünk, mi: itt
ezerszám, testünk dísze puha, sárga pihe volt
még. Mostohánk, a rideg keltetõgép, már újabb
sejteket ébresztgetett; s szellõborzolt,
felhõtollú jó anyáink, kislány anyáink életfáit
úgy vágják ki, hogy lombjaik közt a szerelem
csak megpirkad, csak kivirágzik, egy se ringat
kész gyümölcsöt… Nem volt, aki elõttünk jár,
és halkan magyarázgatja Ádám, Éva s az almafa
legendáját, hogy élét vegye a tantaluszi kínnak,
amint félénk nyuszi módjára, de vágyón lesünk
a tájra drótkerítésünk csupasz határán. És nem
volt jó gúnárapánk, aki az elérhetetlen zöld
mezõ láttán – pityergõ népe közt – királymód
ágál… MEGELÉGÍTLEK BENNETEKET A BÖLCSESSÉG
KENYERÉVEL TÁPLÁLVÁN… BIZONY MONDOM NÉKTEK,
AZ EMBER AZ ANYAFÖLD FIA… És kistestvéretek
a liba, így hozta hírül a kék tiszta légen át
a szent barát, és ezt suttogja az áldott mélység.
HA ELMULASZTJÁTOK TISZTELNI EGYETLEN TÖRVÉNYÉT IS,
LÉSZEN SÍRÁS ÉS FOGAK CSIKORGATÁSA. MINDEN BAJ
FORRÁSA A DÉMON, MELY AZ EMBERFIAK TESTÉBEN
LAKOZIK, S SZÍVE HAJLAMA SZERINT CSÁBÍT EL….
És egymás vesztõhelye leszünk, ha nem látjátok
bennünk a vérrokont, mert közös fivérünk a Nap,
nõvérünk a Hold, tiszta csillagszármazás bizonyítja.
Nincs oly pólus az Univerzumban, ahol mást mondana
a mennyei antropológus. Ösztöneinkben anyáink hangja
felelget… BIZONY, BIZONY, MONDOM NÉKTEK, HA
ELLENÁLLTOK A SÁTÁNNAK, A FÖLD ANGYALAI VERNEK
SZÁLLÁST BENNETEK… Fehérek vagyunk már, mint friss
hó a tajgán… BOLDOGOK, AKIK AZ ÉLET TÖRVÉNYEIT
KÖVETIK ÉS NEM A HALÁL ÖSVÉNYÉN HALADNAK… Ne legyen
mosolya a tavasznak! Mérjétek be a napot és a holdat,
mérjétek be a mezõk virágát, benne Ferenc atya álmát.
Ébredj fel, jó szent, és sikolts velünk, látván a drámát,
amint földanyánk fintorogva figyeli véres-meztelenre
tépett bõrünkön a lét minden keservét! Isten
szegénykéje! Nagytestvéreink nem a te hited magjait
vetik! Ha vádoltunk is, csak az árvaságot. Kinek
ártottunk!? – rimánkodunk sírva. MINDEN ÉLÕ
DOLOGBA TÖRVÉNY VAGYON BELEÍRVA; MEGTALÁLJÁTOK
A FÛBEN, FÁBAN, MADARAKBAN, A TENGEREK ÉS TAVAK
HALAIBAN; MINDENEK FÖLÖTT AZONBAN MAGATOKBAN
KERESSÉTEK… Ilyen vétket csak hitszegõk és
hitszegények követnek el; láttátok: mi fehérek
vagyunk… BIZONY, BIZONY, MONDOM NÉKTEK, MINDEN
DOLGOK, MELYEK ÉLETTEL ÁLDOTTAK MEG, KÖZELEBB
VANNAK ISTENHEZ, MINT AZ ÍRÁSOK… Jaj, ti
keselyû arcú sírásók, jaj, ti vércseszívû emberek…
ISTEN ÚGY TEREMTETT ÉLÕ DOLGOKAT, HOGY AZ ÖRÖK
ÉLETRÕL BESZÉLJENEK, S AZ IGAZ TÖRVÉNYEKET
TANÍTSÁK MEG, MERT BIZONY MONDOM NÉKTEK, MINDEN,
AMI ÉL, A MI ISTENÜNK MÛVE. AZ ÍRÁSOK HALOTTAK,
HA CSELEKEDETTEL ELÁRULJÁTOK AZOKAT… Már nõnek
a tollak lógó szárnyaink alatt, már döntögetjük
a falat, amit fájdalom épített szívünk köré,
hisz’ egyszeri tapasztalat nem lakhat jól
félelemmel. Olykor már rátok mosolygunk: ne
fogjon az átok, amit magatokra ruháztatok…
MIÉRT NEM AKARJÁTOK MEGHALLANI ISTEN MÛVEIBEN
A SZAVAIT? Mi, akik közöttetek járunk-kelünk,
értjük az intelem okát. MINDENFÉLE UNDOKSÁG
VER TANYÁT BENNETEK. Megbocsájtottunk, emberek.
