Kormányos Gábor

Kormányos Gábor

A költészet szükségszerűsége önmagában rejlik.

Ez a szükségszerűség csak akkor vágyik a nyilvánosság elé, ha engedik, hogy önmaga lehessen, ha saját szerepét játszhatja, ha hű maradhat mindahhoz, amit keletkezésének törvényei diktálnak számára. Ha kifejezõdésének eszközét akár nyelvi, gondolati, etikai, esztétikai vagy verstani jellegét, létrejöttének szabadsága, vagy rabsága határozhatja meg.

Éppen ezért az igazi költészet mindentõl elvonatkoztatható, s csak annyiban közös olvasójával amennyiben, közös alkotójával az olvasó. A költõi mű születésétõl fogva titok.

Csak annyiban világosodik meg, lesz ismertté, amennyiben olvasója zsenije engedi. Az igazi költészet csak annyira közéleti, amennyire azt a közélet akarja. Az igazi költészet soha nem közéleti, de mindig a legbensõbb magánélet megnyilvánulása, megnyilatkozása, s mint ilyen állapot, a létrejöttével szinte egyidõben meg is szűnik.
Másként fogalmazva: kiíródik, s csakis az alkotásban él tovább.

A költõi dologról még csak annyit, hogy az maga a titok, a költészet titka, mely azonos az ember titkával. A költõi feladat elmondani az igazat, a megsejthetõt, a tisztességeset, elmondani a jóságot, és a gyűlöletet is. És ez jó! De el kell mondani a valószinűtlent és a kéteset is, hogy felismerhessétek benne legrejtettebb hangotokat.

A Szerzõ

CSEND VAN

Csend van.
Nem szaggatják szét
idegen nevetések arcunkat.
Ebben az áthatolhatatlan éjszakában
végre megszabadulhatunk árnyékainktól,
ilyenkor elhitetjük
életképességünket, aztán
kelet felé fordulva, fokozatosan
megérezzük
az éjszaka múló hipotézisét

 

EMLÉKSZEL

Emlékszel?
A híd alattunk
mezítláb futott
és mi
hajunkban a
tavasz vitorláival
dagadoztunk a
boldog nevetéstől.
Emlékszel?
Mint verebek
ültek szánkra
fázós bakaszemek
mikor a kerítés mellett
egymás száján melegedtünk.
Emlékszel?
Láncot fontunk
a magány polipjaira.

 

A FÉNYESSÉG-IDŐ SÖTÉTJE

Leszögezõdik a feketeség.
Résre folt.
Meg kéne válaszolni a félelmet.
Válasz a legyõzhetetlenre,

Falat emelj maroknyi jóból
falat a múló napkorongból.
Nád között járj lopva az álmot,
oldfel a megnyíló virágot.
Falat emelj egy más világból,
embert hazudj a pusztulásból,
embert a rozsdás haló vasból,
embert a sárga pirkadatból.
VIGILIÁBÓL – FELTÁMADÁSBÓL
csald meg az embert árvaságból.
Csald meg az idõ sötétjét fénnyel,
csald meg a parányt messzeséggel.
CSALD MEG A CSALÁST IS CSALÁSSAL
Félelmet pezsgõ vigadással.
Hiába jársz az anyag ellen
megcsal a fényesség sötéttel.
A FÉNYESSÉG-IDŐ SÖTÉTJE.

 

GONDOLATBAN MEGÉRINTELEK

Soha fel nem tett kérdéseink

fájnak a legjobban,

ok és okozat áruló vigasza,

tûrésnyi nyugtatás könnyivó vígasza,

   köszöntõ magány

   homlokos prófétája,

vonzás és taszítás harmóniája –

   szánk kútmély remegése.

 

MAGUNK VAGYUNK,

eldugott komplexusokkal szemünkben,

zokogó

   sirsogó

       õsz-kopasz utak;

jégszenes jegenyéi

egymástól külön-külön.

 

Soha fel nem tett kérdéseink

    fájnak a legjobban.

S a hófényû tekintet, mely kiolvad szívünkbõl

létünk megmentõjeként.

 

AZ IDŐ SÉRTŐDÉKENYSÉGE

Nem, nincsenek ûr-lovaink.
Nekünk nem távolodó rózsa a föld
Mi saját illatainkat szerethetjük
vagy útálhatjuk
A futás sértõdékeny szívünkben
Nem tartósít a történés-idd burok-pajzsa
Nekünk fakagylók csukódnak szemünkre
mikor meggyöngyösödnek
agyunkban a dimenziók
Mi nem írhatunk úr-operákat
Nekünk nem ott végzõdik a föld
“ahol az úr deleje rántja magához
az élet vas-szemcséit”
Nekünk a kohó-ér-lámpás föld
a porzó és poroló föld hajtóizmok operája most
és jódarabig kár a messzeségrõl

 

JÖJJ VISSZA MAJD

A táj ezüst
és holdszagú.
Csilló zápor az éj.
Élein hó-foszfor virít.
Szarukürt búg.
Halk, mély zene.
Szívem – süllyedt
hajókabin, már
nem férhetsz bele.
Az éj már kopoltyút növeszt.
Rákok másznak
a mellemen.
Szívemre lengõ zöld hajol.
Csak lehûlt bent a szerelem.
Cikázz tovább kis tintahal.
Ne kérj .
Nincsen több tisztaság,
Nem szúródik be holdnyi béke
fuldokló öleléseinkre.
Ne kérj csak cikázzál tovább.
Most nem csókollak szájon.
Jöjj vissza majd
ha túlleszel egy
világszép hervadáson.

 

HALDOKLÓ KIRÁLYSÁG

Hitünk csillagok fészkében hever
Haldokló királyság árvaságunk
Magasra húz fantáziánk griff szárnya
Ma még a holnap fényeiben játszunk

Ragasztott szárnyunk
még ellentáll a napnak
Merészség dühünk csóválya lobog

De menekülésbe verõdik a bánat
s kint múló idõnk esõje kopog

 

MIFÉLE

Most szádon pipacs fényû csend remeg.
Miféle méhek hordanak belém, hogy
Árvaságod esõ-hangjain
Fel fel dobolsz vad ritmussal s
Elém az esték sötét vásznain
Mint ezer ágú cédrus megjelensz
És jelenésed lázas percein
A végtelen magányból kiemelsz.

Miféle köd-fény sziemokkal tüzelsz
Az éj fekete márványos hegyén
Hogy izgalom-kényes és ismeretlen
Hipnózisoknak kíváncsisága kél
Üveg-pipacs ajkadon nap-sörök
Habzó tengeri végtelenje él
Nyelveden bomló csillagrendszerek
Vadul gyöngyözõ éji csendje kél.

Miféle titkos távoli arány
Fény-izmaival ölelsz szüntelen
Hogy dáliákká duzzad a halál
Egyetlen csendtõl esõs éjjelen.
És kérdezhetnék követ, ablakot
De átivódom inkább a szemedbe
Így mindörökre veled maradok
A titkos végtelenbe gyökerezve.

 

NÉZD

tömör földeken itt
zakatolva a béke;
harc ez,
a csend neked is szép
ölelés keresése.
Most, hogy
szánk remegése
eltemet minden gyanakvást,
megkoronázza fejünket és
csillagot bont
szemeinkben a hit;
Szánk ereszérõl
a nap kigurul, mint
ölelésben a szó.

 

SEREGEKBÕL KIVÁLVA

Felnõttem félig öntudatlan
huszonöt év tündérmesékben
– paradoxon napsütésben
kerestem TÜNDÉT nem találtam

Felnõttem hollók erdejében
farkasok rókák vackán hûlve
felnõttem avar közt avarban
haldoklón félig öntudatlan

De felnõttem. Ablakok nyíltak
és arany szivárgott belém,
seregeink csak masíroztak
szerelmeim új küszöbén

Szívükben sárkány kan lidérc ül
még balga álmokért repesek
Kurra, Duzzog Berreh, szívükben
pacsirták alig énekelnek

Most itt seregekbõk kiválva
vesztegetéstõl mentesedj
zuhogj hitünkért igaz szózat
nyelvemrõl ezer-szét peregj

“Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsõd az s majdan sírod is
Mely ápol s eltakar.” (!)

 

ÖRÖMÖM VÉRIG SÉRTVE

1.

Nincs több tisztaság nekünk.
Nem szûrõdik holdnyi béke
saroknyi szobánk résein,
fuldokló öleléseinkre.

2.

