Virág Zsófia

1980-ban születtem Baján. Édesanyám révén kötöttem örök barátságot a szavakkal, rímekkel, ritmussal, dallammal. A betűkkel való ismerkedést kisgyermekként már türelmetlenül vártam, és miután megtanultam írni, hamar elkezdtem formálni saját rímeimet, soraimat is. Tanítóim, tanáraim értő kezekkel vezettek oda az irodalom remekműveihez, olykor a kötelező irodalmon túl is. Örökre hálás leszek nekik ezért!

Kezdeti szárnypróbálgatásaimat kettétörte Édesanyám halála, melyet kiskamaszként kellett megélnem – elhallgatott bennem a verselő kedv hosszú évekre.

Huszonévesen a szerelem hatására kezdtem újra írni: először csupán szerelmes verseket – majd más témákban is. Kedvenc témáim a természeti képek, történések. Egy önmotiválásnak indult kis játék nyomán pedig napi rendszerességgé vált számomra a versírás.
2012 novemberében lettem napi ingázóvá Baja és Pécs között. Egy hét csaknem ezer kilométernyi utazást jelent. A hajnalok fájdalmasan álmos légkörében úgy éreztem: valamivel életet kell vinnem a napjaimba.

Szívemet-lelkemet felébreszteni pedig úgy láttam jónak, hogy elkezdtem rövid „képeslapokat” írni. Az első négyet-ötöt még prózában: azt kerestem meg minden áldott reggel (az utazásnak mindig szinte azonos pontján, a Duna-hídon), hogy mi az az éppen jelen lévő szépség, amelyet érdemes látni és láttatni. A rímes forma fokozatosan alakult ki. És elkezdtem megmutatni másoknak is. Először csak egy-két barátomnak sms-ben. Később pedig e-mailben és a Facebook felületén többeknek is.

Célom: örömet ébreszteni. Megosztani másokkal is azt, ami engem gyönyörködtet. S hogy miként lehetséges, hogy lassan három és fél éve minden reggel új verset írjak s a témákból ki ne fogyjak? Nos… Ez előttem is titok. Istenben hívő emberként kegyelmi pillanatoknak élem meg verseim születését. És boldoggá tesz minden olyan üzenet és visszajelzés, mely arról tanúskodik: sikerült soraimba „fényképeznem” a reggel szépségeit.

Egy augusztusi hajnalon íródott az itt olvasható „tündérmese” – ha csak egyetlen lélek is táncra perdül, e sorok nem születtek hiába…

Virág Zsófia

Hétfői tündérmese

Hajnaltündér gyöngyfüzérrel nyakán járta táncát,
Ébredező fák és bokrok csodálták a láncát.
Kicsi lába végigperdült selymes füvek hátán,
S a friss füvek aprócskákat csókoltak a lábán.

Ünnepelt, ki látta. Ujjongtak fák, füvek, bokrok,
Még a morcos tüskés bokor is halkan mosolygott.
Ám a tüske tüske maradt – s a hajnali táncba’
Beakadt a tüskébe a Hajnaltündér lánca.

Hajnalcsillag fényéből szőtt fonala elszakadt:
S a sok gyöngy a kecses nyakról ezerfelé szaladt.
A kis Tündér nem kesergett. Halkan mosolyogva
Nézte: a sok gyöngyöcske a nap fényét ragyogja!

Elbújtak a füvek között, zöld szőnyegű réten:
Szálak közül kandikálva szikráztak a fényben.
Elbújt már a Hajnaltündér – sok gyöngye maradt csak.
Hogyha látod – mert láthatod! –, úgy nevezed: harmat