A mi felünkön oly sima a terep, mint gondozott
kolostorkert, de kis részen, bûnötöknek búvó-
helyül: dús szavanna. HA AZT AKARJÁTOK, HOGY
ISTEN HATALMA BELÉTEK HATOLJON, NE MOCSKOLJÁTOK
BE MAGATOKAT… Sem az angyalokat, akik bûn nélkül
születtek, sem azokat, akiket már itt e földön
kitüntettek. MERT A TEST A LÉLEK TEMPLOMA ÉS
A LÉLEK ISTENNEK TEMPLOMA… Te tompa, te undok
nyárelõ! Szent barát! Fordulj a Teremtõ felé
és kérdezd meg helyettünk. Újból megaláztattunk,
újból megtépettünk! Jaj! Minek is lettünk!?
Minek is törtük fel – nyirkos kis magzatok -,
fehér mészhajónkat? Bár ne láttuk volna meg
a napot és a holdat, hisz’ a halál karja is
lágyabb, mint a jóra meddõ, ördög bibliáját
kevergetõ emberi szív. Miért fogott ki rajtunk
az elfogyott oxigén!? Jó szent! Most ne énekelj
madárnak, fának, mezei virágnak, hamis lenne
az ének… BIZONY, BIZONY, MONDOM NÉKTEK, AMINT
TESTETEK A FÖLDANYA LEVEGÕJÉT LÉLEGZI BE, ÚGY
LELKETEK AZ ÉGATYA IGAZSÁGÁT SZÍVJA MAGÁBA…
SENKI SE JELENHET MEG AZ ÚRNAK ORCÁJA ELÖTT,
CSAK AZ, AKIT A NAPFÉNY ANGYALA BOCSÁJTOTT
ÚTJÁRA… Jaj, Uram! A pénz éhe tépte le
ruhánkat, s a legjobbra köteles, mert a
képedre teremtett, általunk lett csupasz
parázna, mert mi: körötte, csak tolltalan
árva. Porba rántva lobogó kedvedet, zokogjál
most, Ferenc atya. AMINT FÖLDANYÁTOK NAPSUGARA
MELENGETI TESTETEKET, LELKETEKET LÁNGRA GYÚJTJA
ÉGATYÁTOK IGAZÁNAK FÉNYE. És mégis kénye-kedve
szerint felújíthatja a poklokat, pedig vére,
mint a miénk, pirosan áztatja életét, a
földanyától kapta, s ártatlan-szép, mint
a folyó napsugárban játszó habja. De a medre?
De a partja…? Lehet az már iszapos és szakadékos.
PEDIG SENKI SEM ÉRHETI EL AZ EGI ATYÁT MÁSKÉPP,
CSAK A FÖLDANYA ÁLTAL. Mi is tõle kaptuk a létet,
amely fehéren-feketén a miénk lett, addig, amíg
kiméretett… Siratjuk az elorozott vétójogot,
ám évezredek óta a legfõbb próba vagyunk. Úgy
nyeri el üdvét, ha rajtunk is átvezeti: áramot
a dróthuzalon, hogy a végén, kattintásra, fény
lobbanjon. Bár szakadékony az izzószál, ha
fényre vágyik, mindig talál égõtestet. És
kárhozott lesz, ha áramát: az-már-mindegy-
hova-csapok, mert vak vagyok, villámoknak
adja át… MERT A KICSI GYEREKNEK ANYJA
MELLETT A HELYE, NEKI KELL ENGEDELMESKEDNIE…
Maradtál volna te ember: földméhi köldökzsinórra
kötött, az eléggel elégedett vérivó, ártatlan
kis embrió, akaratlan békében a szerves anyaggal.
