Paudits Zoltán

Paudits Zoltán költő, író, dalszerző 1966-ban született Baján. Verseit, írásait több tucat antológia, és újság őrzi. Költeményeit számos külföldi lap is publikálta. 2019-ig tíz önálló könyve látott napvilágot. Olvasószerkesztőként, lektorként találkozhatunk a nevével néhány könyvben is. A szegedi Genéziusz Színház 2013-ban nagy sikerrel vitte színpadra a költő verseiből összeállított színdarabját. Dalait, dalszövegeit felhasználták már dokumentumfilmben, TV műsorban, illetve rádióban. Neves színészek előadásában is hallhatóak versei, kisprózái internetes csatornákon. Szerzőként, társszerzőként feltűnik különböző zenei formációkban.

Úttalan utakon

Úttalan utakon
létemet taposom.
Zsúfolt vonaton,
képzelt szabadon
csattog monoton
reszkető szívem.

Hajnal

Kockába préselt hajnalok
a város szűk utcáin.
Csukott szemmel ásít
az ébredő reggel.
Párás ablakok figyelik
egymást észrevétlen.
Üvegarcukon könny csorog,
ha kibontja aranyfonalát a nap,
s elgurítja a tengerkék égen.

Felhőkbe kapaszkodnak

Felhőkbe kapaszkodnak a fák,
csontos ujjukkal nyúzzák meg
a néma bárányokat, nincs jaj,
csak lassú ütemű koppanásban
oldott könny fáradt arcomon.

Kereslek

Nagy a csönd szívemben,
sosem hallott némaság,
halk szellő kereng,
mozdul egy-egy ág.
A fehérre meszelt ég alatt
elvesztek a csillagok,
kereslek téged is
hiába, nem vagy ott.

Egyedül

Kiléptem magamból,
ülök a testemen,
vállamon feszül az idő,
hideg és meztelen.

Fekete sapkában pihen,
görnyed a hajnal,
idegen ágyban fekszem
összebújva önmagammal.

Kopogós

Ringass el, ringass el,
szép szemű kedvesem,
sóhajom, sóhajom
pihenjen szíveden.

Altass el, altass el,
hószárnyú angyalom,
csituljon, csituljon
bennem a fájdalom.

Ébressz fel, ébressz fel,
én édes Istenem,
ne menjen, maradjon
nálam a szerelem.

A remény

Néha jó, néha vágyom,
néha fáj, néha fázom,
néha bánt, néha szorít,
néha bont, néha szakít,
néha fény, néha árnyék,
néha lét, néha játék.
Néha nem mond semmit sem,
néha ül a mindenen,
néha ördög, néha angyal,
néha megcsal önmagammal.

Már csak

Meztelen lelkünk
már összeért,
tiszta szavak
mosták fényesre
ablakaikat,
könnyeink, mint
tavaszi eső cseppjei,
úgy folynak szét
arcunk ráncaiban,
már csak egy
első és utolsó
ölelésre várunk.

Mert viszlek…

Harmat hasal a fűben,
kabátot terít rá a hajnal,
érzem, búcsúzni készülsz,
hiába, mert viszlek magammal.

Búfeledő

Surrog a nádas a szélben,
zúzmara rőt falevélen,
tél dala táncol a tájon,
cinke madár fagyos ágon.

Zizzen a szalma az ólban,
Nap szíve fürdik a hóban,
Hold szeme alszik a csenden,
hajnali szél haja lebben.

Gyermeki szív szava dobban,
fény tüze hív, tovalobban,
búfeledő vörös éden,
nyári reményt szül a télben.

Hetedik ég peremén

Csavargunk a senki földjén,
társnélküli csillagok,
álmodunk új tavasz jöttén,
szikraszemű angyalok.
Vagyunk mi egy más világban,
szüljük egymást te meg én,
a mindenséggel szeretkezünk
hetedik ég peremén.

Emlékőrző

(Vers a Sugovicához)

Édesen bús dallam
csendül a szívemben,
ha partodon ülök
boldog révületben.

Kitárt ujjaimmal
hajadat fésülöm,
tested nyárillatát
érzem a bőrömön.

Csillogó tükrödben
arcomat mosdatom,
finom ölelésed
elpihen vállamon.

Néma hallgatásod
minden szavát értem,
én őrizlek téged,
s te őrzöd emlékem.