Pári Mirella

Pári Mirella

1979. augusztus 30-án születtem. Értelmiségi családból származom. Baján élek. A Tóth Kálmán Gimnáziumban érettségiztem 1998-ban. Az irodalmat, a verseket már általános iskolás koromban nagyon szerettem, s magam is megpróbálkoztam az írással. Azóta számos irodalmi pályázaton nyertem elsõ díjat vagy különdíjat. Munkáimat irodalmunk kiválóságai bírálták. 1996-ban és 1997-ben is a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének versíró pályázatán elsõ díjas lettem. A Szövetség 1997-ben tagjává választott. A Diákújságírók Egyesülete 1997-ben egy riportmunkámért az Év Diákújságírójának választott. 1998-ban a II. Országos Diákújságíró Verseny gyõztese lettem.

Témaválasztásom sokrétû: a mai magyar valóság, az ifjúság élete, de az elvont témák sem idegenek tõlem, s mûveimben domináns szerephez jut a vallás.
1996-ban városomban költõi esten mutatkoztam be B. Horváth István költõtársam oldalán.

A Magyar Televízió 1998. januárjában forgatott otthonomban egy rólam szóló riprtfilmet. A Petõfi Rádióban pedig három alkalommal szerepeltem. A Kossuth Rádióban az idén tavasszal egy irodalmi mûsorban néhány versem is elhangzott.

Az irodalom szeretetén és mûvelésén kívül szenvedélyem a komolyzene és a kutyák.

Pári Mirella

ANGYALOK TAVASSZAL

Lankás domboldalon
szaladtak versenyt
az angyalok a sörényes
tavasszal.
A nap nevetett,
s a határban nád között
búvó patak
fehér fodrait
angyalok hímezték.
A várost én messze
magam mögött hagytam,
szívem az angyalokhoz vágyott.
Köszönteni akartam õket,
mondani,
béke veletek angyalok!
Kicsi hídon hasalva aztán
a szelíd patakot
tükörnek használtam.

Majd elnyújtóztam
egy fáradt fûzfa tövénél,
s az árnyékból a Napra
nevettem.

 

ÉGŐÁDOZAT

Hirschberg Gábor emlékének

Sion sziklái közé omlik a fájdalom.
Nehéz könnyek gördülnek a Siratófalon.
Az anya szívében kárhozott kín világa, –
Fekete rétek gyászoló virága.

A szakállas rabbi sír, arcán a könny örök,
szeme alatt fájdalom véste kemény körök.
Az anya szemében a kín éles fénye, –
Hervadó virágok feketesége.

Jeruzsálem szent köveihez omolva ,
áldozatként emelkedtél a magasba.
S anyád szemében a kín virága, –
Fekete virágok hervadó világa.

Jeruzsálem szent kövei véresek, véresek!
Jeruzsálem szent kövei véreznek, véreznek!
Oltáron az égõáldozat te vagy, te magad,
Isten szolgájaként így lettél örökké szabad.

Jeruzsálem szent kövei véresek, véresek!
Jeruzsálem szent kövei véreznek, véreznek!
Sírnak és jajgatnak a sápadt csillagok.
Sálom! Sálom, szomorúarcú angyalok.

Görcsbe szorul mégis a tétova félelem,
és menekülni próbál a megriadt végtelen.
Reszketõ csönd ül a gyalázatos tett fölött,
a pillanatra váró bosszú az öklökbe szökött.

Felemelem kezem az égre s azt mondom:
Az Úrnál a bosszú, az igazság, a hatalom.
Örüljetek nemzetek, ujjongjatok õ népe!
Megtorlatlanul nem marad szolgáinak vére.

 

HINTA

A hintán ülve
fölhajtom magam az Istenhez,
a pamacsfelhõk fölé.
Onnan tekintek alá
a világra,
s a mezõk, mint
szerelmese elõtt a nõ
kitárják titkukat.
Sebesen suhan
alattam a föld,
s a végtelen ablakai
megnyílnak.
Látni vélem
a mögöttük rejlõ ismeretlent:
egy másik Nap forróságától
izzadó galaxist.
Máskor meg látom,
mutatóujjamon pihen egy
katicabogár.

ÉN NEM VAGYOK EGYEDÜL

Óh, én nem vagyok egyedül!

Anyám fölém hajol és
halkan fülembe súgja:
angyalok tartanak veled!
A világok titkai elõtt
õ nyitja fel lehunyt pilláimat,
s mindig õ fogja kezem.

Óh, én nem vagyok egyedül,

ha az álmok mélyére bukom,
ha nem létezõ mezökre szököm
üldözni képzeletem rémeit,
mert anyám mindig ott van,
s Isten egyik forrásából
ha szomjúhozom, vizet merít.

Óh, én nem vagyok egyedül!

A várva várt Messiás van velem.
Megkérem, vigyázzon anyácskámra.
Vigyázzon rá, mint a fényre –
mint õrzõk a tûzre szombat elõtt.
ahogy a vándorok vigyáznak
a túlon túli messzeségre.

Óh, én nem vagyok egyedül!

A régi barátok is várnak s
várnak holnapjaimban új társak.
Az égen lopódzó Hold híz követõm.
Sápadt arcára fátylat borít,
némasága fájdalmat rejt, mikor
szótlanul szétfolyik a háztetõn.

Óh, én nem vagyok egyedül!

Az angyalok tartanak veled!
Súgja fülembe ma is anyám.
Kik azok az angyalok, anyácska, kik?
Kérdeztem lázasan. Megtudod majd,
mondta halkan. S lehunyt pilláim
mögött láttam, anyám vizet merít.

