SZARVAS AZ ÚTON

A szarvas az úton és A szobrász eltévelyedése címû kötetek kézirata megjelenésre várva készen áll. A szerzõ alkotói munkája befejezettnek tekinthetõ. Mindkét kötetbõl a gondolatiságra, hangjára, stílusára legjellemzõbb darabokat válogattuk ki csupán ízelítõül./

„Kell egy ország, amit nem rontunk el.”
A szerzõ.

TÉTOVA NAPLÓ

– Radnóti Miklós emlékére! –

Mindened volt a szív s a szívet átölelõ bordacsontok.
A forró test, a szerelem, az elsõ csókok.
Azok a szép szemek, amikor még hittek ostobán,
s boldogan mondtad: Ne haragudj rám tovább!
Hát, hogy s mint van kedves Mester? – kérdezted ragyogva
Babits Mihályt, hanyatt dõlve a dunai homokba.
Nagyon jól. – mondta s Te hitted, mert láttad körbenéz
tollat keresve a szem s a tétlen emberi kéz.
Simogatni? Igen! Mert mi mást tehet. Pedig az iszony
köztetek járt már, mint néma sír, a jeltelen abdai domb,
hol hiába szorongsz majd, mint szív elõtt a bordacsont,
nem védheted meg azt, akit szeretsz Te bolond,
hiszen a hátadon szél csikordul s öledben összetörnek
a virágok, gallyak és a melledre csillagok dõlnek,
mert nem maradhatsz élõ, csak hulladék-halom;
marék por, hamu a lucskosan fénylõ partoldalon.
De addig át-meg átjön a Dunán a bükk, a tölgy,
és játszol velük, mert hozzájuk van közöd.
Mert így érsz hazádhoz közelebb. Ez a legrövidebb útszakasz.
S bár tudod, nem minden út örök és igaz,
kiáltozhatod: Semmi nincs hiába! Az értelem önmagát
nem öli meg, csak a névtelen halált.
S Te mégis ott leszel a holtak közt, mert Te vagy
akit elsirathatok, bár sohasem láttalak,
mert eltemetted magad értelmem születése elõtt,
árván hagyva rám a szétlõtt temetõt,
hol hiába szólok Hozzád; zokogd el: SOHA
TÖBBÉ ÕSKORI HÕSKORT, mert csak a betlehemi
jászol s nem a fakereszt az Isteni!
Hol könyörtelenül egymagában zúghat a Himnusz,
míg kihûlt anyagához tapad a Jézus Krisztus.
Míg a lábadnál öreg /hirtelen öreg/ néne
néz és sír: Vajon Te vagy-e Te, aki õ elõtte
fej, láb, vese és szétlõtt csigolyacsontok
fájdalmával kéklõ hullafoltok……….?

 

BOKÁZIK CSATTOG S FÖLDERENG

Ne töprengj hiába! Vézna volt a tûz. Hûvös az este.
De a hálószobámba ne lépj, ne less be!
Ma tétlenkedem és fajtalankodom magammal.
Magamról szállok le. Talán Isten így akarta.
A legyeket öldösöm, de látom egy mindig újra éled.
Itt hagyja és termi lényegét, a támadó szemtelenséget.
Holtában / döglében? /, mint mondják petézik szépen,
de én újból s újból rácsapok, Isten úgy segéljen!
A fülemben úgy zajong már, mint fölajzott nõi testek.
Csak még azt az egyet üthetném agyon, azt az egyet!
Fajankó vagyok, tudom, hogy impériumra vágyom
ebben a kiterjedt szobában s a korlátlant csodálom.
Evviva! Szabadság, ha van, arról miért kell kiabálnom!
Disznók sem zabálnának jobban e „moslék-muszájon”.
Mint légy, dögre száll a hold, a nap; már vérben ázom.
Tolvajoktól megdicsõült hazám ma égõ tûz-virágom.
S ha szarvasok ûznek és nyilaink zápora visszaüldöz
Verecke útjaira, vagy a barbár Lehel-kürthöz,
a legyek zajában mit tud, mit lát az egyszerû halandó?
„Bokázik, csattog s földereng a még szilárd szõlõkaró!”

 

SZABAD ÁRAMLÁSBAN

A csendben éles villanás
cikkan. Peng a reggeli köd-
ben hulló csillag-zuhanás,
s fölnéz a Nap, mint a tök
a kertben, s pirul, ragyog
míg eltûnik lassan a Hold.

S fölzörgeti a kerteket
a szél, mégis a csönd marad
Veled Jézus, Te kiszögelt.
Válladra ülnek a madarak,
s átszúrja fény a melledet,
hogy kizöldüljön a kereszt.

És kizöldül a fakereszt.
/Távoli Napból robbanás./
A keresztfáról leemel
tizenötmillió Júdás,
s azt mondja: Nekem egy hazám
van és szeretem igazán.

És a Golgotán fölpörög
a szó. Jajgat és megtagad,
míg harminc ezüstpénz zörög
a deresedõ fû alatt.
S újból fölzúg a régi dal:
Magyar hazám. Magyar ugar.

