Moretti Gemma
Isztambulban születtem, édesanyám magyar, édesapám olasz. Kalocsán éltünk, 21 évesen kerültem Bajára. Óvónõi és könyvtárosi végzettséget szereztem, 23 évet dolgoztam a bajai könyvtárban, szerettem ezt a munkát.
Verseket 12 éves koromban kezdtem írni, az évszakokról életrõl-halálról, szerelemrõl, gyerekekrõl…
Most Szombathelyen lakom, de mindig Baja marad az otthon.
Bármilyen félelmetes és felemás körülöttünk az élet, a világ, nagyon sok szépet találok benne. Manapság ugyan divat, de én nem „idegenedtem” el. Bízom az emberekben és szeretem õket, és ez sok mindenre „orvosság” és válasz.
Az egymás közötti kapcsolatokban – szerintem – alapvetõ dolog a szeretet, a bizalom és a jóság. (Még ha csalódik is néha az ember.)
Egyetértek Garai Gáborral, aki így ír Bizalom címû versében:
„… halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül,
és az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.”
Csendes kikötő – versek, haikuk
A fenyők titka vagy
Valamit tudnak Rólad a fenyõk,
a hegy, az ösvény,
– amit én nem tudok, –
ismerõsen integetnek utánad.
Feketén leng átnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltünt a fák közötti alkonyatban.
Könnyû szemfedõ most a rámboruló felhõ,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyõk,
már sehol sem talállak.
Kékestetõ, 1969. május 30
A Mamánál
Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttõl búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhetõ,
mesebokros, gyerekkori tanyán.
A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égõpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
Ül a Mama, vár, szeme hívogat.
Felémsugárzik szelíd békessége,
valami csendes, õszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könnyv és szemüveg.
Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.
Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerõs kezével
megsimogat, betakar a Mama.
Mama (1901 – 1997)
Aranypor
Bizony por és hamu lettél,
gonosz tûzben égettettél,
s ki létem bölcsõje voltál
forró lánggá átváltoztál.
Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.
Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.
Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad „de jó meleg”.
Nem simogat soha többé,
ellibbenõ láng lett kezed.
Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed…
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.
S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylõ aranypora.
1997. március 19.
A régi kert
Miért van az, hogy minden õsszel újra
elémtünik az arcod és szemed ?
S eszembejut egy árnyas, csendes út,
hol utoljára jártam teveled.
A régi kert, hol kócosan kanyargott
a kedves út a sok virág között,
hol két gyermeknek boldog, tiszta álmán,
a sok öreg fa bölcsen õrködött.
Magányos, árva lett a régi út,
nem õrzi könnyû lépteink zaját.
Nem emlékszik már, mindent elfelejtett
a kis tónál a kedves kõnajád.
A régi kertnek lengõ, árnyas bokra
nem rejteget már édes titkokat.
Széthullt a nyárnak ezerfényû csokra,
szél röpíti a virágszirmokat.
Magam vagyok és rád gondolok, Kedves,
míg halk léptekkel a csend erre jár.
Az arcod látom, szemed tiszta fényét,
Úgy érzem, kertünk néha visszavár.
1957. október
A várakozás öröme
Én gazdag vagyok,
enyém a reménykedés öröme:
talán jössz, telefonálsz,
mondasz valami kedveset, csak nekem.
Oly kevés is elég, hogy egy kis idõre,
csak néhány órára, napra
minden elviselhetõbb legyen.
Elkerül idegen szemek karcolása,
kigyósziszegésû szavak mérge,
zenévé szelidül tenyeremben
riadt madarak szivverése.
Mint hintán a szállni vágyó gyermek,
lebeg szitakötõszárnyon
halk bizakodásom.
Lehet, hogy félútjáról visszahull,
viszi a szél, „kis gondolatpihe”,
de mégis, mégis gazdag maradok,
enyém a várakozás öröme.
1976.
Az első
Mikor születtél, pici csomagként
féltõn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az elsõ lépteket.
Oly hamar megnõttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tõlem a reggelek.
Iskolás vagy, „olyan sok a gondod”.
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
„holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked.”
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenõ Idõt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinõtted elsõ kiscipõd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltõn tán Te ölelsz körül,
s ringatod – mint gyermeket – megfáradt anyád.
Bíztató, magamnak
Érzed ?
arcodon szellõ ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fûzfa bûbájával befon.