Maradtál volna engedelmes magzat, aki fejet
hajthat a Törvény elött… ÉS AMIKOR FELNÕTT
ATYJA MAGÁHOZ VESZI ÖT, NEKI ADVA ÖSSZES JAVAIT.
Krisztus próféta, te, akit elítélt és ítél máig
is a tömeg, s magad is itt éltél elemekbe
tapasztva, hogyan hittél leendõ nagykorúságában?
Isten fia voltál, égi energia, láttad a szívébe
tetovált vétket… MEGMONDATOTT NÉKTEK, TISZTELJÉTEK
ATYÁTOKAT, ANYÁTOKAT, HOGY HOSSZÚ IDEIG ÉLJETEK E
FÖLDÖN… Uram! Uram! Mi is körön belül vagyunk,
nem vethet ki bennünket a gonoszság húzta kordon.
ÉN PEDIG MONDOM NÉKED, EMBERNEK FIA: TISZTELD
ANYÁDAT: A FÖLDET, ÉS ÕRIZD MEG MINDEN TÖRVÉNYÉT,
ÉS TISZTELD ÉGI ATYÁDAT, HOGY ÖRÖK ÉLETET ÖRÖKÖLJ
AZ ÉGBEN. Mi-kép-pen járjon el?! LEGYETEK
TÖKÉLETESEK, MINT AZ ÉGATYA ÉS A FÖLDANYA SZELLEME.
Szavaid örök ereje sem javít rettentõ éhükön.
ÉS AZ EMBERNEK FIAI OSZTOZKODNI FOGNAK ISTENI
ÖRÖKSÉGÜKÖN, MERT A FÖLD EKKOR HASONLATOS LESZ
AZ EGEKHEZ… Ha a madár egyetlen tolla se hullhat
le a tudtod nélkül, Uram, most talán sziesztázol?
Vagy önfényedben ázol, önfényed elvakít és nem
látod a kínt, e szörnyû paráznaságot: a tépett
testünkbe égett harmadik vétket? Mert újból
megmérettünk a sátán mérlegén és megsüttettünk
serpenyõjén… Megtörölnek Veronikák, Veronikák
keszkenõjén lengünk feléd könyörögve, halálunkig
mindörökre. Mint ártatlan Jézus fiad, kortyoljuk
az epe-italt, s nyomunkban a mindig vemhes,
szapora kín… A SZERETET TÜRELMES… Gonoszság
szül átkos porontyokat… A SZERETET JÓSÁGOS…
A démoni csecsemõk szörnyû étken gömbölyödnek…
A SZERETET NEM FÉLTÉKENY… Megnõnek és marcangolnak…
A SZERETET NEM CSELEKSZIK ROSSZAT… A gyengék talpa
alól kirúgják a rögöt… NEM ISMERI A GÕGÖT…
Rühes mind, s a szétvakart atkahad mindenfelé
utat éget… A SZERETET NEM ISMER KEGYETLENSÉGET…
Megkoronázza pénzfelséget, s holtakkal tömi
a kasszát… A SZERETET SOHASEM KERESI A MAGA
HASZNÁT… Rengeteg polipkarja magához ragadja
az elérhetõ dolgokat… A SZERETET NEM AKAR
ROSSZAT… Képlékeny vágya szívéig rántja az
undokságokat… A SZERETET NEM ÖRÜL A JOGTALANSÁGNAK…
A gonoszság múltat, jövõt koboz el a mának… DE AZ
ICAZSÁGOSSÁGBAN ÖRÖMÉT LELI… Befedi a már önmagában
is álcázott lelkiismeretét… A SZERETET MINDENT
MEGÉRT… A gonosz, mert vét a hit ellen, feloldozza
hitetlen társait… A SZERETET MINDENT HISZ…
A gonosz lelkeket visz az ördög szekerén…
A SZERETET MINDENT REMÉL… Szegény, szegény idea…
A SZERETET SOHASEM FÁRAD EL… Ha oly tevékeny,
miért nem ver tanyát nagytestvéreink szíveiben…?