 

150 ÉV: PETÕFI EMLÉKEZETE

Ha csak a dzsidás
– aki átszúr bõszen –
lát utoljára
s nem visz haza ölben

anya, testvér, nép;
eggyénõtt akarat:
többé már nem lesz
más a szíved alatt

csak a seb, zörgõ
kukoricaszárak
közt, hol oly mindegy
már mit csinálnak

Veled. – – Nem fájhat
jobban a szív annál,
ha látod, mint fut
a nép s a szabadság

vesztve. S mert úgysem
tudnál élni „bölcsen”
ûzött vadként, hisz
most is, átdöfötten

hazádra gondolsz,
bár állni sem bírsz már.
Fejed lehajlik,
mintha verset írnál

hóhérod barbár
szívéhez. Egy ország
kaukázusi
vasdárdája sújt rád

és átszúr bõszen,
pedig szeretsz mélyen
tûnõdve hazán
s a nagy mindenségen.

 

KETTEN AZ ÉJSZAKÁBAN

– Feleségemnek! –

Feleletül mit mondhatok neked?
Arcomra írva van már a holnap.
Kutyául érzem magam elõtted.
Alig hallom meg, ha hozzám szólnak.

Eltûnõdtem ezen épp az este.
A mélybõl, akárcsak hûvös tárna
pilláim alól félve kilestem
s láttam, minden csillag reád szállna.

Gondoltam, valami más is lesz majd
odakint a piszkos, szürke fényben,
mert tudtam, körülfognak bokraim,
s jöttök, jöttök felém kéz a kézben.

Mintha mozdult volna fönt a Göncöl,
halk levelek szálltak át az útra,
s meztelenül a fák rátaláltak
a fészkét most rakó Fiastyúkra.

Gondoltam, hogy szólsz majd Te is hozzám,
ha rádhull az éj, sûrûl az álom,
és hívnak majd madárka hangjaid
átsegítve a tétovaságon.

De nem szóltál, mert nem volt már kérdés,
csak a csönd; az Isten néma fénye.
S tudtam, nem mondhatok már mást Neked,
mert megáll a szívem dobverése.

 

KÓBORLÓ SZONETT-FORMÁK

1

Négy-öt határon vezet át
az út bábeli csodák
közt, hol házsor-termeszek
alagútján idegenek

raja bámul rám: figyel s int;
mért nem haladok megint.
Mért tátom szám, ha kikezd
velem pazar erdõ s liget,

míg a fák lombját dicsérem.
De betakar a határ-
talan nagy ég, föld s fûszál,

s én új s új arcodat nézem
rejtelmes táj, szép sziget,
s mutatlak mindenkinek.

2

Fenyõzöld s kútmély-fekete
egyszerre a völgy feneke-
alja, de merengõ csúcsa
is, amerre visz az útja.

Hol ámul az ember, milyen
gyönyörûen szép az ilyen
lobogó nagy bokorszoknya
mi a férfit odavonzza,

mint szép lány s örök titok. Lám
én máris ott állok lazán
elõtte s nem megyek tova,

mert ott van a szív otthona,
hol bár szabad, mégis fogoly
ember s állat. Cserje s bokor.

3

Olyan pofátlanul magas
és hûvös a táj s olyan tiszta,
mint otthon koratavasszal
a hóvirág a spiritiszta

homályban. – A néma hegyek
hálóingben fénylenek
fenn a felhõk tetején.

De lent egyre tágul a fény,
nõ a tavasz, nyár, míg a folyó
mint szoros harapófogó

hegyek s dombok lábainál
összeszorítja a nappalt és
az éjszakát, ha ráragyog
a nap, akár egy éles kés.

4

Körben fák s bokor-ikonok
a völgyben. Százezer madár
tüdejével lélegezhetek,
míg belém olvad a világ,

s rámterül a végtelen. Már
tudom miért oly szép az ég,
ha kóbor szonetté skandálom
a fák s bokrok hû énekét. – –

Zengjetek dalt ti is szelek,
suttogom. Én is énekelek,
ahogy fut az úton a néma

s felmérhetetlen Androméda
ködben. Találkozunk csendben
Te és én, az ismeretlen.

5

A hegyek csúcsán huzat
csap át s úgy zúg, mint a tenger.
Belehajol Odüsszeusz.
Mosdatja magát az ember.

S oly szédülten eleven lesz,
hogy nem rontja semmi kedvét
bár a fák, mint cellafalak
sötétítik el az estét.

S míg arcára kúszik a hold,
nézi; gyönyörûen kerek,
kopernikuszian kerek,

s látja a pokoli máglyát.
– – Ma mért ûzné el magától
a gyönyört ígérõ sátánt?

6

Heléna, Flóra s Gonzaga
Júlia vagy akárki más,
az a szép, élõ-halandó
madame Pompadúr a nagy ász,

aki még ma is szeret
valakit annyi éven át,
mégis olcsó lotyó csak, mert
kitaszította a világ.

S ha leint itt-ott az úton
nem lesz súlyosabb a newton-
i nehézkedési erõ.

Talán szeretni kéne õt
egy percig legalább, míg tovább
repülsz a hasadékon át.