Vonj tetõt belõle békéd, csended
fõlé,
hogy meg ne zavarja utcazaj,
telefon.
Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
Õrizzed jól, ami megmaradt
tisztának
e feketére kormozódott
világból.
Hallod ?
sirály sikolt, szitakötõ zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esõcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen,
halálon,
és minden rossz felett a gyõztes
te legyél.
Egy gyermekhez
Felhõbõl, napból, égbõl,
hullámokból, fából, földbõl
alakult ki az arcod.
Zizegõ szélbõl,
alkonyi dalból
színezõdött a hangod.
Szúrús tövisbõl,
inas ágakból,
bársony levélbõl
formálódott a kezed.
Igy lettél – aki vagy,
és én féltelek nagyon,
mert ellenség a világ,
mert ember vagy, törékeny
és oly könnyen veszendõ.
Jaj, belõled mi marad
ha visszakéri tõled
színeit, illatát, melegét
a felhõ, a föld, a nap.
Gördülõ hullámokon
széthullik arcodnak mozaikja
s könyörtelen folyó sodrása
örökre elviszi a hangod,
belefojtja távoli tenger
fekete éjszakájába.
1971
Elköszön a nyár
A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinû, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdõ,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az õszrõl vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépõ szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.
Felhők viszik az időt
Ez a délutáni csendes erdõ
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidõlõk egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, sietõ lepke,
könnyû szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhõk viszik az idõt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességbõl
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhõkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.
1974.
Hűvös nyár
Esõverte ága leng a fának,
a rózsák arcán könnyû bánat,
fényért eseng az ázott pille,
gyöngyöt ringat pókháló csipke.
Viztócsák tükrét esõ töri,
virágok szirmát szél szökteti,
reszket a pitypang gyenge szára,
szerteszét röppen bóbitája.
Ablak üvegén fut száz patak,
állok és nézem: régi nyarak,
hûs hajnalok, puha alkonyat,
fényük felizzik, árnyuk befed…
Jaj, átkozott az emlékezet.
Víz lepi már a kis szigetet.
Igy érkeztem
Messzirõl, nagy kerûlõvel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegõ, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelõs,
zõld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem
kihûlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyûjtök, megmelegszem
szemeid parazsánál.
Ilyen lettél
Néhány össze-vissza tincs,
szabálytalan kis selyempamacs;
ilyen a hajad.
Élõ, boltozatos, tiszta homlok,
mögötte csak babás gondok:
mama, tiszta ruha, cumisüveg,
csend, jó puha meleg.
Nagy fényes, fekete szénrögök,
sûrû, sõtét pillasövények mögött,
benne világosság, mókás tûzmanók,
gyöngyház könnyek: ez a szemed.
Hadonászó kezed már símogat is,
nem fél tõled a virág, tenyeredbe hajtja fejét,
ahogy te hajolsz hozzám álmosan.
Elalszik a szemed, az arcod, a kezed,
és jóillatú kis gombolyag leszel, meleg szuszogás.
Hogy vagy, és hogy ilyen lettél,
szünni nemakaró, hozsannázó öröm,
egy – halálig – visszatérõ szó: Köszönöm.
1968. augusztus
Ki tudja, hol a Nap?
Kárörvendõ varjak szigorú csõrükben
hozzák a ködöt alkonyatkor,
söpri a fényt kormos szárnyuk,
füstté fakul az aranypor,
már Nap sincs talán.
Sárga-bíbor színét
ellopta sok levél, írígykedõ bogyó,
felfénylõ pásztáit
ki tudja hol viszi a szökevény folyó.
Ki tudja, hol a Nap ?
Baljós arcú varjak
feketén megülnek
felhõlombú fákon.
Gyújts nagy tüzet,
Ülj le mellém.
Nagyon-nagyon fázom.
1985.
Magányom szigetén
Néha elviselhetetlen, ami van
mert arra gondolok,
ami talán lehetett volna,
s amit örökre elmulasztottam.
és fáj, mert járhatatlan a tenger
életem és a part között,
reménytelen a sóvárgás
tiszta csillagok felé.
Bolyongok, mint hajótörött
magányom szigetén,
tétova lépéseimet
már senki nem vigyázza.y
Tanácstalanul borul fölém
a néma éjnek csillagsátra.
