Tünékeny üzenet

 MORETTI GEMMA

TÜNÉKENY ÜZENET

Versek, történetek

A kötet a bajai irodalmi kör: a Sugó kör GONDOZÁSÁBAN jelenik meg

A borítón Tenk László festőművész Út a fény felé című műve látható

Békesség

Körülöttem mindenütt csend van.
Varázslatos pillanat,
a szívem dobbanását is hallani vélem.
Nyitva az ablak, ezüst pöttyönként
az utcán langyos eső permetez,
fenyők fényes ága integet,
és a lebegő szellőtől,
– mint nagy víz hullámain
a fehér habfodor, –
a függöny lágyan sodródik, libeg.
Körülöttem mindenütt csend van.
Ritka pillanat.
Elcsendesült minden vágyam,
csitulnak a lázadó gondolatok,
a lelkemben megértő szelídség.
Nincs más, csak nyugalom,
ami puha kendőként betakar.
És a szívemben békesség, békesség.

Tükör

Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
– a napmosolyú, gondtalant. –
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
– mely réges-régen tiszta kék volt –
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.

Szilveszter esti gondolatok

Mióta Világodnak lakója lettem,
minden szívdobbanásomat ismered.
Figyeled botladozó lépteimet,
s ha néha úttalan-útra tévedek,
segíteni nyújtod felém a kezed.
Mostanában sokat tűnődöm;
mi végre születtem, célod mi volt velem?
Semmi nagy dolgot nem cselekedtem,
éltem ahogy hagyták, s lehetett.
Család, munka, aggódás, gond, öröm,
sok hétköznap és kevés ünnep.
Ennyi volt. Év végi leltár.
Így is, ezt is megköszönöm.
Ha majd eldöntöd, mikor elég,
s letelt az idő, amit szántál nekem,
szeretném ha engednél úgy múlni el,
mint hópihét, ki könnyedén a semmibe táncolt,
vagy fújj el, mint égő gyertyalángot,
amely holtáig lobogva lángolt.

Esti séta

Este van, békés decemberi este,
sétálni nógat nyugtalan lelkem.
Célom: a semmi, utam bizonytalan,
és mégis, valami várakozás van bennem.
Elfáradtam, fordulnék vissza, de érzem,
megváltozott körülöttem valami.
Puha, jó csend lett, megállt a szél.
Felnézek, s a lámpa fényénél látom
hópehely közeleg, lassan pilinckél.
Először egy–kettő, aztán számtalan.
Kergetőznek játékosan,
szépen mindent betakarnak,
s úgy látni a lámpafényben:
csillogó kis hótündérek,
mindegyiknek csipkeszárnya van.
S ekkor, néhány pillanatra,
varázslat történt, az idő megáll.
Hibátlannak tűnik a világ,
fehér lapnak, akár a kezdetekkor,
tiszta és ártatlan, mint volt a gyerekkor.
Csendben megállok, fejem ég felé tartom,
hulljon rá a hó, mosdassa arcom,
s valahol, Valaki mondjon varázsigéket,
ne múljon el szívemről, soha, az igézet.

Nyitott szívvel

Igen, az kellene:
nyitottabb szívvel élni,
s egymásban bízni lenne jó.
Változik minden körülöttünk,
sorsunk is változó.
Az élet szeszélyes; néha szép,
máskor gonosz arcát mutatja,
a jót ingyen csak ritkán adja,
meg kell küzdeni érte,
szükség van türelemre,
alázatra és szelídségre.
Igen, az kellene,
hogy vigyázzunk egymásra,
mert nem könnyű az élet.
Szeress, segíts óvatosan,
oly törékeny a lélek.
Vannak borúsabb, felhős,
és napfényes szép napok,
s mire lelkedben felnősz
akkor ráébredsz, tudhatod,
mi az, amit nem érdemes,
és mit fontos észrevenned,
ha látod, hogy segíthetsz
megérzed, mit kell tenned.
Igen, így kellene:
nyitottabb szívvel élni,
úgy adni jó szót, szeretetet,
hogy azt ne kelljen kérni.
És több lenne a mosoly,
a jó szó, amire vágyunk.
Megbékélnénk a világgal,
és nyugodt lenne álmunk.

Az a régi gyermek

Évek maradnak el mögöttem,
változik az ég is fölöttem,
de van érzés ami változatlan,
amelyhez mindig hű maradtam.
Hiába múlnak el az évek,
annyi minden van körülöttem
ami elbűvöl. És a lélek
őrzi bennem a csodaváró
kisgyermeket. Amíg csak élek.
Tudom azt is, hogy bűn, hazugság
és gonoszság van a világon:
háborúk, gyermekhalál, könnyek,
és képmutató szánom – bánom.
Vad, könyörtelen tülekedés,
pénzért, tünékeny hatalomért,
de vannak, kik sírva küzdenek,
az életből egy kis falatért.
Én látom ezt, és fáj nagyon,
úgy segítenék, de nem tudok,
csak jó szavakkal, kezem nyújtva
annak, aki magát megadva,
reményeit vesztve elbukott.
Esendő, gyenge vagyok én is,
titkon oltalmat keresek,
s hátatfordítva a világnak
hívom azt a régi gyereket,
kit múltam rejtekében őrzök:
a csodavárót, hinni tudót,
a tiszta, tágra nyitott szeműt,
és szép mesékről álmodozót.
Kérem, nyugtasson szép szavakkal,
biztasson dallal, új tavasszal,
hogy érezzem: él még lelkemben
a gyermek, akihez hű maradtam.

Ha kiszabadul a szellem

Elrejtve, valahol mélyen
ott kavarog bennem:
düh és kegyelem,
méreg és szerelem,
szégyen és diadal,
békétlenség és vágy,
sóvárgás a szeretet után.
De az érzelmeket
féken tartja a fegyelem.
Egyszer majd kiszabadul a szellem,
elszáll, mint a füst:
a düh és méreg,
a békétlenség és szégyen.
Nem marad más,
csak szelíd alázat
a békesség akarása.
Megkövetek mindenkit
– akiket illet, –
testvéri öleléssel megbocsátok
mindenkinek, aki bántott.
Bárki szemébe nyugodtan nézek,
rossz szellemeket meg nem idézek.
Megköszönök minden pillanatot,
bármilyen kis örömet adott;
minden fénysugarat,
gyermekek kacagását,
minden parányi virágot.
Mert ha érkezik az a pillanat,
legyen lelkemnek útravalója,
amikor itt hagyom ezt a világot.

Műtét után
Dr. V. A. főorvos úrnak.

A fájdalom – veszett kutya, –
makacsul marja a bokámat,
de, hogy ne sírjak hangosan,
összeharapom a számat.
Várom a megváltást,
valakit, aki enyhít a kínon,
valakit, aki hiszi és mondja,
hogy erős vagyok és kibírom.
És jön a segítség.
Jön a JÓ DOKTOR,
derűs tekintete gyógyít,
– lassan szűnik a fájdalom, –
szava helyettesíti a gyógyírt,
tudok mosolyogni
és játszani a bátrat,
és megpróbálok
vigaszt nyújtani másnak.
A JÓ DOKTOR a híd, mely átsegít
szorongásom sötét szakadéka felett,
múlik a rossz, a félelem,
hiszem, hogy még minden jó lehet.
És békéssé szelídül
a lelkem nyugtalan álma,
mert a JÓ DOKTOR így köszön el:
Isten áldja!

A hétköznapok apró örömei

Ha álmom mély volt, gondtalan,
és a nap arany arca ébreszt,
én úgy indulok, bizakodva,
velem csak jó dolog történhet:
Talán egy rég várt találkozás,
egy kedves, baráti kézfogás,
gyermekarc, aki reám mosolygott,
bimbó, amelyből virág bomlott.
Zápor után egy szép szivárvány,
fák rejtekén a csipkés páfrány,
kék szirmok, amelyeknek színe
emlékeztet anyám szemére.
Bokrok, virágok közt, ha járok,
meglepetést ott is találok:
feketerigók körülöttem,
kísérgetnek. Nem félnek tőlem,
mellettem futnak, nem előlem.
Ha olvad a nap, aranyfényből
épít a nagy vízre tűzhidat,
én várom; az alkonyodó égen
sorra mind – mind kigyúljanak
kíváncsi szép csillagszemek;
mert ők is várják jó Holdanyót,
hogy mesét mondjon, mitől a világ
szépeket álmodva szendereg.
Reggelente, ha ébredek,
Nap fényesíti kedvemet,
hétköznapi kis örömök,
apró csodák segítenek,
teszik jobbá az életet.

