SIMON PÁL

SIMON PÁL

Dávodon született, s bár messze vetődött egy időre a katonai szolgálat miatt, később mindvégig szülőfalujában élt, szegényparaszti sorban, keményen dolgozva a mindennapi falatért. Hogy közben mi mozdult a szívében, mit vetett mindebből papírra és vajon hány spirlfüzetet írt tele ezekkel a versekkel? Ki tudná azt megmondani. És a festményei – ki őrzi őket? Mert hisz festett is, és bizony nem is akárhogyan, pedig sem ezt, sem amazt nem tanulta. Csak megindult a szíve, a keze, s papírt, vásznat követelt.

A Sugó irodalmi körbe úgy érkezett, mint aki végre hazatalál. Szülőfaluja nem igen értette, nem igen becsülte, vagy ahogyan igen, az neki kevés volt. Mindaz, amit leírt, a szíve mélyént termett. Stílusa nem volt modern, nem volt mai, de ahogy a versit mondta! Igaz volt száján a szó. Talán érdemes lenne megkeresni azokat a spirálfüzeteket, melyeket halála előtt egy ládába tett, leszögezett, s elporladni a padlásra küldött.

Önálló kötete: A föld hangja  – 1997 Dávod

Simon Pál

Előszó

Nehéz feladat jutott számomra már csak azért is, mert tapasztalataim szerint ez az írásmû, amit legkevesebben olvasnak. Azért is nehéz, mert nem vagyok esztéta, nem értek a verselés szabályaihoz, számomra egy vers csak akkor érdekes, ha megértem. Egy vers amit meg kell magyarázni, az számomra érdektelen. Ezért vállalkoztam Simon Pali verseinek ajánlására, mert elolvasván azokat, az elsõ sorok után megértettem valamennyit. Árad belõlük a magyar paraszt földimádata, a természet szeretete, az évszázadok és az utóbbi évtizedek alatt meggyötört, megalázott, kifosztott parasztság õsei földjéhez való ragaszkodása. Egyszerű, de érthetõ gondolatok egy nagyszerû ember tollából.
Hogy e kis füzet válogatása mennyire volt szerencsés nem tudom, és akik olvassák mennyire értik, az majd a reagálásokból kitűnik. Remélem aki olvassa, annak a költõ örömet okoz, s talán másképp látja ezt az
embertelen, csak a pénz imádatában gondolkodó világot.

SZÕCS ZOLTÁN

NEHÉZ AZ ÉLET 1954.

Nehéz az élet
Ezernyi gondja.
Cafatokban lóg már
A lelkek tépett rongya.
A felkavart lelkek árja
Rohan vadul,
Tombol a bűn,
S a sátán felvidul.

Kacag a sátán,
Övé a bűnnek tornya,
Milliók lelkét
Kajánul bitorolja
Nyakunkba dobta
A szenvedés ördögi jármát,
Hogy nyögve vonszoljuk
Átkozott igáját.

S hogy feledjünk mindent
Új földet ígér.
Békét, házat, tornyot,
Mely az Egekig ér,
S amit szemünk belát,
Mind nékünk adja,
Hogy gyõzedelmeskedjen
Sátáni harca.

S ha majd kivívta
Sátáni harcát,
Megmutatja nékünk
Igazi arcát.
Nyomát sem leljük
Földi boldogságnak,
Csak förtelmes kínját
A sátáni igának.

CSAK ANNYIT

Nem mondhattam e1,
Mit el kellett mondanom.
Leírtam hát, elsírtam bánatom.
Belekiabáltam a vak csendbe,
Bele a zengõ örök végtelenbe.

Nem visszhangzott a csend.
Nem kiáltott vissza senki.
Magamnak kellett utána menni,
Hogy összeszedjem réveteg hangomat,
Mielõtt leszáll az örök alkonyat.

S lám visszahullt rám
Visszahullt, mint a sejtelem.
Itt ezen a végsõ menhelyen
Össze kell szedjek minden fércet,
S elûzzem magamtól a kísértõ lidércet.

Nem! nem vagyok költõ!
Jajj! nem vagyok én senki.
Felejtsetek e1 hagyjatok elmenni!
Szálljon el rólam az átok
Halljátok? kínomban kiáltok.

Oh, te szent õrület
Hagyjál már nyugodalmat,
Hiszen az ember enélkül is meghalhat.
Csendben, aléltan, félkegyelmûen
Összeroskadva, fájón, keserûn.

Csak még egy szót utoljára.
Hadd kiáltsak bele az ûrbe.
Ebben az õrült, féktelen fortyogó üstbe.
Csak még egy szót hagyjatok,
Csak annyit, én is ember vagyok.

BOCSÁSSATOK MEG!

Bocsássatok meg Emberek!
Nem tudtam elmondani azt,
Mit el kellett volna mondanom.
Szegény vagyok, nem találtam szavakat
Elmondani, mi annyi embernek fájt,
Amiért annyi szív megszakadt,

Elmondani azt,
Mi minden Embernek egyetlen!
Mi mindent, otthont, hazát.
Azt a többletet,
Azt az apró kis csodát,
Ami fájón is szép, érdekes.

Ami csak egyszer van,
Az Élet!
Amiért élni kell s érdemes.
Bocsássatok meg Emberek.

A NAGY NÉPI

Izzott fölöttünk a Nyár,
Javában folyt aratás, cséplés.
S jött a nagy népi cséplõgéptõl !
A magtárba a Nép kenyerét!
E jelszó alatt nyúzták a parasztot,
Sújtották, mint naplopó henyét.

Utolsó szemig felsepertek mindent
Kamrán át, pincét8l padlásig,
S a nagy bölcs népi, ki
A Nép nevében beszélt harcolt,
Azt az Embert, ki a kenyeret termelte,
A nincstelenségig kifosztott, sarcolt.

Nem maradt már a parasztnak
Sem kenyere sem vetõmagja
S a nagy buzgó népi
Röhögve dõzsölt a rabolt kinccsel,
Míg bõsz betyárok komcsi hada
Megkopasztott parasztokat lincsel.

A nép nevében!
Tartották a házkutatást.
Tudta-e, mit keres a népi?
Mily balgaság, kéjbõl tette talán?
Vagy embertelen gyengeségét leplezte?
S így állt bosszút Népen, Hazán.

Becsületes munka helyett, bõsz propaganda,
Bõséggel ömlöttek a hazug jelszavak.
S az elvakult nagy népi.
Új hazát építettünk, férges jelszó alatt.
Lerombolt hitet, hazát, reményt,
Mi becsületes emberségünkbõl megmaradt.

 

AZ ŐSI KERT PORÁBA

Nyár vége volt,
Kora õsz eleje.
Pergett már a diófa
Bronzbarna levele.

Én a kertben,
Még itt, ott kapáltam
S kapálás közben,
Rézpitykét találtam.

Ki tudja? talán,
Dédapámé lehetett.
Ahogy is, itt õ is, itt kapált
Lajbijáról leesett.

Nem vitte magával
Halálával a sírba,
Itt hagyta emlékül
Az õsi kert porába.

Kifényesítettem,
Ragyogjon szépen
Ha nézem, elmerengek,
E kedves emléken.

Elmerengek a múlton,
Mily csekélység az élet.
Véletlenül hagyunk csak
Magunk után ily becses emléket.

VOLT EGY KICSINY KEREK VILÁG

Volt egy kicsiny kerek világ
A nagyvilág kellõs közepén.
Ott ahol születtem,
Ott, ahol éltem én.

Homokbuckák, akác ligetek,
Lágy ölén lapuló kis tanyák,
Pislákoló lámpafénynél,
Párolgó, illatos ízes vacsorák.

Lábujjhegyen járt ott a tündér
Különös hangja volt dalnak, csendnek.
A csillagos nyári estéket,
Lágyan ölelõ végtelennek.

Mert ott, hol jó anyám várt,
Ott édes volt az álom.
Hiába keresem a békés csendet,
Bárhol, sehol sem találom.

Oh, te csodálatos gyermekkor,
Te felejthetetlen tündér világ.
Nefelejts kék kacagás, s ti
Emberséget megtartó harmóniák.

MERENGÉS

Vajon hová visz ez ösvény?
Sűrű sötét bokrok alatt.
Lelkem összetört vázát
Hol éri majd az alkonyat?

Vajon lesz-e még útközben
Üdítõ, vadvirágos liget?
Hol kitárnám még egyszer
Szívemet, lelkemet.

Vajon ki vár az út végén
Miért megyek, s hova?
Lesz-e valakinek hozzám
Ott, még egy szép szava?

Lesznek-e ott rózsák?
Lesz-e könnyû tiszta fény?
Vagy idegen lesz lelkem ott is,
Mint számûzött rongyos jövevény?

Itt már idegen vagyok.
Hidegek hozzám a tavaszok.
Megdermedt már a lelkem,
Fagyosak ajkamon a panaszok.

De benn, didergõ szívem mélyén,
Egy csöppke fényt melengetek,
Ami még éltet és reményt ád.
Nem vágy az, csak szeretet.

Így merengek el olykor
Szívemben e csöppnyi lánggal
Távolodva a világ zajától
S Istenhez közeledve, halk imával.

MAGAMNAK

Hatvanöt év,
Hatvanöt tavasz.
Köszönöm megvagyok,
Nincs panasz,
Bár oly ravasz,
A kérdés.

Hatvanöt év,
Hatvanöt nyár.
Erõ, egészség? óh megvan.
Bolond, ki többre vár,
Hisz elmúlt a nyár
Életem felett.

Hatvanöt év,
Hatvanöt ász.
Különös, gondolom
Hajam még alig ász.
S itt mégis elidõz
A gondolat.

Hatvanöt év,
Hatvanöt tél.
Vajon még mit remélhetek,
Hahh! mit remél?
Örüljön, hogy él.
Érdekes.

 

HULL A HÓ

Hull a hó
Földre fákra,
Rám és terád.
S a dermedt határra
Virágos kertekre,
Didergõ madárra.

Hull a hó
A háztetõkre.
Névtelen sírokra
Elárvult temetõkre,
Szunnyadó rügyekre,
Szerelmes szeretõkre.

Hull a hó
Fájdalomra, gondra.
Nyári emlékekre,
Futó kalandokra,
Soha nem teljesült
Titkos álmainkra.

Hull a hó
Betakar egy évet,
Alatta dideregve
Szendereg az élet.
Kebelén melenget,
Tavaszt reménységet.

 

TAVASZI PILLANATKÉP

Nézelõdtem a kertben.
Kémleltem a távoli tájat
Friss tavaszi szél fújt
Lágyan lengette a fákon az ágat

A rét szélén, ott távolabb
Már lombosodtak a fûzfák

Zöld sátorukat bátran
Dicsekvõn mutogatták

S lentebb a réten,
A selymes fû között itt, ott,
Bibicek köröztek.
S a pitypang is nyílott.

Köröttem a lila kankalin,
S a sárga aranyesõ lobogott a tavaszi fénybe

S én belefeledkeztem
Az ébredõ tavasznak, harsány örömébe.

 

TÉLUTÓ

Futó felhõket
Kerget a böjti szél
Még zsinóron úszó
Sárkány a Nap.
De már tavasz illatokat
Tereget a rét.
S a remény tova ûzi
A téli gondokat.

Jégtörõ Mátyás
A tél hû lovagja
Még betör hozzánk.
Északi szél paripán.
De már szûz
Bimbókat bont
A mocsári fûz.
És tarka bogarak
Vadméhek osztoznak
A barkavirág hímporán.

UTÓSZOR JAJDULÓ KÖLTEMÉNY

Írtam, mert írnom kellett.
Fölírni valahová
Én is éltem, én is voltam.
S hogy mindezért
Megbûnhõdtem, meglakoltam
Bevésni, kõbe fába
Hogy érzelmeimet nem temethettem el.
S hogy szép az Élet, láttam
Megcsúfolt a sors, tépett.
S Én üvöltöttem káromoltam
S ha körülfogott a csend, Szerényen,
Hangtalanul zokogva hallgattam Mélyen.

A százszor hazug meséket
Szívembõl kimosta a múló idõ.
Viharos szele messze fújta
S ifjú szívemnek szép álmait
Elmosta, mint a vakondtúrásokat.
Barázdákat hagyott arcomon, árkokat.
Peregjenek rajta könnyeim.
S folytak le a sárba, porba,
S a fullasztó kínba, nyomorba,
Beleroskadtak csontjaim.
Belerokkant szívem. lelkem.
Mosoly nélkül éltem, szerettem.

Hosszú volt az Élet s mégis oly rövid
Mint kettészakadt, leroskadt híd,
Melyen soha többé nem járhatok.
Oda csak átkiabálni lehet,
Át, a reménytelen semmibe,
S a hitem egyre csak fogyatkozott
Mint üres zsák, omlott össze.
S lábam elé rogyott.
Barnán, mint az õszi avar,
Csak dohos lehelete
Lengte be, köröttem a tájat,
S mindazt, ami fáj, ami fájhat.

Megvénültem, s az Élet
Ellökött magától, bele a sárba
Keresztül gázolt rajtam.
Nézem magam, mint az árva.
Ki már sírni sem képes.
Kifulladt sírásba, jajgatásba.
Bámulok magam elé, némán.
Pillogok, hunyorgok bénán.
Fel, fel, a magas Égre.
S kérdem én? Mind avégett!
Mert elszaladt az értelmetlen idõ,
Uram! Csak ennyi az Élet?