A SZERETET MINDENT ELVISEL… Rövid életünkben
a kín útja hosszú; vértanúk adták: szívünkön
babérkoszorú, de forró örömök kedvéért leráznánk
minden levelét, s fizetnénk búsás adót… NEM
A RÉSZ SZERINT VALÓT, HANEM A TELJESSÉGET
ISMERJÜK MEG ISTEN ARCA ELÖTT, MERT Ö TANÍT
BENNÜNKET… Jaj, zöld füvek; vágyainkban
lüktet a nyári mezõk illata. Jaj, formaváltó
fodros fellegei a madárjárta egeknek… Jaj,
hit, remény, szeretet… Jaj, tiszta vizek habja.
A FÉNY ELOSZLATJA A SÖTÉTSÉGET, DE AZ CSAK
ÖNMAGÁT ISMERI ÉS NEM TUD A FÉNYRÖL… Jaj,
égbõl suhogó esõ, surrogó szelek döntési
szögében, jaj, sohasem járt hazafelé utak,
kedvünkbe botlott sárgavörös alkonyok. MERT
SZEMETEK A SÖTÉTSÉGHEZ SZOKOTT, A TELJES
VILÁGOSSÁG MEGVAKÍTANA BENNETEKET. AZ ÉGATYA
IGAZSÁGÁNAK NAPJA MELLETT A NAP: CSAK EGY
GYERTYA LÁNGJA. EZÉRT ÉLJETEK HÁT HITBEN
REMÉNYSÉGBEN ÉS SZERETETBEN… MINDEN, AMI
EMBERNEK LEHETETLEN, LEHETSÉGES AZ ISTENNEK
ÉS ISTEN ÁLTAL… Jaj, már táncban a pokoli
had, halljuk a szörnyû hangokat, a berregõ,
torzó, négy keréken mozgó vadhideg csapatot,
amint libasorban megállnak a habzó porban,
kerítésünk elõtt… Égre meredt szemünk
kékje felhõt kutat, mennybéli kutat, hûs
permetet az immár eretnek fájdalomra, a vért
szivárogtató ezernyi vastag tokla fölé…
Már félünk fehéredni, mint a mécsvirág,
amelynek vásott gyerek tépi szirmát… Ne
öltsünk többé hószínú ruhát, s dobja le
a magáét a mezõk lilioma, sorvadjon el
bibéje, porzója; …Krisztus kenyere: a búza
se neveljen többé magokat… BIZONY, BIZONY,
MONDOM NÉKTEK, ELNYERITEK JUTALMATOKAT…
Hóhahó! Védõszentünk: csodahajó! Oly gyávák
lettünk, mi árvák, hogy már vakmerõ, pogány,
oltártipró szavakkal feszengünk az isteni
orcán. Vigyél bennünket az ûrbe, majd
sugárfonatú övgyûrûdbe kapaszkodunk. Megvolt
már a hétszer hét napunk, pedig bûnös élethez
nem vettünk fel kölcsönt, nem voltunk mi mohó,
hiú, tékozló fiú. Hogyan lettünk adósai a
gonosz hitelezõnek? Vígy el, s mi feledjük
a mezõket, amit csak rácsunk résein át látunk.
Vágyva vágyott tavak után többé nem kutat
szemünk, örökké Jézus Urad dícséretét zengjük,
ahogyan csak Te tudod: könnyekig futott hittel.
ÚGY CSELEKEDJETEK, HOGY TETTEITEKET MEGÁLDJA
AZ ISTEN… Miképpen kellene átköltened, Uram,
a szép lecke szavait? Immár negyedszer tépte
le ruhánkat a százszor elégnél is többet
akaró gyalázat: ez a homo sapiens utánzat.