Ettől tán én is jobb leszek.

Magasba repülni…

Mint egy nagy hinta, olyan az Élet.
Mikor megszülettem, anyám karja
ringatott, dajkált, emelt az égnek.
Nőttem, tágult a világ körülöttem,
és mint a mesében, egy ég felé szálló,
libegve–lengő hintába kerültem.
Nékem, gyerekként magasba repülni
csoda volt, mondhatatlan gyönyörűség.
Nem volt határ, csak a végtelen kékség,
a fehér felhővirágokkal hímzett
csillag–gyöngyökkel díszített szépség.
Múlt az idő és azt vettem észre,
elszállt a gyermekkor könnyedsége,
lassult a hinta, alig emelkedett,
– gondok telepedtek le mellém –
végül elfáradt, s megállt csendesen.
Hétköznapok jöttek, a „földönjárás”,
nem repülök, már csak álmaimban,
a csillagokat sóváran figyelem,
szivárvány sem épít hidat nekem.
De jó óráimban bíztatom magam,
lendül még a hinta magasan,
egyszer úgyis, újra enyém lesz a hold,
a kék bársony ég, a gyémánt csillagok,
s lelkemben a régi, felhőtlen öröm.
Akit illet, annak megköszönöm
a számtalan szépet, mely megadatott,
és részese lehettem a Csodának,
hogy életem hintája szárnyalhatott.
Ha majd a felhőket újra elérem,
– vagy könnyű szél hozza őket elébem, –
a hinta kötelét elengedem.
Fénylő sugarak vonnak hálót körém,
könnyű leszek, mint röppenő madártoll,
nem kell már többé félnem a haláltól.

Talán megérte

Bízni kellene:
Talán nem volt egészen
hiábavaló, hogy megszülettem,
és volt bennem
egy kevéske jóság,
megértés, szeretet,
lehet, volt, akin segítettem,
néhány embernek
örömet okoztam.
Ha majd meghalok,
valahol lehull
egy apró virágszirom,
vagy falevélke.
És ha, amíg éltem,
ennyit értem.
Már megérte.

Ha elmegyek

Nem búcsúzom,
nem köszönök el,
vissza sem nézek.
Az ajtók majd halkan
csukódnak mögöttem.
De ez csak a látszat
senkinek sem fájhat.
Elmegy a test
és marad a lélek:
Emlékeztetője
a múltnak, a szépnek,
hűséges őrzője
a nem múló fénynek.
Vigasztalója
azoknak, kik félnek.

Volt egyszer egy kisház

Legalább gondolatban éljük újra,
az elmúlt évek boldog napjait,
mert ébredeznek rég volt, szép élmények,
és idézik tűnt idők álmait.
Gondolsz a Dunára? Dús hajú lenge fűzfák
zöld sátora alatt siklott velünk a csónak,
nyomában fénylő, játszi hullámok fodrozódtak.
Lélegzett a csend, nem volt ideje a szónak.
Ott állt és várt ránk a kisház a parton,
mint madárra a fészek. Menedék a gondtól,
békesség, nyugalom, távol a világtól.
Fehér falai közt, hosszú éveken át,
élhettük életünk aranyfényű napját.
Ha körülnéztünk, miénk volt a világ:
a homokzátonyra sirályok, vadkacsák,
párás reggeleken megpihenni jártak,
tábortüzünk szikrái csillagokká váltak.
Tavasszal az erdő friss illata szállott,
üzent a nyár: tücsökzenét, békaszerenádot.
Majd elhalkult minden, bealkonyult, ősz lett.
Jött az ezüst tél, a hóba félénk őzek léptek…
Örök emlékek már lelkemben a képek.
Néha azt álmodom, egyszer visszatérek.

Mese egy rózsáról

Egy vastag könyvben, két lap között,
találtam egy lepréselt rózsát.
Ki tette oda, s vajon miért?
Jó lenne ismerni sorsát.
Gondolkodom, és megálmodom
a virághoz méltó kis mesét;
lehet, hogy így volt, lehet hogy nem,
de én valahogy így képzelem,
a rózsa édes-bús történetét.
Valaki adta – valakinek,
szeretettel, szerelemmel,
s emléknek, emlékeztetőnek
rejtették gondosan ide.
És megbújt a lapok között,
talán már hosszú ideje.
Égő szirmai megsápadtak,
már nem dédelget álmokat,
de őrzi mindazt, ami rég volt,
illata bűvölőn simogat.
Érzem, ez a rózsa üzenet volt;
valaki adta – valakinek
tudatni, hogy még összetartoznak,
és ezen semmi nem változtat.
Hiába múltak el az évek,
az idő nem játszik szerepet,
a távolság sem jelent akadályt.
Mert határtalan a szeretet.

Emlékezés

Valaha, régen kiérdemeltük,
ez volt életünk nagy lehetősége,
és úgy éreztük, ennek az érzésnek
csak a halálunkkal lesz majd vége.
Én gyűlölöm az emlékezetem,
híven megőrzött minden apró csodát.
Mintha varázsszemüvegem lenne,
mely visszanézve újra, mindent lát.
Fájdalom, öröm, árnyak és fények,
a bűvös múltból visszaintegetnek;
ünneppé váltak a hétköznapok,
a titkos órák békét rejtegettek.
mindent hallok, mindent újra érzek;
lágy dallamokat, s ahogy fogod kezem,
szívmelengető, tiszta, szelíd álom.
És már nem is fáj, hogy emlékezem.
Lehet, talán meg sem érdemeltük,
és számodra nincs nagy jelentősége.
De tudd meg, kedves, ennek az érzésnek,
csak a halálommal lesz majd vége.

Megélt éveink

Jöjj velem, emlékerdőbe elmélázni,
régi útjainkon csendesen kószálni,
csak a kezem fogjad, még szólni sem kéne,
az utat mutatja lemenő nap fénye.

Velem vagy, amikor félelem riasztgat,
egyetlen mosolyod is elég, vigasznak.
Megélt éveinknek emlékeit rejtem,
örömét megőrzöm, gondjait felejtem.

Voltak nehéz órák, gondtól súlyos napok,
de tűrtük, és bírtuk, amit Isten adott.
Testvér és szülők is örökre itt hagytak,
lelkünkben nem múló emlékek maradtak.

Jó, hogy velem voltál, csendben elkószálni,
régi útjainkon emlékezve járni.
Csak a kezem fogtad, még szólni sem kellett.
Maradjunk, míg lehet, ketten egymás mellett.

Álmodban néha meglátogatlak

Ha nem leszek már,
álmodban, lopakodva,
néha – néha meglátogatlak.
Szobádba – jó szellemként –
nesztelenül lépek,
nehogy felriasszalak.
Megigazítom a lecsúszott takarót,
nézem álomba szelídült arcodat,
s ha párnádon lesz egy kicsi hely,
pillanatra odahajtom fejem;
pillantásommal hadd simogassalak,
csak gyengéden, hogy ne zavarjalak.
És úgy ébredj reggel,
– tűnődő arccal, szelíd mosollyal, –
hogy emlékezz; álmodtál rólam.
És azután úgy megyek el,
észrevétlenül, csöndben.
Ahogyan jöttem.

Együtt

A társam vagy
és a társad vagyok,
amit te vársz
én is arról álmodok,
nyújtom kezem
s te el nem engeded,
amerre jársz
én is arra megyek.
Ha bántanak,
tudd, én is szenvedek,
de ami szép
azt megosztom veled.
S ez így van jól,
hisz jóra szerződtünk,
és árnyékban, fényben,
már egy az életünk.
Lesznek napsütötte
és nehéz, rossz napok,
de mi túléljük azt is.
Hisz a társam vagy,
és a társad vagyok.

Maradj még

Kint mindent betakart
a halkan hulló hó,
az alvó fák alatt
télbe dermedt a tó.
Megilletődött és olyan
tiszta lett a világ,
ablakunkon reggelre majd
ránk ragyog a jégcsipke virág.
Ritka ajándék az ilyen
nyugalmas délután.
A lélekringató csendet
nem zavarja semmi.
Maradj még, maradj még,
ne akarj elmenni.
Ülünk a sejtelmes homályban,
szemeidben csendes derű,
csak ennyi kell, érzed?
A boldogság ilyen egyszerű.
Nem karolsz át, a kezemet sem fogod,
csak ülsz itt mellettem.
de nékem jó ez így,
csak nézz rám kedvesem.
Az utcán kandi lámpák
sárga fényű szeme nyílik,
bearanyozza a szobát.
Látod, ez is értünk van:
ott künn a hóesés,
a varázslatos világ,
itt bent a csend, a fény.
Békességünket most
nem zavarja semmi.
Maradj még, maradj még,
ne akarj elmenni.

Szelíd szerelem

Már régen elengedtük egymás kezét,
már nem kérdezzük egymástól: szeretsz-e?
Ki nem mondott kérdésre nincs felelet,
de válaszol helyette a tekinteted.
Szelíden, szeretettel ölel magához,
és érzem, örökre hozzád tartozom,
mint éghez a felhő, mint levél az ághoz.
Azt álmodom, hogy karjaidba zársz,
szorosan, mintha féltenél a világtól,
s ha fejemet a szívedre hajtom,
tudom, benned is újra felvilágol
az ott szunnyadó régi érzelem.
Már nem az ifjúság bolondos vágya,
de talán, a mindennél többet érző
szíveknek álma: a halált is túlélő,
az egymást megtartó, szelíd szerelem.

Megmarad örökre

Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Amikor karod ölelő sátora
– mint madárszárny, ha elfárad –
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.
De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.
Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked.

Tenger

Egyetlen tenger sem
parttalan, céltalan:
nyugodt vagy nyugtalan,
hallgatag vagy mesél,
valahol kezdődik
s távolban, valahol
egyszer céljához ér.
Nagy útját megtéve,
Hulláma elsimul
békés part ölében
surranó halak közt,
a mélyben, csendesen
fénylő gyöngyöt dajkál
egy kagyló bölcsőjében.

Tűzijáték

Az erkéllyel szemben a szelíd dombok
egymáshoz hajolva békésen aludtak.
Csendes este volt, langyos szél fújdogált,
akinek volt kihez, mind-mind összebújtak.
Illatos éjszaka, elpihent a világ,
s ekkor, mint váratlan, csodás ajándék,
a bársonyos égen fellobbant, kivirult,
százszínű csillagból fénylő tűzijáték.
A dombok közt valamit ünnepeltek,
és hogy még pompásabb legyen majd az este,
szikrázó tűzvirágok szálltak magasba,
vibráló tűzkígyók siklottak sisteregve.
De csak néhány percig tartott a csoda.
szirmaikra hulltak mind – mind a virágok
– és amit szemeim ámulattal néztek –
szelíd dombok ölén kihunytak a fények.
És akkor fölöttem, szinte észrevétlen,
örök-szép arcával és bölcs mosolyával
föltűnt, ragyogott az ezüst hold az égen.
Mindent látó szemmel szánakozva nézett;
hová lett a csoda, mi odafönt fénylett?
Tűzijáték élet, néhány percnyi lét,
szolgálják emberek apró örömét.
De az örök szépet, holdat, csillagot,
nézz csak fel az égre, és ott láthatod.

Évforduló

Hol bolyongsz hét éve már?
Nappal a felhők útját járod,
a szél elől nem rejtőzködöl,
ezüst záporokkal kergetőzöl,
a nap szárítja felhőruhád,
éjszaka csillag vigyáz reád.
Reggel ébreszt aranysugár,
s ha a kék felhők ablakán
lepillantasz és eltűnődöl
elvesztett életed világán,
gondolsz-e ránk, kiket itt hagytál?
Nap mint nap búcsúzik valaki.
Gyakran elköszönni sincs alkalom,
nem marad, csak egy díszes urna,
a többi közt egy újabb sírhalom.
Téged is idéz minden, ami fáj.
Hiába keresünk, senki nem talál,
merre bolyonghatsz, hét éve már?

Baja, 2004. szeptember 22.

Hosszú éveken át, – mint egy vándor –
csak pihenni jöttem néha ide.
Múlt az idő, és úgy éreztem,
hogy hazatérni itt az ideje.
Emberek, utak, házak,
mindig is visszavártak,
csak lehunyom a szemem,
s mindenre emlékezem;
A parti sétány mentén
loboncos fűzfák tánca,
hóesésben a gázlámpák
sejtelmes pillogása.
Uszály dohog a Dunán,
a fénylő hullámokon
vadkacsák ringatóznak,
ezüst halak villannak.
Bolyhos felhők fölött csapong
egy vijjogó sirálycsapat.
Ott a homokzátony, ahol
ragyogva sütött ránk a nap.
Mennyire vágyódtam utánatok!
És most megérkeztem, itthon vagyok.
Minden emléket megőriztem,
hogy visszatérek tudtam, hittem,
s hogy lépteimnek célja van,
és nem volt utam céltalan.

Ha kinézek az ablakon,
az ismert tornyot láthatom,
s úgy érzem, – mikor harangoznak –
nem volt tegnap és nem lesz holnap,
csak most van, ma, és hazaértem.
Máshol tán soha nem is éltem.

Csak a fák, a szél, és fenn az ég

Száraz ág roppan lábam alatt,
gesztenyefákról lehullott, halott
rozsdaszín avarban gázolok,
néhol előbukkan egy-egy gesztenye
szomorú, barna, fényes szeme.
A fák vastag levéltakaróval
befedték a földet gondosan,
s most állnak pőrén, magányosan,
csontos ágaikkal a szakadozott,
kék felhőkbe kapaszkodnának,
de azok – ki tudja merre, miért? –
egyre halványulva csak szállnak – szállnak.
A madarak hangja is elveszett,
csak a fanyar illatú szél neszez,
suttog valami rejtelmeset.
Talán búcsúzik az elalvó naptól,
vagy a közeledő télről mesél.
Bealkonyult, indulok én is.
Egyedül vagyok, körülöttem
csak a fák, a szél, és fenn az ég.
Fejem felett feltűnt a karcsú hold,
szétterült az ékes éji fátyol:
millió csillagtól szikrázó fényesség.

Ködben az erdő

Alkonyodik, eltűnt az erdő.
Csak az erkély előtt áll
sudáran egy hatalmas fenyő.
Mögötte, mint vastag, puha függöny,
tejszínű köd bujtatja a fákat.
Jaj azoknak, akik most indulnak,
nem biztos, hogy hazatalálnak.
Valahol a dombok mögött
a nap is álomra hajtotta fejét,
már nem ragyogtatja mosolyát,
elfáradt, megadta magát.
A hold is elbujdokolt,
leoltva mind a csillaglámpák.
A köd mindent legyőzött.
Csak az árva fenyő áll sötéten,
magányosan, és őrködik az éjben.

Akarva – akaratlan

Kezeit két tenyere közé fogta,
de mindketten tudták:
nem csak a kezét,
lelkét is becézte, simogatta.
______________________

Nem mertek többé
egymás szemébe nézni,
érezték, féltek,
kihunytak a régi fények.
______________________

Már csak néhány emlék,
az elmúlt évek, a megszokás,
– a „mit szólnak mások?” –
tartják együtt őket.
Ezek a bilincsek, a rácsok.
______________________

Jöttem, akarva – akaratlan
láttam, bár sokszor vak maradtam,
győztem, pedig nem is harcoltam,
vesztettem, mert győzni akartam.
______________________

Otthonról eljöttem
ide megérkeztem,
de álmaim, jókedvem,
még nem értek utol.
Hol vagytok hát?
Magam sem tudom.

Harangszentelés Kalocsán

Szörnyű idők voltak: sírás, jaj, félelem,
gyerekként addig soha nem éreztem,
hogy az ember mennyire kiszolgáltatott,
milyen esendő, sebezhető, védtelen.
Színes sárkányokat nem röptettünk akkor,
– úgy mint rég, vidám, gondtalan gyerekek. –
Bombákkal terhes repülők dübörögtek,
és beszennyezték a felhőtlen szép eget.
Bujkáltunk, szívünkbe rettegés költözött.
Körülöttünk könyörtelen lett a világ.
Miattunk sírt az Úr, fenn a felhők fölött.
S mert nem volt elég ágyú, a gyilkoláshoz
szelíd harangokért nyúltak pogány kezek,
messze vitték, fegyverré gyötörték őket;
kik addig a légben csengve – bongva lengtek,
s a magasságban Istennek énekeltek.
Végtelennek tűnő szörnyű évek után,
véget ért a harc, kezdtünk megbékélni,
égre néztünk, bízva, többé nem kell félni.
Szerettem e templom zengő harangjait,
végig kisérték egész gyermekkoromat,
néha nógattak: siess az iskolába.
Hirdettek ünnepet, sirattak holtakat.
Minden hangjuk lelkemet simogatta,
és Őt dicsérte, ki életemet adta.
Itt voltam elsőáldozó, itt bérmáltak,
s nagylányként – kórusban – itt énekeltem,
sok éve már, de most újra úgy érzem:
gyermeki örömmel, tiszta szívvel jöttem,
hogy a nagy ajándékot megköszönjem.

Mert harangjait híven visszavárták
jótét lelkek, adakozó emberek,
a hosszú útról így érkezett haza
két fénylő harang, mely újjá született.
Visszahozta őket, méltó helyükre
a csodahívő, őszinte szeretet.
És visszatértek régi templomukba,
fel a toronyba, hű városunk felett,
hogy bánatról, örömről, ünnepekről
égnek és földnek híreket küldjenek.
Újra zúgnak a hazatért harangok,
hozsanna szárnyal égi magasokig;
hol törékeny világunkra vigyázva,
ránk figyelő szemmel, az Isten lakik.

Találkozás

Egy kis parknak magányos padján ülve,
nyugalomra és csendességre vágyom.
Fölöttem szélborzolt, színesedő fák,
néhány pillangózva hulló levél,
köröttem százszínű, sugaras a világ.
Különös, tétova lépteket hallok,
felnézek, s látom, lassan, megfontoltan
őszülő hajú nő közeleg felém,
kezében utat kereső fehér bottal.
Megáll előttem, rám néz, mintha látna,
– két szeme sötét, mélységes-mély tó. –
Megdöbbenek, érzi, hogy ül itt valaki?
Leülhetek? Szelíden, halkan száll a szó.
Igen. Felállok, s kérdem: segíthetek?
Csendesen válaszol: sokat ülök itt,
ismerős minden, az út, a fák, a pad,
egyedül járok ide, ritkán van, ki segít.
Leül, megszólal, arcát nap felé tartva:
ilyenkor minden szebb lesz, csupa fény,
tudom, mert volt idő, amikor még láttam…
Baleset volt, de nem felejtettem én:
emlékszem még a csillagos égre,
hajnalra, alkonyra, a naplementékre,
az erdő színére ősszel és tavasszal,
megfürdettem arcom tükröző tavakban.
Láttam libbenő hópihéknek táncát,
milliónyi madár szabad szárnyalását,
tiszta gyermekarcok boldog ragyogását.

Láttam sok-sok mindent, amit ember láthat,
nincs bennem indulat, irigység vagy bánat,
szívem megszelídült, már nem vágyom többre,
ami szép volt, enyém maradt mindörökre.
Csend lett. Néztem, arcán könnyű mosoly fénylett;
jó lenne érezni ezt a bölcsességet,
őrizni a hitet, akkor is, ha néha
nehéz terheket rak a sors vállainkra.
Csak egy életünk van, ne éljünk hiába,
gyorsan múló létünk minden perce drága.
Becsüljük többre a hétköznapi jókat,
gyűjtsük csöpp gyöngyeit a mindennapoknak.
Ma még vagyunk, de jaj, mi lesz velünk holnap?

Látogatás Tömördön
(Balogh Zsuzsa keramikusművésznél)

Köszönöm a szelíd, nyárvégi délutánt,
amikor kastélyod vendége lehettem.
Amint odaértem, körülnéztem, tudtam,
hogy amit ott látok az mesébe illő.
Az ősz még szundikált, langyosan fújt a szél,
hamvasan zöldellt körülöttünk az erdő.
Omladozó szökőkút mohás kövei közt
kíváncsi, apró virágok kandikáltak,
öreg fák őrizték a békét, a csendet,
s rejtegették a félénk madárkákat.
Egy magányos nagy fát ámulva csodáltam,
délceg, vastag törzse kétfelé ágazott,
– egyetlen törzsből így lett két, dúslombú fa –
de égfelé nőve, újra összebújva,
átölelte egymást a két lombkorona.
Sétáltunk ismeretlen fák sátra alatt,
gyűjtöttünk aprócska játék tobozokat,
megnéztük a helyet, hol mókusok laknak,
s amilyen szeretettel beszéltél róluk:
jó barátja lehetsz az okos baglyoknak.
Szívednek kedves itt minden fa és bokor,
tudtad búvóhelyét százféle virágnak.
Mutattad, hol van az őzek pihenője,
és rejteke az újszülött kisgidáknak.

Jó lehet állandó részesévé válni,
ennek a varázslatos, külön világnak.
A kastélyról eddig semmit nem írtam:
nagy, szürke, komoly és méltóságteljes.
Belül boltíves, meleg és otthonos,
mégis volt benne valami sejtelmes.
Megmutattad a szépségnek műhelyét
ahol finom, míves műveid születnek,
formát, mintát, színeket álmodsz nekik,
s virágok, madarak mind életre kelnek.
Még oly sok mindent tudnék elmesélni …
nincs elég szép szavam méltóan leírni.
De lelkem megőriz minden pillanatot,
minden szépet, s jó szót, amit Tőled kapott.

Katicabogár februárban

Szürke járdán állok, buszra várva,
lehajtott fejjel, elgondolkodom,
alig veszem észre, hogy megmozdul,
és elindul lassan, egy aprócska
piros valami, lent az aszfalton.
Lépeget egy-kettőt, s pihenni megáll.
Nem hiszek a szememnek:
februárban egy katicabogár!
Gyerekkoromnak kedvenc bogara,
te kis balga, téged is becsapott
a nap sugara, amely tavaszt idézett.
Láttad ragyogását és érezni akartad
melegét is, a télvégi napfénynek.
Most dideregve vánszorogsz,
nem is tudod, hogy merre.
Míves, apró szárnyaiddal
repülni vajon mersz-e?
Felemelem, csodálom
a pirosruhás vándort,
s a katicabogár kezemben megpihen.
Nem moccan, boldog, hogy apró lábait
megmelengeti a tenyerem.
És aztán, láss csodát:
szárnyait próbálgatja.
Jaj maradj még, el ne szállj,
várj kicsit türelemmel,
eljön a te időd is, virágokkal, meleggel.
És egy közeli örökzöld bokor
levéltenyerébe bujtatom a cseppnyi csodát.
Vele együtt várom: jön a nap arcú Tavasz
s hozza friss rétek tiszta illatát.

Piros tulipánok

A hosszúnyakú, kék üvegvázának
lakója most két szál, karcsú tulipán.
Reggel a piacon, műanyag edényben,
künn, a hűvös szélben, nagy csokorban ringtak,
fáztak, összecsukták szép sziromruhájuk.
Ámuló szemekkel feledkeztem rájuk,
s a színes csokorból kettőt választottam.
Otthon úgy világítottak a szobában,
mint két lángocska: tüzesen és vidáman.
Mire a délutáni nap rájuk fénylett,
minden bíbor szirmuk új életre ébredt,
és a lenge – szende, zárt arcú virágok
szeme kinyílt, és piros napként világolt.
Úgy tárták kelyhüket a sugárzó fényre,
mint emberszív jó szavakra, melegségre.
Elnéztem őket, szépségüket csodáltam,
s fájón, gyorsan múló életüket szántam.
A nap megjárta útját, dombok mögé bújt,
és a szobára barna alkonyat borult.
Még a két virág is elálmosodott.
Lángszínű szirmaik újra összebújtak,
karcsú száruk lágyan egymásba fonódott,
s a két szál tulipán, a sötét szobában,
már a holnapi napfényről álmodott.

Pompás nőszirom

Valamikor régen, az anyám kertjében,
virágágyak körül, az ösvényt kisérve
ott szerénykedtek ők, szendén és kócosan
mint álmos, ifjú nők, még kissé ziláltan,
fésületlen hajjal és lenge ruhában.
Dúsan virágoztak. Mégsem jutott eszembe,
hogy milyen szép csokrot köthetnék belőle.
Ha virágot szedtem, rájuk nem gondoltam,
nem volt különleges, megszoktam, hogy ott van.
Mióta nincs kertünk, minden szál virágot
jobban megbecsülök és más szemmel látok.
Olyan mindegy: lehet százszorszép vagy rózsa,
tulipán vagy pitypang, nárcisz, gyöngyvirágok,
én mind – mind szeretem, s mint egy műremeket
– soha meg nem unva – egyformán csodálok.
Előttem, nagy csokorban pompás nőszirom,
apró cirmok díszlenek bársony szirmukon,
árnyalatos, lila, virágfejüket
óvatos – szelíden megsimogatom.
Magamban csendesen bocsánatot kérek,
s hódolok a virág, lelkünket építő,
világunk díszítő, finom szépségének.

Petúniák az erkélyen

Lakásuk néhány virágláda
az erkély rácsai mögött,
és kíváncsi kis petúniák
kukucskálnak a rácsok között.
A függöny mögé rejtőzve
rá – rálesek a kiskertemre.
Levelük alig – alig látszik,
elborítja a sok virág,
fehérek, bordók, cirmosak,
narancssárgák, halványlilák.
Bársonyos apró arcukat
odafordítják a napnak,
színes tölcsérvirágjuk kitárul,
amikor langyos esőt kapnak.
Szirmaikon, mint a gyöngyök,
csillognak szivárványos cseppek,
és felettük a könnyű szélben,
ezüst szitakötők libegnek.
És amint szunnyadni kezd a Nap
az alkony lila leple alatt
mézes illatfelhők szállnak.
A kiskertből a petúniák
így kívánnak jó éjszakát,
az elcsendesülő világnak.

Búcsúzóul az Osztályfőnöknek

Négy éve már, hogy reád bíztuk
kajla, kedves kamaszainkat,
s most ámuló, fátyolos szemmel
nézzük, lassan útrakészülő
lányainkat és fiainkat.
Négy év alatt sok minden történt,
volt benne, jó, rossz, öröm, bánat,
s Te féltő gonddal, anyaszívvel
óvtad, a nekünk legdrágábbat.
Négy év alatt sok minden történt;
volt gyereknap és sátorozás,
kirándulás, és közös munka.
Te mindig arra törekedtél,
hogy mindez váljék a javukra.
Négy év alatt – azért reméljük –
a sok-sok gond és munka mellett,
voltak sikeres, boldog órák,
lehettél – néha – büszke rájuk.
Hisz oly nagyon megérdemelted!
Meghálálni, megköszönni
– tudjuk nagyon jól – lehetetlen.
Mind azt kívánjuk, maradj ilyen,
s ebben a kihűlő világban
szívednek forró parazsánál
még sok gyermek melegedhessen.

Ha elmentek a gyerekek

Oly sok minden megváltozik
ha elmentek a gyerekek.
Nincs készülődés, izgalom,
megfakulnak az ünnepek.
Nincs várakozás, suttogás,
ki mit talál a fa alatt?
Kirepültek a gyerekek,
az idő gyorsan elszaladt.
Oly sok minden megváltozott.
Elrejtett ajándékokat
nem kutat senki. Kincseket
most hol keresnek, a fa alatt?
A fenyő csak áll, szomorúan,
nem vidítja sok színes éke,
tarka gömbök, szaloncukor,
ezüstszál, gyertyák fényessége.
Nincs izgalom, túl nagy a csend,
szomorúbbak az ünnepek.
A fa is tudja, minden más lett,
hiányoznak a gyerekek.
Karácsonyi dalt énekelve
nem állják körül vidáman.
Ketten vagyunk, emlékezünk,
a fenyőillatú szobában.

A kert

Egyszerre borult virágba a kert,
mintha csak összebeszéltek volna:
a májusi szegfű, a pompás nőszirom
bársony szirma; lila, fehér, napsárga,
a kéken szerénykedő nefelejcs,
és piros nevetésével a pünkösdi rózsa.
Látod azt a dúslombú bodzát?
Csöpp fehér virágokból született arcát
ujjongva a fényes ég felé tartja.
Suhanó szélanyjuktól elillant,
csavargó kis szellőgyerekek
lágyan lebegtetik, szárnyukon viszik
az ezüstlevelű, virágzó olajfák
szívfájdítóan édes illatát.
Eszedbe jutnak a tűnt tavaszok,
feléled régi, heje-huja kedved,
és az égből, napból, illatból szőtt fátyol
fénylőn betakarja a kertet, – a lelked.

Síró madár

Elhervadtak a nap szirmai,
százfelé szórta a szürke szél.
Sistergő zápor tépi a fákról,
– jaj, odalett a lombkorona –
veszve már millió, színes levél.
Egy perc, az alkonyt felfalja az est,
kormos éjszaka, csillag sehol.
Fekete égbolt. Fekete fák közt
köd lopakodik, némán oson.
Magányos madár sír valahol.
Hold bujkál a felhők mögött,
ezüst arcán sűrű, fekete fátyol,
fényleni szeretne, utat mutatni,
várja; a felhő talán tova száll…
De nem irgalmaz, kormos az égbolt.
Nem talál fészkére a síró madár.

Márciusi tél

Meguntam a hűvös, szürke,
hóval riogató fellegeket.
Elég volt. Elhatároztam,
becsapom a márciusi telet,
s a kertben alvó nagy bokorról,
aranyeső ágaiból
– óvatosan, hogy ne fájjon –
egy csokorra valót szedek.
Hazaviszem, nézegetem,
nagy örömmel észreveszem,
hogy a karcsún hajló ágak,
alig–alig láthatóan
csöppnyi rügyeket dajkálnak.
Vízbe teszem őket, majd a
vázát az ablakhoz közel,
sorsukat a fényre bízom,
és naponta lesem, várom,
hogy a rügyek kipattannak,
s megmutatják szép arcukat.
Lám, megtörtént a várt csoda,
egymás után bújt elő, sok
rejtőzködő arany szirom,
s napfényes lett a szoba.
A csokorban minden ág
kis fénylő sugárnyaláb.
Hiába hull ott kint a hó,
mi kijátszottuk a telet.
Bent március van, ragyogó.

Áradó Sugovica

Már vízben állnak
a partmenti bokrok.
Fiatal, szőke fűzfák
hosszú dús haját
illatos hullámok
tisztára mossák,
s messzire hordják
a tél bánatát.
Árad a gyönyörű,
ezüst hullámoktól
borzongó folyó.
Mohón, szélesen
telíti medrét,
most nem szelíd,
nem álmodozó.
Apró kis dísz rajta
a ringó vadkacsák
színes hajóhada.
És a víz felett,
csapongó sirálycsapat
lesi az eltűnő partokat.

Gólyát láttam

Megérkezett az első gólya,
csőrében már a tavaszt hozta,
szép szárnyain fényt és meleget.
Rendezgeti a zilált fészket,
gyűjt gallyat, apró szalmaszálat,
mindent gondosan eligazgat;
mert gólyaszíve tudja, várja,
bármikor érkezhet a párja.
„Családi ház” lesz majd a fészek,
kikelnek mind a kis pihések,
egyre nőnek, csőrüket tátják,
és csak az eleséget várják.
De oly gyorsan múlnak a napok,
a kicsi gólyák már „kamaszok”,
repülni egyre messzebb vágynak,
szállnának már a nagyvilágnak.
Még nem tudják, hogy milyen hamar
vége lesz majd a drága nyárnak,
és eljön az indulás napja,
ideje a nagy utazásnak.

Bolondos tavasz

Tegnap még szirmaikat hullatták,
– fehér hópelyheket – az égi fák,
de mára csoda történt, kisütött a nap,
kipattant, virágzik ezer aranyeső ág.
Micsoda bolond, bolond világ.
A virágtalan tél után,
– mintha kárpótolni akarna –
kényezteti szemünket, lelkünket,
szivárványos színeivel a tavasz:
jácintok rózsaszín, lila virága,
aprócska ibolyák bársony kékje,
napsárga, fehér, törékeny nárciszok csodája.
Felsorolni sem tudom. A sugaras égen
gólyák, villanó fecskék, mind – mind
a megszépült világot csodálja.
Fűzfák állnak ébredezőn a parton,
– sudár tündérlányai a tavasznak, –
aranyhajukat fénylő víz cirógatja,
ezüst pikkelye csillan, bújócskázó halaknak.
Nézem és alig hiszem, hogy nemrég
testünk, lelkünk vacogva, félve,
nem hitte már, hogy lesz majd tavasz,
de megérkezett végre. Feledve a tél.
És én, április öreg bolondja,
várom, hogy szívemre visszavarázsolja
azt az egyszer-volt szépet,
a szeszélyes, illatos tavaszi szél.

Hiába várom

Csípős ostor a szél,
űzi a vakon hömpölygő
füstszínű fellegeket,
hideglelősen borzong a víz,
langyos, selymes fodrai
haragos, tarajos
hullámokká mérgesedtek.
Hó záporoz a gesztenyefáról,
millió tépett fehér szirom hull,
kavarog szédülten, céltalanul.
Könnyezni kezdenek a felhők,
az eső hűvösen szemereg,
az utcán színes esernyők alatt
didergő, sietős emberek.
Sóvárogva nézek az égre
valami kis fényt remélve,
sugárnyi napot, tenyérnyi kéket.
De mi lesz, ha ebben az évben
hiába várom, nem jön a nyár?
Majd csendben beköszön az ősz,
Ez a nyár – oda már.
Suhan az idő,
mint a folyóvíz.
A tovatűnt hullámok
és a nyárról szőtt álmok,
álmok maradnak mindörökké.
Nem térnek vissza.
Soha többé.

Nyári hajnal

Születik a nyári hajnal,
éjt riasztó rőt égaljjal,
gyöngyharmattal, madárdallal.
Fénylő égtől, arany naptól,
kezd a világ színesedni,
elevenné ékesedni.
Álomittas szép virágok
szirmaikat napra tárva,
méz-szín fényben megfürödnek,
s gyöngyharmattól elbódulva,
mámorosan, lágyan ringva,
álmaikról dudorásznak,
madárdallra táncot járnak.

Most örülj, mire vársz?

A kék ég itt-ott már szép arcát mutatja,
az esőfelhők eltűnőben vannak,
apró kis tócsák tükrösen fénylenek,
s kivirul aranyszín virága a napnak.
Szelek malma sustorogja: most örülj,
mire vársz? Rád süt a nap, itt a nyár.
Lebegteti a szél, moccannak az ágak,
törékeny szárnyakon fecskék vitorláznak.
Könnyű fátyolként rámsimul, átölel,
hársfavirágtól mézes illata a nyárnak.
Szelek malma sustorogja: most örülj,
mire vársz? Most légy boldog, száll a nyár.
Játékosan bujkál lombok közt a nap,
sugaras kedvében fényeket dobál;
fán, virágon, bokron, szitakötő szárnyán
szivárvány sugárzik: sárga, kék, zöld, opál.
Szelek malma sustorogja: most örülj,
mire vársz? Lemegy a nap, hol a nyár?

Vízparti reggel

Csípős szél borzolgatja
a hosszú hajú füzeket.
Ez már nem nyári reggel.
A hajnali harmat bőkezűen
szétszórta fénylő gyöngyeit,
és most, ezüstből szőtt lepel
borítja a parton a füvet.
Céltalan sirályok keringenek,
hangjuk bánatos, búcsúzó üzenet.
Ez már nem nyári reggel.
Puha, könnyű párába bújtatja
szépségét az álmodó folyó.
Csendes az erdő, rejtelmes
sötét mélyén egy varjú károg.
Kései kék virág lehunyja szemét,
magányos lepke tétován táncol.
Ennyi maradt a nyárból.
Egyre halkabban hallani dobogó szívét.

A kétszer virágzó gesztenyafa

Valaki hívott: gyere, mutatok csodát!
Mentem utána, kanyargós utakon,
és megláttam egy virágzó gesztenyefát.
Nem csodálkoznék, ha tavasz lenne,
de virágzó gesztenyefa októberben?
A fa, ágait büszkén, magasba nyújtva
mutatta ékességét a kék égnek.
Levelei már alig voltak,
de fehér virágai gyertyaként világoltak.
A fa alatt, a földön,
száraz levelekből vetett ágyon,
ott pihentek szerteszét,
az elsőszülött, fényes, barna gesztenyék.
Ó, te szegény, kétszer is virágzó fa,
már a park szélén lopakodik a hűvös ősz,
jaj, mi lesz szép kései díszeidből?
Leveleid is elhagynak, itt maradsz magadra,
virágaidból nem lesz tüskés labda.
De mielőtt szárnyára kapja szirmaikat a hideg szél,
ringasd szelíden fehér gyertyáidat,
melengesse őket halvány sugarával
a nyártól búcsúzó bágyadt, októberi nap.

Őszi kép

Felgyújtotta az ősz az erdőt,
színes fáklya lett minden fája,
bordó, arany, bíbor színekben
az ég felé leng sok-sok ága.
Nincs füstje, csak a rőt avarnak
fanyar illata száll szelíden,
a part csendes, hullám se csobban,
halak alusznak lenn a mélyben.
Alkonyi felhők osonkodnak,
csapongó sirály szárnya rebben,
s a fák, a fény, minden, mi szép volt,
köddé válnak a szürkületben.

A jóban bízni

Könnyű pára takarja
az alkonyodó eget,
elbúcsúztak a fecskék,
elvitték a meleget.
Orvul bekerít a hűvös szél.
Fázom. Jó lenne átaludni a telet.
Az erdő is aludni készül,
a fűben nem szökdécselnek,
játékos fürge szöcskék,
nem hímezik a talajt
szárszorszép virágfejecskék
Elszomorít. Hiába bíztatom magam:
„Ne csüggedj. Az idő – hulló levél –
gyorsan repül. Ilyen az ősz,
akár a régmúlt többi.
Ezután tél jön, hópihés, didergős,
ha elolvad a hó, bújik a hóvirág,
újra tavaszi lesz majd a világ.
Várj. Próbálj meg a jóban bízni,
Tanulj türelemmel remélni.”
És ekkor a csendben,
a tintakék, hűvös estben,
– mit sem törődve az ősszel
a tél közeledtével –
egy tücsök kezdett el énekelni.

Még néhány évszakot

Ősz vég, télelő,
gyermekkedvem jöjj elő,
elindulok erdőt járni,
őszi fákat megcsodálni.
Az erdő most legpompásabb
ruhájában díszeleg,
ékesítik skarlátvörös,
sárga, bíbor levelek.
Világol mint csodalámpa
őszi lombok kavalkádja.
Jaj, eltűnt a kék ég selyme,
összetépték vad szelek,
felettem a szürke égbolt
esőt, havat rejteget.
Varjú károg kárörvendőn,
– biztatgatom lelkemet –
settenkedő, borús felhők
meg ne félemlítsenek.
Ősz vég, télelő,
deret, fagyot kedvelő,
lehullnak a színes lombok
zúzmarás lesz minden ág,
lehullik az első hó is,
megint szép lesz a világ.
Gyermekkedvem újra éled,
könnyű lábbal hóban lépked,
mindig tovább és tovább …
tán a tavaszt is elérem,
s az Urat, ki gondviselőm,
szíves szóval arra kérem:
ajándékozzon, ha lehet,
még néhány évszakot nékem.

Varjak

Mint nagy, fekete levelek,
kedvetlen varjak ülnek a fákon,
a vacogó égbolt alatt.
Amint az éjszaka
sötét takarója mindent befed,
ők tavaszt álmodnak,
és a langyos, illatos szélben,
fénylőn csillogó
fekete szárnyaikon
szabadon keringenek az égen.

Havat várok

A táj fekete, komor szénrajz,
csupasz bokrok, csontsovány ágak,
fakó, fénytelen, furcsa világ.
Az alvó csillagok is fáznak.
Állok, égre figyelő szemmel,
vallatom a szürke felhőket,
mit rejtegetnek? Mi lenne jó?
Tán megszán az ég, megjutalmaz,
s végre hullani kezd majd a hó.
Hiányzik tiszta hűvössége,
a hulló pelyhek fényessége.
Szeretek fák közt hóban járni,
nyulak, őzek lábnyomát lesni,
éhes cinkéknek magot szórni,
néha csak csendesen menni – menni.
Múlton és jövőn eltűnődve
emlékezni régi telekre.
A répa orrú hóemberre,
a jégen sikló korcsolyára,
s a tél ezernyi csodájára.
És azt hinni, hogy sosem múlik,
hogy mindig így volt, s mindig így lesz:
Ha tél van a hó hullik – hullik.

Zúzmarás bokrok

Zúzmarát virágoznak a bokrok,
fagy körmei karcolják arcomat,
s ahogy lépek, vékony jégtükör fénye törik.
Leheletem, mint apró, fehér felhőpamacs,
elillan a borús égbolt alatt.
Valahol ott bujkál a fény, a meleg,
a szürkeség mögött, ott tűnt el a nap,
úgy érzi, ez most nem az ő ideje.
Várakozik. Nagy úr a Tél, a fagy.
Rejtőzködik, lehunyva arany szeme.
A súlyos felhők hótól terhesek,
s ha széthasad az égi szürke selyem,
hullani kezd pörögve – forogva,
egymást kergetve, fénylőn kavarogva
milliónyi kis csillag, ezüst hópehely.

Tünékeny üzenet

A boldogság csak hópehelynyi,
eléd libben, rácsodálkozol,
isteni kéz mívelte szép csodává,
ezüst csillaggá, tél pillangójává.
Jártál már hózáporban, téli szélben,
hogy érezd, megtisztít hűvössége?
Mosdatta lelked gyermeki tisztára
a hópihék csillogó fényessége?
Én jártam, éreztem. Érdemes volt
megszületni ezért a csodáért,
mert a szívem most patyolatfehér
hófödte mező, érintetlen tiszta.
És újra hinni kezdek álmaimba’,
hogy szívvel, reménnyel írhatok a hóba
– mint gyermekkoromban – leveleket.
Égben vagy földön tán lesz majd valaki,
és olvassa tünékeny üzenetemet:

A boldogság csak hópehelynyi
örülj neki ameddig lehet,
megfogni ne akard, markodba ne zárd,
mert mire megfogod, üres lesz a kezed.

Történetek

A nyolcadik unoka

Vártam, hogy induljon velem a vonat. Nézelődtem az ablakon, figyeltem a sürgölődő embereket. Volt, aki várakozott, néhányan az imént érkezett vonatról leszállva a kijárat felé igyekeztek. Nem volt kedvem olvasni, pedig könyvet, újságot is vittem. Majd ha elindulunk, gondoltam. A hangosbemondó már közölte, hogy vonatunk hány perc múlva és hányadik vágányról indul, melyik állomásokon áll meg.
Ekkor vettem észre a fülke ajtaja előtt tétován nézelődő fiatal nőt és mellette az öt év körüli kisfiút. A nő, látva, hogy egyedül vagyok, félrehúzta az ajtót, köszönt és megkérdezte:
– Van szabad hely?
Elmosolyodtam, körbemutattam:
– Bőven, lehet válogatni.
Bejöttek, levette kabátját, utazó táskáját feltette a poggyásztartóba, majd a kisfiú hátizsákját is mellétette. Ezután a gyereket is kihámozta dzsekijéből, és megkönnyebbülten sóhajtva leült velem szemben. A fiú szótlanul mellé ült. Nyugodtan nézelődött. A nő megszólalt:
– Peti, kérsz egy mesekönyvet nézegetni?
– Köszönöm nem, – válaszolt a kicsi.
– Nem vagy álmos? Nagyon korán keltél, – próbálkozott újra a nő.
– Nem, – válaszolt Peti, majd hozzátette: – Zsófi néni, ha álmos vagy, nyugodtan aludj, csendben leszünk.
Rám nézett, pici, fénylő mosoly villant fel az arcán. „Zsófi néni” megkapva az engedélyt, fejét – ülőhelyének sarkába akasztott – kabátjára hajtva becsukta a szemét.
Fáradt lehetett. Néztem álomba szelídülő arcát. S mintha csak ringatni akarná őt, vonatunk is elindult. Nézegettük egymást a kisfiúval. Nagy szemű, sötéthajú, finomvonású gyerek volt. Rámosolyogtam, visszamosolygott, s mintha valami fény gyúlt volna ki a fülkében.
Megszólalt:
– Néni, messzire utazol?
Mutatóujjamat a szám elé tettem, fejemmel alvó kísérője felé intettem. Megértette, és halkan megkérdezte:
– Melléd ülhetek?
– Gyere csak, – mondtam, s ő máris sietve mellém ült.
– Na,- mondta elégedetten – most már beszélgethetünk.
Elmondtam hova utazom és kihez, azután rákérdeztem:
– És te hova utazol?
Felcsillant a szeme és mesélni kezdett:
– Tudod, nekem nemsokára kistesóm lesz, méghozzá lány, anyának már megmutatta a doktor bácsi. És nagyon várjuk, és örülünk, én már sokat tudok segíteni anyának. Majd ha nagyobb lesz, örülni fog, hogy ilyen ügyes testvére van, aki szereti és vigyáz rá.
– Ja, és képzeld, Lillának fogjuk hívni. Ugye milyen szép muzsikáló neve van? És Karácsonykor már mind otthon leszünk.
Ezt szinte egy szuszra mondta el, alig vett közben levegőt. Néztem az örömtől ragyogó kis arcot, és megkérdeztem.
– És most miért utazol el?
– Tudod, mi eddig csak hárman voltunk, anya, apa és én. Apának dolgozni kell, anyának már sok minden nehéz, pihennie is kell. Ezért most Zsófi néni – anya barátnője – elvisz hozzájuk és majd az anyukája vigyáz rám.
Az arca elborult és még halkabban folytatta.
– Nekem nincs nagymamám, se nagypapám. Egy sincs.
Ott vannak fönt, de anyáék mondták, hogy vigyáznak ránk.
Sóvár kis arcát felemelte és kinézett az ablakon, valahova a felhők felé. Csendesen ültünk.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna a kis bánatost. Újra megszólalt, de már élénkebben.
– Neked vannak gyerekeid?
– Igen.
– Hányan vannak?
– Négyen.
– Hűha, az már igazán sok. Szoktak rosszalkodni?
Elnevettem magam,
– Ők már felnőttek. Amikor kicsik voltak, néha csintalankodtak ők is.
Folytatta a kérdezősködést.
– Unokád is van?
– Igen, van hét unokám.
– Hééét?! Az már majdnem egy középső csoport. De jó nekik!
– Miért? – kérdeztem.
– Mert van nagymamájuk.
Elgondolkodott, majd ismét kérdezett.
– Szeretnél még unokát?
Mosolyogtam.
– Én nagyon szeretem az unokáimat, és minden kisgyereket.
Egész közel húzódott hozzám, két kis kezével átfogta a kezemet, és majdnem könyörögve kérdezte:
– Nem akarsz még egy unokát? Nem lehetnél a nagymamám legalább addig, amíg megérkezünk?
Nagyokat nyeltem, aztán felemeltem a könnyű kis alakot,
az ölembe ültettem és átöleltem. Hozzám bújt, csendesen üldögéltünk.
Néha-néha rám pillantott, és annyi kedvesség, derű sugárzott felém, hogy elborított valami hihetetlen békesség és minden rosszat feledtető szeretet.
Nem tudom, meddig ülhettünk így. Zsófi hangjára riadtam fel:
– Petikém, ne zavard a nénit!
– Nem zavar egy pillanatra sem, – mondtam halkan.
– Peti nem akarsz ide visszaülni mellém?
A kisfiú válaszolt:
– A néni azt mondta, maradhatok, még sok mesélni valónk van egymásnak.
Hallgattam. Tudtam, én nemsokára utam végére érek és elköszönök a „nyolcadik unokától”.

A rongybaba

A játékboltban alig volt forgalom. A két eladónő rendezgette a polcokat. Az egyik – alakjára simuló pulóverjén látszott domborodó, „ajándékot” rejtő kis pocakja – így szólt társához:
– Elmehetsz a postára, feladni a bevételt. Nem lesz már nagy tolongás.
A megszólított bólintott, felvette kabátját, a pénztárnál bepakolt egy táskába és elindult. Az ajtóból visszaszólt:
– Sietek vissza.
Alig telt el néhány perc, nyílt az ajtó és belépett rajta egy harminc év körüli fiatalasszony. Köszönt, tett pár lépést és megállt az egyik polc előtt. Az eladónő hozzálépett.
– Jó estét kívánok, segíthetek valamit?
Az asszony bizonytalanul megszólalt.
– Csak néhány apróságot szeretnék, nem drágát, de valamit, aminek tudom, hogy örülnek.
– Mekkorák a gyerekek?
– A kislányom hét, az ikrek – két fiú – ötévesek. A fiúkkal nincs gond, szeretnek rajzolni; nem is tudom, tartanak rajzfüzetet és zsírkrétát? És, esetleg ha találnék két olcsó kisautót, akkor a fiúk boldogok lennének. Tudja, nincsenek nagyon elkényeztetve, egyedül nevelem őket, minden fillért be kell osztani. De most Karácsony lesz, és ajándék nélkül nem az igazi.
– Tartunk rajzfüzetet, zsírkrétát is, és biztosan találunk olcsó kisautókat.
Az asszony ment az eladónő után, kosarába tette a két vázlatfüzetet, a két doboz zsírkrétát, és találtak vidám kisautókat, egy pirosat és egy kéket. Még rajtszám is volt rájuk festve.
– Na, lesz öröm, mosolyodott el az asszony, olyanok, mint a versenyautók. Jaj, csak a Pannika! Ő már nehezebb eset. Egy kis osztálytársnőjénél látott egy rongybabát – azt mondják, most megint nagyon kedvelik a gyerekek – és ő is egy ilyen rongybaba után áhítozik. De úgy tudom, elég drágák.
– Vannak rongybabáink is – mondta az eladónő. Körülnézett.
– Úgy látszik a polcról már mind elkeltek, de a raktárban biztosan találok. Mégis, mennyit szánt rá?
Az asszony gondolkodott, számolt magában, elővette a pénztárcáját, belenézett. Megrázta a fejét, mintha magával vitatkozna. Azután megszólalt, kicsit szégyenkezve, kicsit dacosan, mint aki hozzászokott a kínos pillanatokhoz:
– Hétszáz, nyolcszáz forintom maradt, amit még ajándékra költhetek.
Az eladónő szomorkás mosollyal válaszolt:
– Sajnos, ez nem elég. Nézzen körül, hátha talál valamit, aminek a kislánya örülne.
Az asszony tétován állt, lehajtotta a fejét, azután ránézett az eladónőre és megszólalt:
– Köszönöm a segítségét, de még meggondolom, hátha történik valami csoda, – mondta, arcán könnyes kis mosollyal.

Kosara tartalmáért kiszámolta a pénzt, elpakolt a bevásárló táskájába, azután köszönt és elindult kifelé.

A kismama-jelölt eladónő utána szólt:
– Várjon egy pillanatra. Eszembe jutott valami. Volt a rongybabák között egy hibás, nem nagy dolog, csak a ruháján felfeslett a varrás és kibomlott az egyik copfja. Talán egy félórai munka. Ez így egy sérült darab, és olcsóbban oda tudom adni.
Bement a raktárba, már hozta is a mosolygó arcú babát. A kibomlott copfon kívül semmi hiba nem látszott rajta.
– Ezt oda tudom adni fél áron, hétszáz forintért. Jó lesz így?
Az asszony szeme bepárásodott
– Hát tényleg történnek csodák?
Szótlanul kifizette a babát, közelebb lépett az eladónőhöz, puha mozdulattal megsimogatta az arcát.
– Köszönöm, – mondta halkan – maga nagyon kedves,
jó ember.
Köszönt, és kiment az üzletből.

Kint megállt egy pillanatra, felnézett a felhők felé. Két felhő közötti kicsi résen fényesen felragyogott egy csillag.

A fészek

Aranyfényű tavaszi délután volt. A ritkásra engedett redőnyön beszökött a nap, és csíkosra tapétázta a falat.
Ketten tartózkodtak a szobában. Kényelmes, barna fotelben ősz hajú nő ült, kezében könyv, a szőnyegen egy négy-öt év körüli kisfiú rendezgette a játékait. Fából készült vasúti síneket illesztett össze, kis mozdonyokat, vagonokat kapcsolt, és közben mondta a megfelelő szöveget: „a vágány mellett tessék vigyázni, vonat érkezik, a gyerekek kezét tessék megfogni…”, és mondta, mondta, rakodott, teljesen belefeledkezett a játékba.
Nagyanyja – a fotelban – letette a könyvet, és mosolyogva nézte a kisfiút.
– Milyen érdekes, – gondolta. A gyerekek is olyanok, mint sok felnőtt. Az egész napos munkában, óvodában töltött idő után jólesik nekik csendben, egyedül lenni, és azt tenni, amihez kedvük van.
Felvette a könyvét, újra olvasni kezdett. Arra figyelt fel, hogy csend van, nem hallja a kisfiú dünnyögését, az egymáshoz koccanó játékok hangját.
Odanézett, a gyerek mozdulatlanul, komoly arccal ült a szőnyegen.
Megszólította:
– Marcikám, meguntad a vonatozást?
– Igen. Tudod, mama, eszembe jutott valami szomorú.
– Szomorú? Nem akarsz beszélni róla?
– De igen, elmesélem neked. Tudod, amikor anyával jöttünk haza az oviból, láttunk a földön egy halott kismadarat, anya azt mondta, kisfecske volt, és biztos kiesett a fészekből.
– Ilyen néha előfordul, és ez valóban szomorú.
– De hogyan eshetett ki?
– Talán nagyon mocorgott – a fészek elég kicsi – vagy nagyon kiült a szélére és leesett.
– Miért nem repült?
– Az ilyen kicsi madarak még nem tudnak repülni.
– És hol volt a fecskemama, miért nem vigyázott rá?
– Egész biztosan elment ennivalót szerezni a
kisfecskéknek.
– És amikor visszajött, és látta hogy mi történt, miért nem vitte vissza a fészekbe?
– Tudod, a fecskemama nem olyan erős, hogy vissza tudná vinni, és különben is, a fióka már nem élt.
– De mitől halt meg?
– Egy ilyen pici állat nagyon gyenge még, könnyen
összetörnek a csontjai.
Marci elgondolkodott és halkan annyit mondott:
– Aki kiesik a fészekből, azon már nem lehet segíteni.
Elhallgatott. Azután odament, odaállt a fotel mellé, és tűnődve nézett a nagyanyjára. Kis szünet után megjegyezte:
– Ez a fotel is majdnem olyan, mint egy nagy fészek.

Nagyanyja mosolyogva válaszolt:
– Hát nem egészen, de azért jól el lehet helyezkedni benne.
A kisfiú felcsillanó szemmel kérdezte:
– Mit gondolsz, még én is beleférnék?
– Hogyne férnél, nézd, még mennyi hely van itt. – mondta a nagyanyja, picit félrehúzódva, hogy odaférjen a gyerek. Marci felült, még a lábait is maga alá húzta, kicsit fészkelődött, és elégedetten sóhajtott, mint aki révbe ért.
Így üldögéltek egy darabig, hallgatva, meghitten. Aztán halkan, reménykedőn megszólalt a kisfiú.
– Mama, ugye én soha nem fogok kiesni a fészekből?
Nagyanyja egy pillanatra megdöbbent. Istenem, hogy jut eszébe egy pöttöm gyereknek ilyen gondolat. Karjával átfogta a gyerek vállát, másik kezével megsimogatta kicsit kócos sötét haját, azután válaszolt:
– Marcikám, gondold csak el, olyan sokan vigyáznak rád, és mindenki szeret és, nem szabad félned, soha nem fogsz kiesni a fészekből.
A gyerek ránézett, elmosolyodott és így szólt:
– Mama, tudod nem aludtam az oviban, és most elálmosodtam. Ugye alhatok itt egy kicsit?
Pillogott néhányat, aztán behunyta a szemét, és feje nagyanyja vállához hajolt. Elaludt.
És őrizte őt a fészek.

Tartalomjegyzék

Versek

Békesség 1
Tükör 2
Szilveszter esti gondolatok 3
Esti séta 4
Nyitott szívvel 5
Az a régi gyermek 6
Ha kiszabadul a szellem 7
Műtét után 8
A hétköznapok apró örömei 9
Magasba repülni… 10
Talán megérte 11
Ha elmegyek 12
Volt egyszer egy kisház 13
Mese egy rózsáról 14
Emlékezés 15
Megélt éveink 16
Álmodban néha meglátogatlak 17
Együtt 18
Maradj még 19
Szelíd szerelem 20
Megmarad örökre 21
Tenger 22
Tűzijáték 23
Évforduló 24
Baja, 2004. szeptember 22. 25
Csak a fák, a szél, és fenn az ég 26
Ködben az erdő 27

Akarva – akaratlan 28
Harangszentelés Kalocsán 29
Találkozás 31
Látogatás Tömördön 33
Katicabogár februárban 35
Piros tulipánok 36
Pompás nőszirom 37
Petúniák az erkélyen 38
Búcsúzóul az Osztályfőnöknek 39
Ha elmentek a gyerekek 40
A kert 41
Síró madár 42
Márciusi tél 43
Áradó Sugovica 44
Gólyát láttam 45
Bolondos tavasz 46
Hiába várom 47
Nyári hajnal 48
Most örülj, mire vársz? 49
Vízparti reggel 50
A kétszer virágzó gesztenyafa 51
Őszi kép 52
A jóban bízni 53
Még néhány évszakot 54
Varjak 55
Havat várok 56
Zúzmarás bokrok 57
Tünékeny üzenet 58

Történetek

A nyolcadik unoka 60
A rongybaba 63
A fészek 66

Arculat Nyomda
Baja 2006

ISBN-10: 963-86700-6-1
ISBN-13> 978-963-86700-6-9