HOLD ALATTI KÉPEK
Sötét a koldus hold alatti képe,
mint az elnyomás ezeréves arca,
mint az ártatlanságért nyúló kéz
s a rafinált kurvák
klónozott variációja,
mert egy szentnek is nehéz
megálmodni az aprópénz csörrenést,
hallani a romlottság orgazmusát,
a tegnapelõtti esõk fölszáradását,
a rabló madarak szárnya-csattogását.
Sötét a koldus hold alatti képe:
A szemétben turkáló gyönge kéz.
A tegnapi s mai hazug ígéretek,
az önbecsülésben megroppant alkotás,
mint az erdõkben szédelgõ vadak
téli rianása és megfagyott szíve
a lehetetlenül fölgyorsult idõben
A SZEGÉNYSÉG BALLADÁJA
Izgatottan s mohón hajol s nyúl a mocsokba
kesztyû nélkül, mintha egy középkori lovag
pusztán hõs szívével, kard nélkül rohanna
ellenfelének s mutatná késõi koroknak nagy szívét:
Õ most kesztyû nélkül, de bizakodva nyúl
az ismeretlen mélybe. Világot: sörösüveget, száraz
kenyérdarabot, rossz, kicsorbult fülû edényt
s még annyi más drága kincset lel majd itt.
Belemarkolni a mocsokba, szennybe nem is olyan nehéz,
mondja fiának, ki ott áll mellette az utca közepén
pirulva. S kutat, kutat egy forintnyi kincs után.
S mint egy bûvész könnyû kezében, az övében is hirtelen
egy tyúktojás ovális rajza fehérlik hüvelykujja s a
mutatóujja közt. Nézd, fiam! Egy ép tojás! S mint egy
trófeát bámulja-mutatja önfeledten, s büszkén mondja
gyermekének: Tedd el! Tedd el! S míg kibomlik a piszoktól
szürke szatyor szája, a fiú csendben motyogja: Megzápult
ez már, apám. Büdös. S bár halkan, tisztelettel mondja,
azonnal széthullik az élet minden értelme az apai szívben.
Egy perc alatt eltûnik az öröknek hitt apai tekintély.
mint hófehér álmok párnái közt a béke és a csönd.
MEGBÉKÉLÉS
Elfelejtenétek, mert nem akartok emlékezni rá.
Ki azért, mert elvették tõle, s látta,
a juss közös szemétté lesz s uralják buták s ostobák,
a tanulatlan, nincstelen szegények, míg a sors
egyre mostohább. Félni kezdett úr, paraszt és proletár,
mert az álom-szabadság semmivé lett.
Az álmokban hófehér-ruhás galambok szálltak
a romok felett, az ég tiszta volt. Lelõve
az angyalszárnyú Nap. Leszakítva a teltpofájú Hold.
A mindig valamit ellopó hófedte csend,
a térképeken nem jelölt gulag-némaság.
S van aki azért nem akar emlékezni már,
mert mindenkié volt a fellengzõs szó,
az örömtelen árulás, besúgás, félreállítás.
A régen elfeledett szeretet, amiért jót tenni
lett volna érdemes, hiszen az önzetlenség
nem volt egyenlõ már az értelemmel
s hattyúszárnyain az öröm képtelen volt megszületni
dolgos nappalok ölében, s nem tudott önfeledten
szárnyalni a szív, sírni a prés alatt a megformált anyag,
a mérnõk asztalán a jobbat álmodó tollvonás;
a megszomorított szerkezet kliséje.
Volt ki azért, mert a kollektív egyhangúság zenéjét
nem bírta hallgatni már az ûrön át
tenger-morajlást halló fülével,
s inkább kozmikus magányra ítélte életét.
Elfelejtenétek ma már, tudom, ami volt, a tegnapot,
hiszen nem akartok emlékezni rá,
MÉG ROSSZABB
Olyan fölfoghatatlan,
mint a soha nem látott tenger
elképzelt zúgása vihar elõtt,
amikor Isten jár a parton,
s a part kúszik Isten lába alatt,
ha egy házzal arrébb falfehér
ingben egy csodabogár némber
rikoltozik, mert kommunikálni
másként nem tud. Nincs kódjele.
