Sramó András

Első versemet még általános iskolásként írtam. A házi feladat az volt, hogy Petőfi Sándor levelet ír Arany Jánosnak. Nos, én ezt “korhű” rímbe szedetten teljesítettem. Hordoztak is körbe az iskolában, mint véres kardot, de nem lett belőlem költő. Az irodalomszeretet viszont megmaradt bennem: faltam a könyveket, főleg regényeket, de a versolvasgatás sem volt idegen tőlem.
Hosszú, több mint 30 éves szünet következett. Majd amikor 2007-ben fotózni kezdtem, a képalkotás élménye mellé odakívánkozott a szöveges megfogalmazás is. Először prózában, majd egyre gyakrabban fordult elő olyan szerkezet, amely versnek is nevezhető. Ennek a kettőslátásnak produktumai láthatók/olvashatók honlapomon (http://survivorbit.hu/toredekek.html).
Vannak azonban olyan kiváltságos pillanatok, amikor kép nélkül is megszületik a vers, önálló helyet követelve magának. Ezekből szeretnék itt közreadni hármat.

A kiválasztott

Múzsám, héjj! Ne bujkálj, Rád várok.
A feladat nagy, győzök kapaszkodni:
vágni kell a rendet a versek rengetegében,
eldönteni, hogy ki itt az első a réten,
melyre legelni csaptak ki sok rímre vágyót,
gondolva azt, hogy ez ad világot,
miközben a sok tévelygőnk,
ki kóválygó iránytűt les,
hogy merre innét
távolodva zűrös homálytól,
szomszéd mézes-mázos szavától,
hogy végre eszére térve
fedezné fel, hogy itt – otthonra lel.

De versbe szőtt tábla van ezernyi.
Mutatva, hogy ennyi meg ennyi
választ el a boldogságtól.
De hol az ígéret, hogy tényleg,
bocskorod koptatva, venni mérföldet számról számra
utad vágyott célját végre eléred?

Van mégis valami, ami éltet,
hogy személyed lángra kaphat,
és nem elég, de kellő bátorságot adhat.
Van valami, amit Te őrzöl,
kereshetjük helyét szívben, észben,
de mégis sajátod, elragadhatatlanul.
Mert tanult értelmed fenekén fészkel,
észlel bár ezer érzéked: fül, szem, tapintás
körülötted ezernyi mozgás.

A élmény rögzül.
De hogy? Lefested? Lerajzolod?
Felejts most el minden csodát,
bűbájos dagerrotípiát.

Kiülök a dombtetőre
a Duna alsó kövére,
nyári napnak alkonyulatánál,
de ne tovább: elég a látvány.
De mit mond a dinnyehéj?
Sekély a kéj, hogy mindezt leírjad.

Múzsám, figyelj, Te cafka céda,
ki más költők homlokát csókolni merted:
most engem, ki mindig tisztelőd voltam,
hagysz cserben?!?

Választani kell. Sőt – mint mondottam volt –
rendet kell teremteni mindazok között,
kiket versre csábítottál.
Megcsókoltad, varázslatos szókat
fülükbe súgván – magukra hagytál.

De ki az, aki választ?
Aki dönt élet és halál, szerelem és bosszú között?
Dönthet-e a csecsemő, ki nem önként jött e világra?
Választhat-e anyja emlője, vagy a semmi között?
Feledhettük, de tudjuk: a legcsodálatosabb virágbimbó,
melynek hegyén buggyan
a költő által leírhatatlan
méznél édesebb drága csepp
mely bennünk hozta létre magunk.

E kapcsolat megváltozhatatlan.
Agyunkat ostromolja bármiféle tan:
e kötelék el nem évül.
Bár itt bévül születhet bármiféle szándék,
hogy e hajlék nem otthon tovább,
és szöknénk, mennénk, keresve új csodát,
más választásunk nincsen.

Mondhatom azt, hogy nekem csak térkép e táj.
Sziszeghetem, hogy nincs haza hívó szó.
Van mégis valamim, mi nem levakarható:
pótolhatatlan, drága kincsem:
édes anyanyelvem,
Te választottál: engem!

kép nélkül

csend
nem csattan a zár
a kilincsen
matat a kéz
a sötétben
nincs erő
gyere elő
harminchárom év
belép a képbe
még létező
az emlék
tolakszik eléd
és itt hegyesedik
a zúzott fény
nem rajzolja ki arcod
hiába kaparod
szemed árkát
átlát rajtad
a sok mosoly
talán szeret
és megbocsát
csak még egyszer
el ne kövesd
csak kövess
a hegyen át
bokros tövén
virrad a hajnal
a festményben
úgy légy te
egy pont
vagy több vonal
mely összeköt
őt is bevonva
a körbe
és nyüzsögve
a sok színes folt
mely boltban nincs
egyszer csak
összerak
és egyedül
nincs többé
kétség már nem fér
a pohárba

jó, hogy eljöttél

Visszatérő

Tavaszba öltözött ünnep után
búzazöld
repcesárga
almavirágfehér
a csend a mező széléig elér
ott csalogány csattog a fasorban
az utat kísérőben.
Az úton egy férfi sietősen
– Mennie kell! – érzi.
Szemében az este fénye,
a búcsú, mely találkozás
felfoghatatlan
remélni sem mert
testté lett öröm.
Tudja, hogy mit visz.
Titkos jel az ajtón
nyílik résnyire:
– Te itt? Mivégre? –
Bent homályban sokan
néhány nő a sarokban
összebújnak
csak egy mécses néz
az asztalon.
A férfi megáll középen
boldogan ül ki ajkára a szó:
– Visszajöttem! Emmausból.