Tóth Zoltán

Bács-Kiskun megyében lakom Szeremlén, egy kis Duna melletti községben. 1950-ben születtem, s Baranya megyében nőttem fel, ám mint fiatal házas, már több mint húsz éve itt lakom. Az írással már régebben foglakozom, jelent meg néhány közülük, de önálló kötetre anyagi okok miatt még eddig nem került sor. Novelláim java része a vízzel, a Dunával és a vele szorosan kapcsolódó horgászattal foglakozik, de bízom benne, hogy a nem halfogó, de a vizet, természetet kedvelő emberek is kedvére való olvasnivalót találnak a soraimban.

1950 Május 13 -án születtem, egy kis baranyai faluban, Szalatnakon.

Az iskolai tanulmányok után- a zenélés mellett- néhány munkahely és emellett újabb, más irányú tanfolyamok következtek.1976-ban megtaláltam életem párját,Arankát hitvesemet és házas emberré lettem. Ismét munkahelyi változás, pontosabban új szakma kellett, bevallom a kevésnél is kevesebb pénz miatt. Fazekas mesterséget tanultam munka mellett,nagy lendülettel és szorgalommal. Feleségem is elsajátította e szépséges szakmát és hamarosan önállóak lettünk.1983-ban új otthont találtunk Szeremlén-édesanyám leánykori falujában- s ma is itt élünk. Három leányunk, ma már házasok,unokák is vannak,nagy-nagy örömünkre. Mivel az irodalom mindkettőnkhöz közel áll, csatlakoztunk Baján a Sugó kör tagjaihoz. Vers,novella írás,publikálása-önálló novelláskötetem is megjelent: Barátom a folyó címmel- remek baráti körben.

Majd ismét a zenéé lett a hangsúly. Megzenésített versek után a szívem a blues zenéhez húzott vissza, de a versek,szövegek írása máig megmaradt. A vélemény kimondása, kiállás emellett, akár zeneszöveg , vagy vers formájában ma is kényszerű cselekedet.

A FA

Szívós gyökereivel ott áll a Fa .
Földet markol konokul ,hallgatag,
dacol a lombszaggató, fagyba zuhanó idővel
és amint a folyón utazó felnéz,
cserzett redői kisimulnak.
Lángol a szürke törzs, az ágak
örökmozgó levélfiai alól,
és messzi történelem suttog halkan a lombokból.
Lám egy igazi óriás…
Háncsizmait nem szívja lián
gomba sem rontja törzse erejét
Ám a folyó elől nincsen menekvés.
Egy napon, talán egy nyári alkonyon, nagyot nyújtózik
halált ölel a lassú víz.
Az égi lombokon még zenél
utolszor a déli szél
és a távoli Észak Úr
hiába ropogtatja fagykezét, szakad a húr
a partfalon ,az idő kerek döccen , s alant
sáros hullámot vet, mindent eltakar
a folyó, sötét öle ásít, szakadék tátong
elnyelt a víz egy kicsiny világot.
De egy langyos tavaszon felnéz az égre
Egy zöldellő sarj, s a barna avaron
Halkan hálót fon a pók,
S álmosan nyújtóz a jövendő.

ÉGBEKIÁLTÓ HAZUGSÁG.

A hatalom elnyeréséért,
egymás birtoklásáért,
téptünk szeretteink húsából.

Módszeresen szítottuk
a gyűlölet parazsát,
amíg az lángra kapott.

Testvéreinket behajtottuk az ingoványba
és kutyákat uszítottunk a nyájra,
hogy pusztuljanak.

Megtanultuk az ölést
a legfőbb szintre emelni,
és élveztük azt.

Azután, miután mindent
alaposan kiélveztünk,
fáradtan, üresen veszünk el.

Ui.: A vadak szemében ott van a félelem és a … szánakozás.