 

Nem álmodom mindig

Ha álmodom
akkor a rétek
mindig zöldek
s az ég
gyakran kék
fákat látok
délibábszerûek
remgeõ karjaik
feketék
Ha álmodom
akkor nem ismerlek
téged
se õket
senkit akik
nappalaimban elõttem
felsorakoznak
új idegenekkel beszélek
álomnyelven
amivel nem lehet
hazugságot mondani
Ha álmodom álmaim néha
imák.

De nem álmodom mindig.

 

VASÁRNAP

A Nap már
Nyugatnak dõlt amikor
láttam két galamb
szelíd- vad
édes- szomorú
nászát
Borzolták tollukat
csapkodtak szárnyukkal
Övék volt a világ
miközben egymásba borultak
álmaik
Fel- fel röppentek
majd újra vissza a porba
Egymásnak nem hazudtak
nászuk így marad tiszta
míg lesznek
szelíd- vad
édes- szomorú
fehér álmaik.

1998. május

 

ZSOLTÁR

Én hiszek: magamban.
Mindenkiben.
A kutyámban
s az Istenben.
Hiszek a zsidóban, akit agyonvertek ,
a kisgyermekben, akit eltemettek,
a tolvajban, aki meglopott,
a koldusban, ki megfagyott.
Hiszek a részegek szavában,
apám dadogó mondatában,
az õ vassal kivert hitében,
s anyám hófehér lelkében.

Én hiszek: magamban.
Mindenkiben.
A kutyámban
s az Istenben.
Hiszek a földbõl sarjadó igazságban,
a bûnöktõl megváltó Messiásban,
a könnyekben, amit fájdalmak szülnek,
a boldogokban, akik elmenekülnek.
Hiszek a hazugok szavában,
apám fekete némaságában,
az õ szívébõl kizárt hitében,
s anyám hófehér lelkében.

Én hiszek: magamban.
Mindenkiben.
A kutyámban
s az Istenben.
Hiszek a kõbevésett õs- betûkben,
a csalárdul megírt történelemben,
a hõsök vörös hiúságában,
a méreg adta józanságban.
Hiszek az árulók szavában,
apám õszülõ szakállában,
az õ kongó, üres hitében,
s anyám hófehér lelkében.

Én hiszek: magamban.
Mindenkiben.
A kutyámban
s az Istenben.
Hiszek a túlvilági énekekben ,
a zsoltárokban, gyermekmesékben,
a napfény ragyogó tisztaságában,
a lélek örök halhatatlanságában.
Hiszek az angyalok szavában,
apám profán imádságában,
az õ tagadó vad hitében,
s anyám hófehér lelkében.

Én hiszek: magamban.
Mindenkiben.
A kutyámban
s az Istenben.
Hiszek a háborúkban, amit elvesztettek,
a hõsökben, akiket közös sírba tettek,
a gázkamrák falára fagyott sikolyban,
a jéggel, kínnal kárpitozott pokolban.
Hiszek az ördög szavában,
apám egyetlen igaz mondatában,
az õ nem is létezõ hitében,
s anyám hófehér lelkében.

Én hiszek: magamban.
A Mindenségben.
A kutyámban,
s a Saddájban. *
Hiszek a zsidóban, mert agyonverték.
Hiszek a gyermekben, mert eltemették.
Hiszek a tolvajban, mert meglopott.
Hiszek a koldusban, mert megfagyott.
Hiszek a részegek szavában,
Hiszek apám dadogó mondatában.
És hiszek az õ vassal kivert hitében,
És hiszek anyám örökké fehér lelkében.

1997. szeptember 20.

* Saddáj (héber): Mindenható

 

METAFIZIKAI CSALÓDÁS VERSE

Száguldó kő súlya nehéz, mint a föveny,
míg elbírtunk dacoló korok bábjaival,
elválásunk a földtől ostoba kacérkodás volt.
Püffedt testű angyalokkal vívtunk,
majd, a földre újra visszahulltunk –
a gravitáció törvénye szerint.
Nem megalkuvás ténye. Korlátjaink
körülvesznek mindenütt.
Néha repülni mégis, játék.
A bűn mezsgyéje nem ez – ott ég a pokol,
a kapujában átitatja testünk a meleg.
Hol Isten találkozik Istennel, még
az sem a vég, az a kezdet. Titkok
roppannak lépteink alatt.
Higgyétek csak, hogy porból lett
és porrá lesz minden, ami emberi.
E céllal Isten a teremtésről a koronát
keserű arccal, de vissza maga veszi.
Minden az ő nevét dicséri ma még.
Ki adhatná szavát, fejére nem ontják ádáz
ellenségei a világ tetejét?
Mutassátok meg a vizet, melyen földi létében járt!
Mutassátok meg a megtisztított asszonyt,
a kutyákkal ölelkezőt!
Mutassátok meg a vakot, aki lát, a bénát, ha jár!
Mutassátok meg hitetlen szememnek
a tenger-halak sokaságát, a millió falat kenyeret!
Mutassátok, s ha látom: elhiszem.
De addig: nem lehet vértem a megbocsátás,
nem lehet vigaszom a kereszt,
hol rablók törvénye a szent,
s hol él az életért életet.
Mert ő! lát, míg ti nem. Ő tudja:
ahol Isten találkozik Istennel, ott kezdődik
a végtelen.
Egy emberben nem születhetnek újjá milliók.
Az alak a kereszten csak önmagáért vérzik,
és általatok vált a világért szenvedővé.
Lábai, mellyel vízen járt, a ti lábaitok.
Néma kiáltó, akiért nektek kell kiáltanotok.
Kötözzétek be végre sebeit és vegyétek le
válláról fájdalma útját, ássátok el titkai stációit,
égessétek le homlokáról az áruló csókot!
Arca oly emberi…
Porból lett és porrá lesz,
ha Isten engedi.