Nem kódolható, hiába hajolnak
egyre közelebb hozzá
illedelmesen a rózsafák.
Hiába hangszigetelik a meggyfák,
kitartóan visong, alig vesz levegõt.
De amikor végül is elhallgat
mégis csak a csend s a lélegzet
örökmécsese, s a kerti törpék
némasága, szeplõtelensége
lesz rosszabb, ha elborít
és elbutít a fáradt üresség;
az üvöltésnélküliség.
Akaratlanul is az ujjai közé szorul a kurva élet.
A SZOBRÁSZ ELTÉVELYEDÉSE
” Ha ülsz tüzes trónodon,
mindenrõl beszélhetsz.”
Ismeretlen szerzõ.
Imádkozzatok boldog semmittevõk
s nézzétek az Úristen köldökét,
mert ezen a szomorú szobron
lassan eggyé lesz a szépség,
a fenség, a gyönyörûség,
s a mindig cseles jobbra nézz, de balra láss
örök-szép filozófiája. S érezzétek,
hogy a haza és az otthon még értelmezhetõ,
amikor a hathuszas vonat beér
a csörömpölõ villamosok közé
az Úristen kenyér-sima köldökével
s látjátok rajta a szentek
és az ártatlan avatatlanok ráncait
a megtartó öröm ünnepével.
Ünnepeljetek hát, ünnepeljetek
ti lépcsõházakban élõ, fáradt asszonyok,
s ti is gyönyörû üzletek
gyönyörû hölgyei, kik díszmadárként
unatkozva álltok a pult mögött
s várjátok a nyakkendõs urak
néma bólintásait. S ünnepelve imádkozzatok ti is
értékpapírban, telekben, húsban, olajban
utazó, dagadó zsebû férfiak, mert az Úristen-szobor
szobrásza újból-s újból eltévelyedik.
BEFEJEZETLENÜL
A vasabroncsok elefánt izmai szétpattannak,
mint a fegyelmezetlen éjszakák vaskaparói,
mint a lovak szõrén a simogató emberi kéz
a tizennyolc fokra állított
konvektorok hiányzó melegével.
Pedig a képzelet, a képzelet
úgy röpdös, mint a kósza szél
ki-belökve az ajtót, az ablakot,
befejezetlenül hagyva a holnapi napot,
hol annyi mindenre számítottunk.
S kószálunk a dermesztõ hidegben,
prózaként a még lüktetõ szívvel,
mert elcsavargott a szeretett
a pénzintézetek magánszámlái közé.
Ott rejtõzködik. Még a költõ is onnan táplálkozik,
minden jót remélve egy utóvéd utópiájaként
e világból kifelejtett seregnek.
FOGADD EL
Fogadd el anyád meleg szívét,
simogató kezét s mindenét,
ami utána megmaradt:
Testedben a szaporodás kényszerét,
az izolált szem tekintetét.
Fogadd el a tárgyi tévedést,
a semmivel nem azonosítható képeket,
melyet a szív exponált;
a gyerekkor buldózer meséit,
a tapsifüles nyuszit,
akit, a család jóízûen evett meg
egy nincstelen pillanatban,
beletörõdve a megváltoztathatatlan hétköznapokba.
S fogadd el fiad rád emelt kezét,
hogy szeretni tudd,
ami történni fog ezután.
TABLÓKÉP
A szem ismerõs,
az arc kevésbé.
A tekintet ma is éles, villanó,
de a megbarnult bõr,
s néhány ránc a profilon,
mint egy közömbös tévedés.
Mintha saját fiam lehetnék
most fejlõdõ végtagokkal,
kamasz izomzattal,
csontig soványodott kérdésekkel!
De így mégsem hasonlít rám
ez a nyúzott arcú
Toulouse-Lautrec-i kurvapecér
fiatal fiú.
Nem ismerõs.
AXIÓMÁK
– Részletek –
5
AZ ABLAKON ÁT…
Az ablakon át szomorú arc.
Méla tekintet a poros utcán.