A KÉNYSZER KOPJAFÁJA

Fura késztetés a jelek rovása.
Mint mákgubóban kéklő szemek ópiuma,
kottafejekbe zárul a szférák zenéje,
vagy akár az ecsetet kézbe taszító lendület.
Lehámlik szégyened, mint az égett bőr sara,
meztelenségedre döglégyként száll a lenéző kritika.
Menekvés sosem volt.
Ott vagy minidig, rád böknek mindenhol,
nincs egy kicsiny zug, nem bújhatsz el.
Legfőképp önmagad hitvány kishitűsége elől nem
Bukást-bukásra halmozol, hiszen
messze még a végkövetkeztetés, tudod már,
képtelen vagy az ÉGI MADÁR TOLLÁT,
erdők vérbe mártott ECSETÉT eldobni,
úgy, mint ahogyan a dúló szél a viharorgonáját sem.
Majd szégyenkezel. Csupaszon, fogcsikorgatva…
Gonosz ujjak markolásszák lelked, lettél volna
inkább aljas vagy léha, netán ostoba…? Soha!
Kitépnek belőle mindent, de bennmarad a LÉNYEG!
Magányra ítélt a lényed…
És a SZÓ maró lúgjában ismét megfürdesz,
megtisztulsz, égetni kezd
a bőrödön ottmaradt néhány csepp,
mint soha nem múló seb.
Újjászülettél.
Várnak a gyötrelmek ismét.
A vaskesztyűt felveszed, csikorog eresztéked,
vén csontod recseg-ropog
romba dől ingatag otthonod,
s lépted hiába vigyázod
a jajveszékelés kihallik a sárból,
és hiába szűköl benned a HUMÁNUM,
akaratlan gyilkos lész, s ott ,hátul
valaki beléd döfi a kést,
hiszen TE NEM FÉLSZ!
TÉRDRE!!

LETARGIA

Fáradt, hideg kéz a reggel,
felráz álmomból, kegyetlen.
Elmém kábán tántorog, még tétováz, majd lassan felkel,
testem sajog, vergődik: nem kell,
hogy ébredj. Maradj abban a másik világban,
itt nincsenek fények, csak láz van.
És bú, keserv, orv kések éle, szúrása
lélekbe mar, mint a sav, és mámoros a gyáva.
Hogy mit is akarok? Döntsem el!
“Ő” Ráér, és amíg én dühömben
bámulom magam a tükörben,
és rájövök, mire vár…?
Ódzkodom a tükörbe nézni, vagy tán
vakon borotválkozom…?
Ravasz. Elgondolkodom…
és a barázdák mögül fáradt szemek
bámulnak vissza: ma is, mint tegnap?Minek?
Adjak vesszőt kezébe a… semminek?

ŐSÖM LÁZADÁSA

Melyik gyújtó molekula lázad didergő nappalokon?
A kiváltó szó,
– lehet okos, lehet ostoba-
éket ránt és a lavina,
mint habzó hullám kegyetlen ostora
rám zúdul , belém harap.
Tisztán látom lelkem rezdülését,
mire szó nem található,
nincsen hozzá hasonló.
az örök lázadó, ellenszegülő,
Haragot, lángot csihol a megszégyenülő
szeméből hívó esdeklés.
Veress meg! Közösíttess ki!
Győzz, és azután a “karámon ” kívül maradsz…
aztán egyszer talán
magához emel kegyesen a nyáj.
De addig, …addig mardos ,görcsbe ránt a muszáj,
gyógyír a festetlen magány.
Látó anyai intelmek magasába
pogány imák vezetnek és mára
értelmet nyer az elfúlt tekintet ,vigyázza léptem az arc ezer árka.
Talán Erdőszentgyörgy különc büszke fia
nyújtott felém egy morzsát,
emelt fővel mormolt egy zsolozsmát
hite szerint az utolsó napon, míg odakinn várta
a bitó könyörtelen fája.
És tudóshoz illően megnézte magának
S halkan mondotta, – jó lesz kopjafának…
Talányosan halt a kemény székely.
Élt a tudásért, halkan földelték el
s hitték, elment, de hát a holt
sokad íziglen nyugtalan kóborolt.
Burkot feszítenek taposott évek,
felszárnyal egy dal, egy furcsa ének,
kibuggyanó sorok, derű bánatkabátban
hullámzó indulat agyagfigurákban.
Elcsepegtet lángjával a folyó, naphídja eléget,
…lám ahonnan jöttem, oda visszatérek.