Laczkó Péter 1978-ban született, és Ongán lakik, ami egy kis falu Miskolctól keletre. 2010 óta ír, jelentet meg verseket a https://www.poet.hu/szerzo/Laczko_Peter oldalon, s mindegyikbe beleteszi a lelke egy darabkáját is.
Mai világunkban nem szokás verset olvasni, de már verset írni sem… pedig ki nem él át szerelmet, csalódást, szakítást?
Szerelmes versek írásához nem kell nemzetünk legnagyobb költői közé kerülni, néhány jól sikerült versben mégis gyönyörű vagy éppen fájdalmas érzelmeket lehet kifejezni.
Laczkó Péter versei a fájdalmas szakításról és a lélek elmúlásáról szólnak. Szomorúság és reményvesztettség – vagy azért akad egy kis remény valahol a bánat mélyén? A versek ritmusával és rímelésével is akadnak gondok, hiányosságok, de ezt nézzük el neki, tudjuk be a világfájdalomnak, hogy nem találta meg a tökéletes versmértéket.
Mert bizony néha kegyetlen a szerelem. Amikor valaki a minden szeretne lenni a másik számára, az bizony nagy-nagy szerelem! Meghal a lélek, vagy legalábbis egy darabkája, mikor a kedvese elviszi magával a sírba. De feltámadhat-e onnan?
Laczkó nem várja meg a lelke feltámadását, inkább eladja. Hogy miért, azt nem tudjuk meg, de úgy tűnik, nem kell már neki. És marad a csend, a hangtalan dallam. Pici fényt csak a csillagoktól kér, ahová, akikhez minden éjjel felmegy.
A Minden éjjel egy kicsit meghalok című versből megtudjuk, hogy a lélek mégsem halt meg. Csak egy kicsit, minden éjjel. De a fájdalom, az elmúlás közepette is van remény, mégha kicsit groteszk is. A végén mégis jön az elmúlás, amikor kihunynak és meghalnak a csillagok (is).