7

De mikor nagyon szeretünk
nincsen szívünkben más
csak akit nagyon szeretünk;
lelkünkben az egész világ,

mert testünkön az elmúlás
ver tanyát, de lelkünk örök-
szép változáson megy át,
miként azt Istennel kötött

szerzõdésünkben találod:
Ha nem paráználkodsz, nem ölsz,
s más asszonyát nem kívánod

szép szférák zenéjébe dõlsz
és lelked mennyben lesz örök,
bár tested porlad, mint a rög.

8

Háborítatlanul követ
az otthon. Lám-lám: sehogy
nem tudom lerázni kezed
melegét magamról, bár elfogy

minden otthoni jó étel-
s italom. Kicsinyül részed
a tájban. Már nem érsz el,
bár még érzem mögöttem a lépted.

S mint madár szárnya a földet,
át-s belengsz hegyet és völgyet
figyelmezve annyi sok évet.

S amikor végül eltéved
szemed estéli varázsa,
fölzúg a csönd szomorúsága.

9

Arra gondolok, milyen mély
ösztön s átgondolt útiterv
visz valakit hosszú útra,
ha egyszer mennie kell

bizonytalan sejtésekkel,
nemcsak az izgalom után
meghallgatni azt, hogy milyen
máshol az a szívdobbanás,

mely országhatárokon át
csak híreit s nem hétköznapi
dolgait tudatja velem,

bár azt volna jó hallani.
Azt a nagyszerû csodát,
hogy nem vagyok sehol idegen.

10

A motorházra terített térkép
fölött matatunk: Merre s hova?
visz az út, ha itt elkanyarodva
balra fordulunk. A józan ész még

azt mondja lehet, hiszen Rómába
vezet minden csapás, ösvény, út,
és szomjat olthat minden kicsi kút,
mit ember sivatagban találna.

S öröm is, hogy amerre még madár
sem járt, megleli mégis a csodát
a lélek s életben marad majd.

Nos hát! menjünk, elérhetõ a cél
innen s onnan is, míg az ember él
s jól érzi magát, s fõleg szabad.

11

Mint apró szemû csillagok
húznak el egymás után
mellettünk a gépkocsik
ezen a fáradt éjszakán.

És õrködnek a táj felett
útjelzõk, lámpák, zsaruk,
míg beszorítják egymást
a sorba akaratlanul

a száguldás bajnokai.
Mégsem tud elromlani
jókedvem, ha bár félek

messze van Rijeka, Trieszt
s e vad rohanás nem ereszt,
hiába rádió s ének.

12

Hátradöntve az üléseket
aludtunk pár órát az éjjel
egy nagyváros ablaka alatt,
hová a tenger moroja nem ért el.

Takaró nélkül, fedetlenül
mormoltunk imát. Milyen szép volt
a nap s most mégis gyászfályolként
borul reánk a magasságos égbolt.

S nem tudtuk hol vagyunk, de boldog
kimerültségnek tudtuk be a dolgot,
míg csitított a szív; majd odaérünk

ahová igyekszünk. Meglepjük
önmagunkat, meglásd! A reggel
útbaigazít s a közeli tenger.

13

Madarak éles vijjogása-
repülése ébresztett fel
reggel s a nap lobbanása
az elsõ forró színekkel.

Fáztunk a kialvatlanságtól.
Még jó, hogy ittunk a borból
lefekvés elõtt. A lámpák

még mutatták a borostát
arcunkon, ahogy fölrémlett
bennünk néhány régi rémtett.

S rendõr, biztos otthon már
sehol, csak egy kicsi utca
maszatos képe arrébb, tán száz
méterre tõlünk guggolva.

14

S szolgánk a berregõ motor
elindult a jó szagú tenger-
öböl felé szerpentinúton
tovább, bár egy csillagrendszer

örök fényessége még vibrált
az égen, majd az is elment,
láttuk. Égõ kazamaták
a házak s a néma kertek,

hittük. – Így lobogott a vágy,
az önfeledt kíváncsiság
a kakafon szélben. S az út

újból kerekek alá simult,
s fölbúgott a kibernetikus
zene; a parabolikus.

15

S újból nappal majd éjszaka
lett, mintha egy fáradt testen
a világ rohant volna át,
melyet észre sem vettem.

A futó fák s más kérgesek
közt kicsi testek: szép lepkék,
csigák és párzó bogarak
a végtelent keresték,

míg kocsink száguldva repült
a cél felé. Még ma is hallom
szívem miként vert ezerszer.

S a sziklára nõtt fák mögül
hirtelen, mint érett asszony,
kitárult elénk a tenger.

 

SZARVAS AZ ÚTON

dűlőúton fekete varjak
fekete árok fák barna karja
hol bokrok lombja lóg az aljra
vadcserje és fû zöld avarnak

hol kilép az útra s szembenéz
veled ijedt-némán a büszke vad
s merengve figyel el nem szalad
agancsán lomb; szederinda-géz

s úgy áll elõtted mint ki merész
útját bejárta rég futni-kész
lábaival s útja itt megszakad

és néz néz rád dacosan szabad
tekintetével míg barna hûs
szemébõl Isten nyugalma süt

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –