Kutyáim
Itt vannak velem:
az újszülött
jelenben, s
mint én: a föld
testvér-anyagából,
fogaikon mégis
évmilliók
vadsága táncol.
De ha rám néznek,
felejtik a vérbe
rögzült, harapássá
nyíló szilajt:
a bíborszínû
halál-rózsát,
s tekintetükben
kihajt
a bálványimádó
hit, mint
színekben
a naptól elszakadt
sugár, és nincs
többé elõzmény,
nincs többé ezután,
csak most van,
a megkötött
pillanat.
Ultrahangok
zajlanak
pillanat-halmazon,
s míg õk szívük
templomában
köd-csöndesek,
engem a meg
nem únt istenek
szégyene éget.
Topa nevű kutyám halálára
Írtam volna rólad máskor is, nemcsak a halálod után,
ha a szeretet élõ áramában hullámzó anyag nem lenne
finomabb s gazdagabb, mint a szó. Amúgy is: mit tud
egy tacskó-lány, aki topa is hozzá, kitûnik neved
nyomán. Másnak egy kutya voltál csupán, még topaságodat
is takarta barna gúnyád alatt a kis szilaj test, akárcsak
azt, hogy – bár nemesedve – akaratomba romoltál, mint
magadícsérõ tarka táj, ha búzafölddé szelídül… Mit tud
egy tacskó-lány, aki azt se, hogy visszajövök-e, amikor
zárul utánam a kapu. Micsoda felemás alku éltetett mégis,
újból és újból kibírni távozásomat. Bár, ahogyan a túl
erõs hang is fáj, mintha már sajgott volna benned
a szeretet. Amíg testvéred azonos ügyben fulladásig
örült, neked csak mosolyig hajlott a kedved, pedig
a tacskók gyakran nevetnek. Mit tudtál még? Ha tehetted,
nyomomba szegõdtél, vagy oly szögben ültél, feküdtél,
(ilyenkor álladat lábaidra hajtva), hogy örökkön láss,
és magadba itasd arcomat bánatos szemeid kapuin át. És
mindig az arcomat lested, tudtad te topa létedre: ott
ébred a szándék. Tanúja voltam annak, amikor elpattant
kis személyiséged, és a ragaszkodó szeretet többismeretlenes
példája lettél. Önmagadért, igazán magadnak csak evés közben
voltál, ilyenkor sejtjeid mélyébe vonultál, ahol az ösztönök
születnek. Kutya-gyarlón az ételt sírva kérted, de másképp
az érzelmi viszonzást: sötét-tükrû csúcsos kis orroddal
meglökdösted a kezemet; értettem én, hej de értettem
jobban, mint a sírást, bizonyságot akartál, hogy
szeretlek-e? Ilyenkor megsimogattalak, s ha abbahagytam,
tovább kérdeztél, mert egyre csak egyre bizonyítanom
kellett, hisz magadhoz igazítottál, tündöklõ szíved
mellett hitted az enyémet. Ott is volt, kutyám, csak
nem olyan tisztán, nem oly igazán, ahogyan te soroltál
be engem: Egyetlen Jó Gondnak. Többek között voltál, igaz,
mi emberek nem csalunk, bármennyi szeretetet oldunk, határa
nincs biotüzünkben. Ám benneteket – közvetlen közelünkben –
csalónak bélyegeznénk ugyanezért. Hogyan hát? Magasabb
erkölcsi normát szabtam neked, mint magamnak? Szorongva
hiszem, hogy igen. Egyszer elõbb üdvözölted a barátomat,
mint engem, s akkor én téged sehogyan sem. Érzékeny
agyad agyamba kapcsolt hullámaival felfogtad gyarló
kedvemet, engesztelõn csüggesztetted alá farkadat,
fejedet, de feltört a szemed oly alázattal, oly mélyrõl,
hogy a két barnafényû reflektort kicsi, fehér holdkaréjok
felezték… Amikor gyengélkedni kezdtél, akkor is megjelentek
a jól ismert holdkaréjok, de hát ki figyel egy kutya apró
lelkifurdalásaira? – Talán, mert lassan szivárgott testedbe
a halál, orvosoddal együtt betegségnek hittem, amit majd
kijátszol, mint annyi máskor. Csak a legvégén döbbentem rá,
hogy bekerítve az életed, és már nem védheted ki a támadást,
mert sehol egy kiskapu. Számtalan alku nyílott bennem akkor,
csak, hogy szûnjön a kínod, vagy ha nem, inkább haljál,
aztán: bírd a kínokat és maradjál… Mit tud egy tacskó-lány?