Az Isten még nem járt erre,
csak a fürge eszû adóhivatal,
s a villanyszámlás, a postás,
a gyorskezû redõnyszerelõ,
a gáz és a vízóra leolvasó,
meg a kántáló házaló,
és egy-egy megtévedt betörõ,
az is a legostobábbak közül való,
mert egyik sem jön soha váratlanul,
mert mifelénk ajtó, ablak mindig
tárva-nyitva; várjuk az érkezõt,
kit kenyérrel, kit ásóval, lapáttal,
mindenkit érdeme szerint.
6.
NEM ÁTKOZ SENKI
Nem átkoz senki, ha azt mondom,
nem csak a költemény, de a költõ is
árucikk csupán, hiszen, ha nem kelleti önmagát,
mint egy ócska kurva; azaz
nem reklámozza jól talentumát,
akkor a kutyának sem kell,
fõleg úgy ötvenöt felett,
mert új világunk
pezsdítõ erõre vár. Megvallom ezért,
holnaptól kezdve én is megpróbálok
álló farokkal betörni
néhány ablakot.
AMIKOR MÉG NYÁR VOLT
Amikor még nyár volt
s hirtelen fellobbant öledben
az orfeuszi tűz s szemedbe hullott a fekete
hajkorona Eurüdiké homlokáról,
Háddész a sötét és biztos
halálról beszélt, de te elbújtál
tiszteletlenül, mintha
megóvhattad volna az elsõ szerelmet
az öröklét partjainál,
bár felesleges volt minden
erõkifejtés, hiszen isteni beavatkozás
nélkül is elfelejtetted
pár évtized után
az elsõ ölelkezés örömét, bánatát,
mert hátra-hátranéztél
a buldózer idõre,
amely naponta eltaposott
belőled egy kicsit,
ami pedig eredendõen jó volt.
Így halt meg Eurüdiké
lelkiismeret furdalás nélkül szívedben,
amikor elengedted hófehér kezét
az elfutó időben.
ELLENTÉTES ÉRZELMEINK
Félig már megöltelek,
amikor felébredt bennem a gyilkolásnál is
undorítóbb lehetõség csigalassúsággal
emlékezõ agyamban: Inkább szeretni
foglak, hogy viszont szeressél Te is,
meg-megbotránkozva ezen az alattomosan
szívbe kúszó variáción, s szédelegve
újabb perverzió jutott eszembe.
Isten képére varázsollak Téged:
A jóság, a szeretet, a szépség
telhetetlen istenévé, akit mindenki végigtapogat
fényben és napsütésben. S hálám jeléül
még jobban foglak szeretni s társammá
fogadlak sokezeréves együttlétre,
ami csupán egy percnek tûnik majd,
amikor véget ér. Ennél nagyobb fájdalmat
nem okozhatok Neked, tudom. S Te is tudod,
hogy Te sem.
MÁSKÉPPEN NEM LEHET
Másképpen már soha nem lehet, ha vasárnap este
lebukik a nap s kidugja fejét kelet felõl
a félkaréjú hold, minthogy leveted ünnepi ruhád és
összegyûjtöd az ételmaradékot;
némi szaftot s egy darab kenyeret, kitöltve
egy tálat s megeteted a körülbelül egy éve láncra kötött
fekete-fehér foltos majdnem fajtiszta kutyánkat,
hogy jólesõ érzéssel fejezhesdd be a napot,
amikor már az unokák is haza mentek
csókot hintve az utcán hátrafelé, hiszen Te örömmel
s némi gõggel, úgy hiszed, minden rendben van
ezen a világon. A kitárt ajtón utoljára még
kiöntöd a maradék ételszagot,
míg az ablak alatt lévõ meggyfára tévedésbõl
fészket rakó madárról kezded hinni, az élet
ennél szebb már nem lehet, pedig csak
vasárnap este van s a magány lopakodik óvatosan
két, Tv-tõl is hülyített emberpár közé.