Holt tanyák közt vagy puszta csend.
Úgy lengsz, derengsz vad árokszélre.
Elpusztult kagylós állatok
Mész-váraiból felénk nézve.

3.

Nem akartalak
Csak szeretni
Szerelembõl
Pénzt nem veretni
Égni akartam veled
Értve
Lett örömöm veled
Vérig sértve.

 

FELEJTSD EL A SZIKLÁK PENGÉIT

Vég nélküli ajtócsapódások
és sírás.

Fogd kézen a sziszegõ szelet,
nyújtsd lépteid pupillák mögé és
felragyognak a szavak tornyai
a hullámverésben.

Bujj a tüzek gyûrûibe
a dagadó szõlõfürtbe.
Szegélyezd csillókkal és
rügyekkel a napot.

Ússz titkos uszonyú szavak hordáival.
A sûrûbe szivárgó fény molekuláival és
csókold meg azokat akik csókra vágynak,
mert közös bennünk a félelem.

Rejtsd el a terjeszkedés mágneseit.
Jegyezd be szivedet
a felüthetó nap könyvébe,
mert te vagy a magány

e függélyes ragyogásban, hol
gyengéden csúszik
a jázmin szemhélyú halál
hajszálereivel ajkainkba.

Akár egy idegen égitest
kösd magadhoz a szemeket,
hogy megmutathassák, milyen benned az éjszaka
s a hajnal kagyló-leplû gyöngye.

Felejtsd el a sziklák pengéit,
lépj okker és lila oázisodba
s föltölti véred zengõ dombokkal
a keselyûröptû szél.
Kimosódnak füledbõl
az ajtók végnélküli csapódásai,
hogy örömöd elérje
a szerelmek kupoláit.

 

TALÁN

Talán ha lesz majd ember aki érti
a bolygók közti csendet felidézni,
ki szemében tengerekkel virraszt s
szívében hordja az õsi panaszt.

Talán ha lesz majd ember aki érzi
a felhõk közé vonzóbb visszatérni,
ki saját tornyához is vág utat, s
mellében mély, vad álmokat kutat.

Talán ha bölcsebb társa lesz a csendnek
kit lombjaival fednek a szerelmek
s mint zöld-esõk ostorozott pora
sárral csorog termékenyen tova.

Talán ha lesz majd szem mely megtalálja
a világgá nyiló szirmot magába s
közös örömmé hajlandó elégni
a siker-cserjét békére cserélni.

Talán ha lesz majd ember aki érzi
a nap csókjait húsában tenyészni.
Talán ha közös tetté forr a bánat,
talán majd akkor mindent leigázhat.

Legyõzhet mindent mi alattomba szállt,
feltámasztva a haldokló királyt
Jövõnket!

 

MEGTANULJUK

A partok homokjába rajzolódva
a legközelebbi csillag hipnózisában,,
újra és újra át kell élnünk egymást.
Arcunk, kezünk, mellünk felnyíló szemei
érzékelik az egybeolvadás, és szétválás örömét.
A húsban virágzó áramkörök
áttörik szívünket.
A redõk; és rétegek alagútjaiban megtanuljuk
meglátni a tüzet – csak
le kell hántani a halódók ítéletét,
a beteg idegek törvénybilincseit,
s a szenvedõ osztályok sortüzét.

 

AZ ÖRÖM X-EDIK SZÉLESSÉGI FOKÁN

Néma és est-csiszolta száj
nyári domb
szõke kripta
Membránok mögé bújt madárvallomás visszhangja
és csengetésre vágyódás
A kagyló süket fülébõl kihúzza
a gondolatkörökön át
a csúcsra cipeli
aztán
könny-csapadékos est és könnyû szél
A körök
kívül vagy belül
de mindig összeszûkülnek
úgy hogy elkerülhetetlen a büntetés
Az öröm x-edik szélességi fokán
föltámadnak a szavak
kõtõl virágig
A szerelmek erényüket vesztik
a hajnal gyárudvarain és
megkezdõdik az egyenesek
körökké zsugorodása
Úgy tesz mintha
de csak temetkezik
membránok mögé bújik a madár
Estére sirály sikoltássá szeletelõdik a nap

 

Szegények kenyere

“Kirekesztettek ismét e hazából
Mérhetd a szegények kenyerét
Nem jut babér e jogegyenlő tájon
Hiába hívod összes szentjeid”