Jaj nélkül állni a kínt, ha gazdája keze a homlokán. De
maradni már nem tudtál, pedig szemeddel szemembe fogództál,
s így hitted, hogy majdcsak segítek; hisz – említettem –
félszegen is bízó voltál. Mégsem tudom, hogy végsõkig
kitartott-e a hited, mert valamivel késõbb
hagyott el az élet, mint engem a tekinteted.
Beszélgetek a kutyámmal
Öt hetes kajla zivatarka voltál Panna, amikor megvettem
belépõdet. Hû közönség, száz helyett tapsolsz kilenc év
óta, s vad ínyeid közül nem nyílott rám harapás-rózsa,
pedig nem is vezéred, falkatársad én, térölelõ lépteid
alól kiloptam a teret, s eloroztam remek fogaid õsi
célját. Amikor teliholdas éjszakán számtalan puha árny
indul el a szél nyomán, te nem bûvölheted unott hördülésig
az eget, hogy moccanjon már a fénytányér, az a vakmerõ
ismeretlen erõ; s izzó szemeidben nem gyújt örömet a tõled
messzire menekült csillag-ménes. Vadságodban is gyáva-kényes
õszülõ kutyám, nyüszítve futnál viharok elõl, ám szõröd fölé
pirulnál, ha csak sejtenéd, hogy pipacs szíveddel növényházi
vizsgát teszel. Igaz, csatakosra ázott, feketébe hajló ordas
viseleted alatt nem didereg a test és lélek, de nem is
tudhatod, micsoda öröm tisztások tömör melegében farkas
röhögéssel szárítkozni. Az ösztöneidben hányódó falkavezér
izmos hívóhangja helyén is a hozzád illetlen, törékeny
Panna szó fitogtatja magát. Elõdöd hagyta rád, a farkas-
gúnyát viselõ szelídség. Bár a személyedet igazoló törzskönyvi
név: Csengõháti Céda, buta figyelmetlenség vagy rossz tréfa
volt csupán. Udvarias hímek sosem ugrottak meg játékos harapásod
elõl, s engedékennyé vált lángoló derekadat egy sem fogta át.
Elvettem tõled a kölyökvárás anya-építõ örömét is, sejtjeid
mélyén évrõl-évre teljesítetlen hamvad el az igény. Ki tudja,
hány szerelmi idény programoz be még, hány zömök, gömbölyû fejû
kölyök bukfencezik faji ösztönöd villámcsapásaiban… Büszke
bordáid és vad tomporod alatt érik az idõ, jó kutyám, gyorsan
nõ, ami lélek benned, mélyül a nekem esküvésed, és szíved
körül apad, apad az élet anyag-ereje. Egyre jobban gyûrõdsz,
amikor elmegyek, ám frissen vihogva simulsz, ha érkezem.
Távollétemben olykor ellenállhatatlan vágy fog el apró bûnök
után, új szagokat keresve méteres gödröt ásol, vagy meggyullad
tekintetedben fõ ellenséged: az unalom, s darabokra téped.
Házadnak szõnyeg-ágya, szegény lányka csutka-babája áldoz
e játéknak. Néha falat is kaparsz, csúf akadályt, remélve,
hogy egyszer talán utánam enged… És nem szégyelled, nem is
bánod, tekeregve körbejárod vétkedet, majd vigyorogva, céda
kis ringással lesed háborgó kedvemet. Ekkor és csakis ekkor:
ér a neved. Öltél is már, de ha meg nem bocsátanám neked,
született ragadozónak, hogyan élhetnék vérengzõ fajtársaim
között, akik halállal üzekednek, amikor ölnek… Anyaggá
tömörült fényszerkezet Isten mindhárom lépcsõfoka e földön,
de: a növény habpamacs virága felsõbb parancsra nyílik,
kívül az anyalét akaratán. Te, kutyám, beépített program
szerint szagokat osztályozol komoly képpel, s döntésed
az eredményben. Az embernek meg kell találnia az egyéni kódot,
amellyel a tudatában lévõ szabad végû elektródot összeköti
a Mindenséggel. – Akarata hegylábától csúcsig megy az Isten!…
Igaz, földre szegett fejjel nem indulhatok vörös
illat-ösvényeken; éneklõ hímek hívására csak válaszolok
õszi, tavaszi lázban; s nem hömpölyög utánam gömbölyû
kölyök-had, de mit bánom õket! Mit bánom a pimasz Holdat
a messzire menekült Vénuszt és Szaturnuszt, a sötét lombok
fölött hunyorgó csillagménest. Hozzájuk képest nagyobb
kaland vad fogaim fékezése is, amikor hangoddal harapva
elzárod elõlem az emberadta falkajátékot… Kárpótolj
érte, s légy ott velem, amikor farkasügetéssel szabad
mezõkre indul a lelkem, és nézz utánam, bármily röviden.