1978. április 18.
Majd elfelejtek emlékezni…
Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendõt: az érintésedet,
és ahogy ölelõn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád…
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint õszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.
1965.
Másként
Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idõ megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyelni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fûteni, ha fázik.
Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi idõm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.
Mese a gesztenyékről
Fényes talpú, bolyhos fejû
rügyek ültek a fákra,
s az éjszaka, mint egy tündér
cirmos szinû, színes szoknyát
adott minden kis ágra.
S ha lehull a sok szirom,
mi marad az ágakon?
Tüskés házban, sötét csendben
alusznak a gesztenyék,
egyre nõnek, nagy titokban,
s ha nem férnek a burokban,
izegnek és mozognak,
majd a fõldre potyognak.
Kinyílik a tüskeház,
jaj, rá ne lépj, jól vigyázz;
nagy fák alatt
nézz csak körül, szerte-szét,
mindenfelõl rádfénylenek
barnaszemû gesztenyék.
1974.
Mély vizek fölött
Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdõ,
és fenn a felhõk szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenõ ágak
ráhullajtják a hûvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a viz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe veszõ partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
õrzõ tenyerembõl elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.
Milyen lesz a tél?
A fakó égbolt színtelensége,
nem emlékszik már hajnali fényre,
a csupasz nyirfák vacogó ága
nem is gondol már régen-volt nyárra,
csak fázva, félve a közeledõ télre.
Milyen lesz a tél? Ezüstragyogású,
gyermekkort idézõ hópihés csoda?
Vagy mire fõldre ér, sár és pocsolya?
Milyen lesz a tél? De jó lenne tudni ,
szemeim zsaluit szorosan lecsukni,
s mögötte, míg lehet, megóvni a szépet ;
tavasznak kékjét, nyárnak pirossát,
az õszi erdõk aranymadarát,
egy szót, hangulatot, szint, dallamot, képet,
amikre emlékszem, s mi emberként éltet.
Jó lenne tudni „csodát csinálni”,
mindent okosan, türelmesen kivárni,
s bízva nyitni szemem akkor a világra,
mikor hótól takart, patyolatos, ékes
és szivemig szikrázik gyémántfehér virága.
1996.
Most egy kicsit…
Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a „valami szépre váró”
reggeli ébredések,
a felhõket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hûvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünõ a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idõ fáradt bogárlábakon vánszorog.
1974. augusztus 1.
Őrizlek
Igy nem õrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szõke kazlak,
nap szineit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs –
mint téged rejtelek, õrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
papirlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
1966.
Őszül az erdő
Tegnap százszinű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdõ alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús õszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.
Ráadás
Tavasz, zsenge fûtõl, s víztõl illatos,
Nyár, mely dús gyümölcsöt, örömöt igér,
Szelid, vadludas ködös õszi napok.
Jégcsapos, hópihés, fenyõn ringó tél.
Hajnal, aranyfény a harmatcseppeken,
telt torkú harangszó a verõfényben,
halkuló hangok, emlékezõ alkony,
álmodó madarak pityegése éjjel.
Pihenõ pille a nárcisz virágán,
nyári záporok, ívelõ szivárvány.
õszi ég, bokrokon lángszin levelek,
magot lesõ cinkék, dermedt fák ágán.
Mindent megélt óra, új nap: új öröm,
tenyerén tartja törékeny életem.
Köszönöm, hisz minden tünde pillanat,
gyönyörû ráadás, ajándék nekem.
1996.
Relaxáció
A muzsikát talán csak álmodom,
s valaki suttog: „nyugodt vagy,
az egész tested pihen most, mozdulatlan”
A hang betakar, mintha óvna,
fekszem, a zene átitat,
s elfog valami mondhatatlan,
szelíd, gyermeki áhítat.
Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek,
csendesen, s csak úgy magamnak.
Élet. Idõ. Meddig ? Miért ? …
Valahol messze elmaradnak.
Szivem, a kőszárnyú madár,
lassan leveti minden terhét,
fekszem, lelkemben elcsitultan,
karján ringat a csendes dallam.
Egy kicsit talán meg is haltam.
1984.
Vigyáznak rád
A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erõs, tiszta és nem sebezhetõ,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthetõ.
A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélõ dajka,
égre festett, hajnalig fénylõ virág.
Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szõjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék függönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.
1974. július 12.