NEM AZ ÕSZINTESÉG
Nem az õszinteség a legszörnyûbb pillanat,
amikor eláruljuk azt, akit legjobban szeretünk,
amikor följajdulunk zúgva, hogy mindörökké,
az utolsó napig, az utolsó percig
lelkesen dumálva arról: mi nem olyanok
vagyunk, akik fájdalommal ölnénk, mert olyankor
bennünk is forog a kés, csak éppen
nem folyik vérünk, mint az áldozat bõrén
ejtett túlságosan is nagy sebbõl. Hát persze,
mi nem olyanok vagyunk, akik lelopják másokról a
nagykabátot. Mi nem olyanok vagyunk. Hiszen
Paul Robson valamikor rólunk énekelt s általunk lett
Isten énekévé. S Tell Vilmos kezét mi fogtuk, amikor
kilõtte nyílvesszejét az alma pompás gömbje felé, mert
mi nem reszkettünk attól a gondolattól, hogy megöljük
gyermekünket, hiszen tudtuk, az a gyermek nem a miénk,
éppen ezért
jó étvággyal megehetjük a kettészelt gyümölcsöt
s nem kell remegnünk csak örülnünk, mivel
a hold is kerek, a nap is kerek, hát
mit akarunk még. Ez a nap is
elmúlik majd valahogy.
MINDENKITÕL ELKÖSZÖNTEM
Mindenkitõl elköszöntem mégsem indultam el.
A szégyen maradék cseppje marasztalt még,
pedig a szótlanság hullaházi csendje
kitaszított volna már a fülledt éjszakába.
Barátaim keze jéghideg volt. Az én kezem forró, meleg.
Azt hittem, rossz passzban vannak.
Valami kényelmetlenül zavarta
õket, lehet hogy a ki nem lélegzett cigarettafüst, vagy az a
régi gyerekkori álom, amelyrõl annyit beszéltünk, de
sohasem valósítottuk meg, mert mindig csak vártuk
az alkalmas napot, egyre vártuk,
belenyugodva, hogy ez az a nap sohasem jön el.
Egy szál cigarettánk sem volt már, de kezünk mozdulata
mégis olyan volt, mintha nyugodtan pöfékelnénk
egymás után az újabb s újabb cigarettát.
Akkor már tudtam, ezekhez az emberekhez alig-alig
van közöm, mégis valami csodára vártam. Talán arra,
hogy még egyszer felmászunk arra a szilvafára,amelyrõl
együtt loptuk gyerekkorunkban a félérett gyümölcsöt. De
hiába volt a várakozás, senki sem nyújtotta felém kezét,
nem lágyult meg a szíve senkinek,
pedig tudták, igazam volt, amikor arról beszéltem:
A világ nélkülünk sem lett volna jobb vagy rosszabb.
Hogy mindenki csak önmagáért, önmagához,
a legteljesebb megbocsátással közeledik,
míg másokat alig becsül meg.
Kihez Isten közelebb áll az hazudik vagy legalábbis
nem mond igazat, mivel, ha Isten egyáltalán létezik,
mindenkit egyformán szeret. Rosszat, jót. Hiszen képmására
teremtette ezt a jóságban és gazemberségben egyformán
jeleskedõ emberi fajt. S az Úr nem, vagy csak nagyon
ritkán taszítja el magától gyermekét. A vita egyébként már
engem is zavart, s szerettem volna néhány pofa sörrel
feldobni magam, s ezzel végleg elvesztettem józan világuk
maradék rokonszenvét is. – – – Mit mondhatok még.
Marha szarul éreztem magam.
SZEMÉBEN MÁR LÁTOM A TENGERT
A nem önmagában nem válasz,
nem magyarázat és nem igaz,
ha titokban társul a vággyal
asszonyom. Kár tagadni azt.
Hiszen legfontosabb a szívünk
után a testünk, bármily hamar
választ is az ész. – – Száraz lenne
az élet, ha nem volna bizarr.
Ne várasson, ne tiltakozzon
Ön sem, legalább ma ne! Soha
nem tudni mikor, miért volt kár,
ha kihullik harminckét foga.
Egy csöppnyi taktikázás nem árt
hölgyem, de ne kéresse magát.
Inkább sikoltsa föl mielõbb
gyönyörrel egész Hungáriát.
Bármily póz megfelel csak jó
legyen. Az Isten tesz majd csodát
velünk meglátja szép asszonyom.
Hagyjuk máskorra a sok dumát.
Mi ronda vén kanok nagyon jól
játszunk, mert nem vagyunk ostobák.
Becsüljük azt, mi becsülhetõ;
a jól karbantartott vaginát.
Letérdelek Ön elé, csak ne
szégyenkezzen semmiért soha.
Szemében látom már a tengert:
Hulláma fut s nyög a part pora.