Párás, kék szemünket a borzalom szelleme
járja be, félünk, rettentõen félünk, amint
lihegve nézünk egymásra, aztán halkra fogott
szóval megbeszéljük a kínzókamra zajában lopott
tollruhánk könnyû, fehér lepke-anyagát, és
riasztó hússzagát. Szent barát! Micsoda karmát
viselünk? Angyalok vagyunk talán? Átvállalván
el nem követett eredendõ búnöket, s így testünk
ember okozta csúfságából szívünk koporsója lett?
Nem, – válaszol a szent – aki ártatlannak
szegecselt koporsót, Istenétõl lopott. S aki
Õt megrabolja, törvénytelen képletet állít.
NE ÖLJ! MERT MINDENNEK ISTEN ADOTT ÉLETET,
ÉS EMBER AZT NEM VEHETI VISSZA. BIZONY, BIZONY,
MONDOM NÉKTEK, EGYETLEN ANYÁTÓL EREDNEK, AMELYEK
A FÖLDÖN ÉLNEK, ENNEK OKÁBÓL AZ, AKI ÖL, A
TESTVÉRÉT ÖLI MEG… Már tompul a nyár, koraõsz
csatangol az almafán, pirítja gyümölcsét. Kígyó
tekereg alatta, s mint az atka, vörös vonalakkal
jelzi útját… AKI A LEVÁGOTT ÁLLATOK HÚSÁBÓL
ESZIK, AZ A HALÁLBÓL LAKOMÁZIK… Növekedõ toklánk
vérünkben ázik, s mint szemérmes, fehér csíra,
már bõrünk fölé látszik. ÉS A GYILKOSTÓL AZ
ANYAFÖLD ELFORDUL… Jaj, miért is mozdul meg
a sejt az áram hamis melegére? Kushadtunk volna,
szerves-kíntalan alga-szerény módra, vagy nemlét
kevélyen langy esõ cseppjében, mikroszkóp alatt
sem látható, nem bántható parányként. Lapultunk
volna, mint pont mellett az árnyék, vagy végtelen
idõkig a föld alatt, föl nem kavart atomok közt,
semminek sem étek… BIZONY, BIZONY, MONDOM NÉKTEK,
AKI ÖL, ÖNMAGÁT ÖLI MEG… Boldogságos szép madonna,
végy minket a kötényedbe, kálváriánk vége felé
beleférjünk valahányan: hófehéren is csak árnyak…
ÉS A LEVÁGOTT ÁLLATOK HÚSÁNAK SÍRJA LÉSZEN TESTE,
ÁMDE SAJÁT SÍRJA IS LESZ… Szent barát! Látod-e
emésztés-színû tollruhánk alatt testünk rút,
kövér vonalát? Dagadt, fura aprópénz lett a
jóízû kukorica, s nem mi esszük, tömik belénk.
Sikoltoznánk, de csak hörgünk: elég! elég!
ÉS VÉRÉBEN MINDEN CSEPP VÉR MÉREGGÉ VÁLIK,
LEHELETÉBEN ÉREZNI DÖGLETES LEHELETÜKET…
Feszülõ sejtjeink közt már a halál lüktet,
s az élet nyomorrá halkul… HÚSUKBAN HÚSUK
GENNYES TÁLYOGGÁ ALAKUL… Homályló szemünk
elé laterna magica vetít boldog vadliba népet,
amint gondtalanul legelésznek… BIZONY, MONDOM
NÉKTEK, CSONTJAIBAN CSONTJAIK MESZESEDNEK,
BELEIBEN ROTHADNAK, FÜLEIBEN FÜLEIK FORMÁLNAK
VIASZOS VÁLADÉKOT, SZEMEI SZEMEIBEN HOMÁLYLANAK,
ÉS HALÁLUK HALÁLA LÉSZEN… A nagy útra készen,
rád várva toporgunk, szent barát… Hóhahó!
Csodahajó! Hol vesztegel dagadó vitorlásod?