Késõ már a nyavalygás
Vájkálni önnön sebeimben.
Szívem már hitetlen Tamás
Bár még jól tapintható
A szivárgó seb, a kín,
De az idõ már alámossa
Az alázatosra nyomorított reményt.
S a mulandóság noszogat,
Hogy elsírjam ezt a vonagló,
Utószor költeményt.
Benne van minden, ami látható,
Mi átható. Mi világgá kiáltható.

Üvöltenék még a sorsra, idõre.
Kérdeném? mért hagyott el
Remény nélkül, hogy megyek
Hogy járulok az Úr elé?
És kérem? és kérdem? a Sorsra!
Hiába kopna el térdem?
Megalázva megtaposva.
Oh, tudom. enyém a kín.
De kié az érdem? ha ez érdem?
S miért a szívben a remény?
Miért vagyok? Miért éltem? Sajogva!
Vágyva szépre, jóra fanyalogva.

Oh, elszaladt felettem az idõ.
Árkokat hagyott nyûtt arcomon
Zakatol, zokog halkuló szívem.
Hiába a siránkozás a jaj már,
Köd lengi be köröttem a tájat
S mindazt, ami elmúlt,
Ami fáj, ami még fájhat
S hiába kérdem, Miért?
Nem jön felelet a feleletre.
Sem kérésre, sem könnyekre.
A reménység szárnyait az idõ
Örökre lenyeste.

 

1972 KÍSÉRTÉS

Szabad vizek
Hullámverése tépi
Márvány szívek
Repedt falát.
Hideg templomok
Kongó ölén.
Suttogó harmóniák
Emléke kísért

Zúgó erdõk
Õs törvénye tombol
Lelki temetõk
Burjánzó talaján
S az emberi élet
Millió évek gyötrelmén
Aléltan kopog
A megkövült szeretet.

A hitnek tört
Cserepein elterülve,
Kiérdemelt gyönyört
Kíván a lét.
És falánk képzelettel
Döngeti a lelked
Hogy kilopja
Vert aranyát.

Olyan az ember élete,
Mint a pohárból kiömlött víz.
Megpróbál valamerre folyni,
Míg magába nem szívja a föld.

NÉVTELENÜL

Fekete könyvben, névtelenül
Szabad hazában, reménytelenül.

Múló idõben térdre hullva
Láng ostorok között elcsitulva.

Sötét viharfelhõk súlya alatt
Görnyed a szív, lanyhul az akarat.

Hiába krajcáros életem minden perce
Készülnöm kell a naplementre.

S csak az ég nyit utat a térben
A mindenséggel való ölelkezésben.

NEHÉZ KERESZT

Már messzebb mentem
Mint ahogy szerettem
Ezt a tájat.
Jobban fáj ez nékem
Mint ahogy fájhat.

Már távolabb látok
Mint amit várok
Tõled, Hazám.
Már túltettem magam
E földi hazán.

E táj még megigéz.
De szemem távolabb néz.
Kerget a kárhozat
Magam vagyok
E tûzben áldozat.

Mindazt letenném
Ami nem az enyém
Nehéz kereszt.
De fogva tart az élet,
El nem ereszt.

S míg tart e per,
S amíg szívem ver,
Szüntelen vádol.
Óh, e bolond szív, ha megáll
Megtér majd magától.

Hát ennyit tehettem? és
Tudom ez mind kevés.
Elmondhatom
E tehetetlen düh
Nem mentség, nem oltalom.

 

A KERESZT 1946

Voltak viharok
Mindent elsöprõ
Vad zivatarok dultak
Tomboltak szélvészek
Melyek után lehulltak
Gondosan rakott fészkek.

Örökre elnémultak,
Édesen csengõ hangok
Virágszirmok hulltak le a sárba
Értékeket és hullákat
Sodort magával
A zivatar árja.

Meghasadtak faágak
Megrepedt Emberszívek
Némán a sárba hevertek
Reménytvesztett lelkek.
A bún mocsarába süllyedtek
S elvesztek örökre talán.

A vihar megenyhült
Nyomában pusztulás
Bánat és könny maradt.
Remegve tekintett körül
Ki életben maradt.
S imára kulcsolta kezét.

A szél messze kergette
A viharos felleget.
Szárítgatta az életet,
S az elõbújt Nap
Szivárványt festett az Égre
Sugarával melengette a szíveket

Megcsókolt virágot, fát ,
Embert, mindent.
S az élet felvidult újra
Bízva, remélve, kacagva
Indult az Ember útra
Tovább vinni a Keresztet.