Állateskü
Egy fényes nyári reggelen rossz álomból
ébredt az ember, s menten elhatározta,
hogy a drágán vett Bánkúti Baba nevû
érdemes szuka, nem függhet holmi dülledt
lelkû méregkeverõ tekergõtõl. Törzskönyvi
értékérõl mit sem tudva, a barnaordas szép
kutya örömmel vett részt a játéknak tûnõ,
elütõ erejû gyakorlat-sorban. Csupán
az orrütögetõ, sületlen, esõszagú idegen
bosszantotta olykor, akit a gazda is
szidott, és mamlaszka segédnek hívott.
Ilyenkor áthullámzott idegein a farkas-
õsök soha ki nem törölt remegõ vágya,
hogy lerántsa a falkavezér ellenfelét
és torkába mártsa liliom-fehér, halál-
kemény tépõfogát. De buzgott a szép szó:
„jól van, okos”, amit el nem évülõ hûsége
jeléül, gondos agya a legvédettebb
élmények közé rejtett. Így könnyû volt
a lecke, mert Bánkúti Babát eufóriás
örömbe heccelte, s apró, boldog körökben
tekergett nagyura lába mellett. Gõzölgõ
bíborba mártott ragadozó lelkén gyõztesen
vibrált az olykor színtelenül kegyetlen,
egyetlen fehér folt: az Ember… A vizsga
neheze abból állt, hogy szemfüles gazdája
két napi koplalást mért rá, miután mamlaszka,
a segéd, illatos falattal nyújtotta kezét
érzékeny orra elé. Éhség harapott gyomrába
nyála a szájperem gátja fölé került, de ült
szobor-rezzenetlen, és letette az esküt…
Pár év múlva Pestre hívták a gazdát, aki
ment szívesen, ám elõtte jó pénzért eladta
Bánkúti Babát. De valahogyan nem gondolt
a hét pecséttel zárt parancsra, így
oldatlan hagyta a mély-nehéz állatesküt,
ami csontja velejét is égette… Ahogyan
szûkült élete, úgy tágult mind szélesebbre
léket kapott kutya-lelke, s a barnaordas
farkasutánzat garantáltan kilábalt
ösztöneibõl. Szerzõdött a hûséggel,
miszerint együtt merülnek el az ismeretlen,
gyökércsavarta, sürgetõ anyagba. Pár hét
után már csak a szeme: két sötét láng
jelezte, hogy még tartja magát. A végén hûs
földbe ágyazott, és állkapcsába fogta a halált.
Bobi
Humorral díszített szeretet,
és átköltõ kedv egészítette
ki a neved „Hercegi Kutya”,
így hívott választott
Ember-Istened. Nem õ volt
a gazdád, de reszketõ
inakkal faltad bioáramát
a kockacukrot is a kedvére,
nem a tiédre vetted át
tõle, mert a rágás, amely
halántékodban zakatolt,
pillanatra elvont szelleme
fénybójáitól. Pedig semmit
sem szerettél jobban, mint
tájékozódni a kincses
folyóban, ahonnan símogatások
s jó szavak lengtek elõ, a kutya-
mennyország megunhatatlan
hírei. A széltõl is óvod
a vízparti nyaralót, mert
választottad szelleme lengi
be, pedig csónakmotorja már
hónapok óta nem berreg fel
bízó idegeidben; és orrod,
füled kapuin át egyre több
idegen impulzus remegteti
érzékeidet. De hited olyan
türelmet virágzik, amely õt
várva virít a halálig. A te
halálodig, kis keverék-kutya,
mert õ már nem él. Honnan is
tudhatnád, hogy ragadozó
szívedben a szentélyt építõ
„fehér folt” a legfontosabb
gond, többé nem érvényes. Ha
csak sejtenéd! az ízek és
szagok sem lennének többé
azok, mert minden kínná válna
benned. Nem számítana erdõ,
mezõ, csak az a bármilyen
közös nevezõ, hûs földbe,
illatos füvek alá kaparnád
magad, mint az erdei vadak,
s nem foltozgatnád elszakadt
kedvedet. Lerázva kemény kis
tested súlyát, lelke fehér
illat-nyomain utána erednél.
Csak az ember dalol tovább
A kutya idõtlenbõl
hozott, holdba
vonított panaszos
vágya, s a madár
territóriumot
kerítõ epedõ
trillája, elütõn
bár, de azt a célt
mintázza, amellyel
a dögbogár szédelegve,
bomolva hullába tojja
petéit, Legyen az
emberé vagy állaté.
Sikerük könnyû öröm,
ám ha vesztenek,
pánikba rántja
lényüket az ösztönbõl
kisajgó, majd zajosan
áradó faji kín.
Csak az ember
dalol tovább,
csak õ ismeri
a csalódás tobzódó
színeit, melybõl
az értelem
különös ívû
szivárványt épít
az ösztönök egére.