REKVIEM
Tanyáját felszedi kötõjébe
húsába ivódnak a barázdák,
sziksót izzad százhúsz öl földjére,
szemébõl kimosódnak a nyárfák.
Olvad hófehér haja, kibomlik,
kukoricabajusz leng a szélben,
emléke kútgémnek támaszkodik,
merít, s eltûnik a messzeségben.
Sürög forog most is a halálban,
– a valóság, a csend tiltakozhat –
megkoccan az ólajtó: kitárja,
kukoricát szór a csillagoknak.