Talán nem kaptál jó szelet? …SZEMET SZEMÉRT,
FOGAT FOGÉRT, KEZET KÉZÉRT, LÁBAT LÁBÉRT,
ÉLETET ÉLETÉRT, HALÁLT HALÁLÉRT… Égi manrézába
vonultál be talán…? MERT A BÛN VÁLTSÁGDÍJA
A HALÁL. ENGEDELMESKEDJETEK ÚNTALAN ISTEN
IGÉJÉNEK: …NÉKTEK ADOK MINDEN MAGHOZÓ
NÖVÉNYT ÉS MINDEN FÁT, AMELYNEK MAGHOZÓ
GYÜMÖLCSE VAN. EZ LEGYEN HÁT ELEDELETEK.
S AZ ÁLLATOK TEJE IS ELEDEL LESZ NÉKTEK.
DE A HÚST S AZ ÉLTETÕ VÉRT NE EGYÉTEK…
Jézus Úr! Isten gyönyörû fia, a leggazdagabb
mennyei provincia élén te ne látnád Mózes
összetört kõtábláját? Elfeledted, hogy
tízszer tíz parancsából százszor tizet
csináltak az örök farizeusok? Nagytestvérünk,
aki egykoron a Paradicsomban lakott, százszor
tízzel játsza ki a Természetbe fogalmazott
Törvény paragrafusait. Jó magot hintettél,
Jézus Úr, de vihar kapta el és szikesre
csapta, alig hullt egynéhány jó talajba;
afölött is forgószél kavarog… BIZONY
SZÁMON KÉREM TÕLETEK FORRÓ VÉRÜKET, AMELYBEN
LÉLEK LAKOZIK… Álljon itt meg a szó! …!
Jó anyák! És legkivált jó kislány-anyák!
Állig-tömötten, puhasár, kukoricasárga
ürülékre zárva, rekedten dadogjuk: termékeny
öletek ne ringasson többé boldog, piros
csendben vörös kínra iszony jelölteket…
SZÁMON KÉREM TÕLETEK MINDEN MEGÖLT ÁLLAT
ÉLETÉT, ÉPPÚGY, MINT A MEGÖLT EMBERI
LELKET. BIZONY, BIZONY, MONDOM NÉKTEK:
TESTETEK HASONLATOS LESZ TÁPLÁLÉKAITOKHOZ,
MIKÉPPEN LELKETEK OLYAN LESZ, MINT A
GONDOLATAITOK… Nagytestvérek! Húnyó
eszméletünk elõtt immár nem titok:
valahány vétek megannyi átok hegymagas
karmátok építményén. Sikamlós lejtõjén
hány gyötört élet során hordjátok le
a rengeteg bûnkövet, ha vaksi szemetek
rányílik egyszer a hû követ köröttetek
lengõ zászlajára. Elementális erõ és
mennybeli szellõ fodrozza minduntalan,
mégse látjátok… Pedig kihímezték az
angyalok rnécsvirág szirommal s fehér
libatollal… Hej! Nagytestvér! De jó lenne
megmutatni neked… ÉN: A TE URAD, ISTENED;
ERÕS ÉS FÉLTÉKENY ISTEN VAGYOK. MEGBÜNTETENI
AZ ATYÁK IGAZSÁGTALANSÁGÁT NEGYEDIZIGLEN
AZOKBAN, AKIK GYÛLÖLNEK ENGEM. ÉS IRGALMASSÁGOT
CSELEKSZEM EZERIZIG VALÓ NEMZEDÉKIG AZOKKAL
AKIK SZERETNEK ENGEM… MERT AZ ISTEN TÖRVÉNYE
EGYETLEN, AZ EMBERFIAKÉ HÉT; EZT A HETET
KÖVESSÉTEK. BIZONY, MONDOM NÉKTEK, BOLDOG
AZ, AKI ISTEN ASZTALÁNÁL KERES MENEDÉKET,
MERT AZ ÚR ASZTALA OLTÁR, S AKI ITT ESZIK,
TEMPLOMBAN VAN… Harang kondul, ima moccan:
áldd meg, Jézus, ételünket… Jól látjuk, hogy
mi van ottan. Csontjainkat szopogatván kérik
Istent: adjál! adjál! …Ördög ül e torzult
imán és õ mondja rá az áment. No meg aztán:
aki ételt italt adott… krédó ut intelligám…
Jaj! Szeretet-orzó hit-torzó! Ha a felebarátodat
se, akkor hogyan a te Uradat, Istenedet? Akkor
hogyan az õshitû állatfelekezetet? S hogyan
törvényszegõ tenmagadat, aki összevegyíted
az éjt és a nappalt, aki felszaggatod és egymásba
kavarod az életet és halált. Megmondatott: ÉGATYÁTOK
KIRÁLYSÁGÁNAK VENDÉGEI VAGYTOK, HA KÖVETITEK A
KARANCSOLATOT. NAPPAL A FÖLDANYA TART KARJAIBAN,
S ÉJSZAKA ÉGATYÁD LEHELI RÁD CSÓKJÁT… Nem gyújt
lámpát a tulipán: zárja a sötét, nyitja a sugár.
HA ÉRTED ÉS TELJESÍTED A PARANCSOLATOT, AKKOR,
AMIT KÉRSZ, MEGADATIK NÉKED… Micsoda tiszta képlet,
ha éreznétek és megfejtenétek, Ferenc atyák vezényelnék
kotta nélkül a Mindenség-szimfóniát, virágok közt
lépegetve mezitlábbal, puha csendben… MI ATYÁNK, KI
VAGY A MENNYEKBEN, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED
S ha eljönne az Õ országa, lennétek ti emberszülte
istenfiak és földanyátok koronája. Nem, mint ama
fehérre meszelt dögletes koporsó, de kívül s belül
fényhordozó élet-edény: áldott anyag. Lennétek ti
boldog erõ: a Teremtõ apródjai, süppeteg lelkek
boltozatát tartó Atlasz. És akkor az egek jó
angyalai kikapcsolnák a vétket fogó készüléket,
mert a gyarlóság is megjelenik mindenkoron az
ûrbéli monitoron… Nagytestvérünk életünket
elorozta, égi angyal halálunkat kibogozta, így
kerültünk mi a mennybe… Elsõ ízben megpillantjuk
Jézus Urat: áttetszõ, szent erõ: nincs alakja,
de a hangja szertefutó élõ áram: JÓJJETEK HOZZÁM
MINDNYÁJAN, AKIK MECFÁRADTATOK, MERT BÉKÉM ÖRÖMMEL
TELJES… Csak Õ tudja és tán Buddha, hol a titkos
klauzura… Az óhajtott szent barátot másodízben
látjuk csupán. Felismerjük, mert a csuhán, itt is
szegény, fénynél könnyebb, ámde mégis rojtos csuhán,
megvannak a rét nyomai, földi rété: zöld igéjé…
Harmadiknak vesszük észre a sete-suta naposliba
elsõ vágyat: amint sárga-pihés puha babák lépegetnek
felhõtollú anyák után, s gúnár-apák sisteregnek, ha
moccannak falevelek… Lenn, az anyag-életünkben
angyal soha nem terített, s nem fakasztott öröm-forrást.
De most itten, a parttalan Mindenségben, nyolc hónapért
nyolc csillagnak minden fényét felkínálják. Minden
fényét, szivárványát, minden színnek árnyalatát.
Csak bámulunk ennyi kincsen, de nem látjuk, hol
az Isten. Lobogó óriások bolygó bibéi keringenek,
tértöltõ sugárporzó vakít, ám minduntalan idehallik
a Földanya törvényének összes tétje… Jézus Úr!
Ferenc atya! Állatok nagytestvére! De szép, ami
betartható, de szent ahol nincsen már bûn, de szent,
ahol nincsen mérték… És mi mégis nyolc csillagnak
fénye helyett kérnénk talán hullámokat tiszta tóra…
BIZONY NINCS SZÜKSÉGE MANKÓRA, KINEK LÁBAI SZILÁRDAK,
MlNT A SION HEGYE… Kérnénk talán zöld mezõket, nem
is többet, csak amennyit bejárhatunk nyolc nap alatt…
Ember! Ki vagy a földön, élj a lélek szerint, mert
tájait térképezik; látjuk innen: karma-folyók szelik
átal, s magasodnak karma-hegyek. Mondják itten, hogy
az Isten munkálkodás közben pihen; akkor is
a szíveinkben. Hallottuk, hogy minden élet,
minden atom égi vagyon… NÉKTEK ADOM MEGÕRZÉSRE.
Mécsvirágról gyenge szirmot ne tépjetek.
BEKE VELETEK.
Ne sírj, Krisztus
Holdas tájban még most is ott
vagy, kulcsolt kezeiden ezüst
fény; derengõ fényalak te magad,
és gledics-suttogás a szél: én
óvtalak… Szívek és puszták
vándora: Jézus, inkarnálódott
isteni értelem, igazság-vetület
lett a feszület, amióta Atyád
beléd kötötte áramát, mert
tudatba oldva mindenütt ott
a „Lacrima di Cristo” záloga.
S míg nyitott áramkörödet
bezárja a hétszer tizenkettõk
olthatatlan vágya, töviszörgésbe
vált a gledics-suttogás, gyûlnek
a hõsök, és töviskoszorúval
labdázik az ördög. Te sohasem
alázkodó alázatos, nem voltál
hõs, „csak életre-halálra bátor.
Most mégis éhes a nyájad,
látod-e, Jó Pásztor, nem nyílik
a liliomlegelõ; szomjas a nyájad,
bealkonyult és nem volt delelõ,
mert felépítette az idõt,
s most az idõ kergeti õt.
Ne kérdezd: mivégre? Szép lassan
tereld át jordáni völgyek
örökzöldjére, ahol boldogok
lehetnek s szelídek, mert
övék a föld… Bizony, bizony,
ott is lesz Júdás, aki árulásba
roppan, majd lelke kútjába
csobban visszakérõdzni bûneit.
Ott is lesz megannyi álnok,
taníts hát új Miatyánkot…
És sorsoddal figyelmeztetsz,
derengõ, néma tájban, pergetve
holdfény-könnyeket: „Ne szórjátok
disznók elé a drágagyöngyeiteket,
mert sárba tapossák, sõt, még
rátok rontanak, hogy megtépjenek.”
Figyeljétek a gledics-suttogást,
széljárta, tüskés lombját koszorúba
fonja a történelem… De áramkörödet
nem hagyja nyitva a félelem,
a ködbõl minduntalan elõvillan
Sixtus… Ne sírj, Krisztus!
Zoltán-napra
(Tóth-Pál Zoltánnak ajánlom)
A nevek, amikor fölsejlenek, csak
átsuhannak az agyon, mint utak
tekervényén a fürge szél. Ám
olykor-olykor egy kiragyog, mert
akkor, ott, fedõszóvá komolyodott,
s egyet jelent. Önfüggõségétõl név
a nevek között, szabadon száll, mint
a madár; de hiába volt már, van és
lesz is ezerszám Zoltán, érzelmünk
szövevényén Õ akadt fenn, akivel
együtt haladunk másokért, mert
önmagunkért. És értelmet kapott
a szó, azt, amit jelent: fejedelem,
és: Ember! Aki dús talajú mezõben,
bokrok között a fa (értve a napot:
földig hajolva), aki egyenletes
dallam-sorból kitáncoló oly fontos,
oly jó hegedû-szóló. S ha eljön az
„Egyszer…”, amikor kínlódó csendben
figyeljük belsõ magunkat, ott a tudat,
hogy mégsem egyedül, mert mellettünk
áll, hiába szegül másmilyennek a
mindenkibõl csak egy van” törvénye
alapján. Nagyfeszültségû áramát úgy
köti át idegeinkbe, hogy sokszorozza
önmagát, mint amikor a nap sugarakat ad
színekbe, éledni. Sugarat ad színekbe,
éledni, pedig – akárcsak mi -, sejteken
belüli énjébe hallgatózik, és ki nem
mondott szavak nyomán, anyagtól függõ
anyagtalan csodán káprázik öröme, kínja.
Zoltán; fejedelem, mint tereken zengõ
harangszó, magasból jövõ, messzire
hangzó, emberré lényegülve: de szép szó.
Nekünk azt jelenti, amit önmagának soha:
Egészet, mert önnön kételyeit, rejtve
a külvilágtól, értelme némán befogja…
Gondolatainkat Isten programozza.