BÁCSKA – CSALÁDOK – SORSOK
Blazsanik András
Magyar királyi csendőrőrmester
Blazsanik István írása
A címben szereplő három szó szorosan összefügg egymással. A Bácska szó tágabb szülőföldemről, a családok szó az apai és anyai nagy családról, nemzetségekről, a sorsok szó értelemszerűen az elmúlt 280 évről szól amióta úgy az apai mint anyai családjaim ősei letelepedtek az 1700-as évek közepén itt az iszlám uralom alól felszabadult Bácskában. Közel húsz évig foglalkoztam a családfakutatással és a sok adatgyűjtő lapon kívül sikerült 150 oldal összegezést leírni, és, hogy mindez miért volt fontos számomra. Csillagjegyem a rák – e szerint a család szeretete rendkívül nagy szerepet játszik az e jegyben születettek életében. Ez valóban igaz számomra is, mindig érdekeltek a régi családi történetek és a hozzájuk kapcsolódó történelmi korok, események. A családfakutatás nem tartozik az ifjúkor kedvelt időtöltéséhez. Ahhoz meg kell élni a középkor higgadtságát és tapasztalatait amikor már tudunk távlatokban gondolkodni és az elmúlt eseményeket elfogulatlanul szemléljük. Ez alatt a húsz év alatt a világról alkotott véleményem, ismereteim teljesen megváltoztak. Olyan sok ismeretre tettem szert és ezek összegzése az összefüggés a családjaim és a történelmi események között egy új világot tártak fel előttem. Befejezésül a családfakutatásról melynek története „megér egy misét” szeretnék felidézni egy történetet. A televízióban egy időben többször szerepelt egy Bíró András dr. nevezetű genetikus, aki Kazahsztánban kutatta az ős magyarok nyomait. Egy alkalommal megszólaltatott egy kazah férfit, aki elmondta, hogy náluk az Ősök tisztelete nagyon fontos és egy igazi kazah fejből, a szájhagyomány útján átadva, a tizedik őséig el tudja mondani a családfáját!!!
Aki ezt nem tudja az nem kazah, az orosz, vagyis gyütt-ment ahogy azt a régi öregek mondták a faluban. Nos én is szeretnék ilyen „kazah” lenni. Úgy érzem erősen megközelítettem ezt a szintet valahol a hetedik – nyolcadik – kilencedik szintig már eljutottam Végül is ne feledkezzünk meg az őseinkről, de az élőkről sem, akik körülöttem vannak, az irántuk érzett szeretetem tartsa össze a múltat a jelennel. Úgy gondolom így kerek a világ!!
Vissza kell térnem a címben szereplő Bácska szó meghatározásához. Úgy jelöltem meg, mint szülőföldem tájegységének nevét. Ez a tájegység a Duna-Tisza közének déli része és a történelmi Bács-Bodrog vármegye területét jelenti. Ez észak-déli irányban Jánoshalmától-Újvidékig kelet-nyugati irányban Bajától a Tisza parti Zentáig délebbre Szenttamás-Óbecse-Csúrog-Zsablyáig terjed. A Tisza keleti oldalán már a Bánát terül el a Duna nyugati oldalán pedig a Drávaköz és Szlavónia fekszik. Történeteim még ebből az időből valók tehát 1920 előtti évekből, az akkor még létező Magyar Királyság korából. A történetek, életutak, vándorlások, tragédiák, örömök, csalódások történetei nem mindig követik egymást időben és térben. Nem hiszem, hogy az 150 oldal kéziratom és az apai őseim ősi földjéről Tataházáról, tanult kollégámmal Varga János helybéli származású tanárral írt helytörténetünk túlságosan olvasmányos mű lenne sok ember számára. Ezért gondoltam úgy, hogy pár érdekesebb történetet megosztok tisztelt olvasóimmal.
Az első történet apai nagyapám Blazsanik András Magyar királyi csendőrőrmester életéről és haláláról szól. Szülei Blazsanik István és Oláh Veronika tataházi kis, illetve középbirtokosok voltak. Az 1870-80-as évek gazdasági válságaiban és belső családi viszálykodás miatt elhagyták Tataházát és mint ifjú házasok vándorútra keltek az Észak bácskai vidéken lévő falvakba, uradalmakba, hogy hol mint földbérlők, hol mint béresek, napszámosok találjanak megélhetést. Kecel – Bácsborsód – Kelebia – Tataháza – Felsőszentiván – Kisszállás voltak útjaik állomásai és ennek következtében mind az öt született gyermekük más-más községben jött világra. Végül az 1870-től 1890-ig tartó vándorlásuk után kettő életben maradt fiúkkal András nagyapámmal és Mihály nevű öccsével visszatértek Tataházára. Három gyermeküket a himlő vitte sírba és ahol éppen laktak ott lettek eltemetve. Nagyapám a szüleivel és testvérével élt Tataházán egészen 1895-ig mint egy akkor már csak kisbirtokos, napszámos családtag, az akkor szokásos paraszt legények, földművesek életét. Abban az időben 21 éves korban kellett bevonulni katonának a kötelező 2 éves szolgálatra. Mint a legtöbb tataházi legény Ő is Zomborba a 23. császári és királyi gyalogezredhez vonult be. A szolgálat letelte után jelentkezett a Magyar Királyi Csendőrséghez szolgálatra.
A szolgálati szabályzat szerint tizedesi rangban ún. próbacsendőr kiképzésen vett részt melynek befejezése után vizsgát kellett tenni. Már a csendőrséghez történt belépéshez is erkölcsi bizonyítvány, írni és olvasni tudás, 175 cm minimális magasság, megfelelő fizikai állapot kellett. A csendőrség akkor kezdte feltölteni az állományi létszámát és szívesen vettek fel a fentiekben foglaltaknak megfelelő parasztszármazású legényeket. Szakmai véleményük szerint ezek a fiatal legények fizikailag szívósak voltak megszokták a monoton egyhangú életet, bírták a csendőrlaktanyák igénytelen környezetét, értettek a lovakhoz és még sok más jó tulajdonságuk volt. A szolgálat alapvető követelménye volt a nőtlen családi állapot is. Aki belépett a csendőrséghez 10 évig nem házasodhatott meg. Utána is csak felettesei engedélyével. És csak azután miután kivizsgálták a leendő feleség erkölcsi és anyagi helyzetét.
Így kezdte nagyapám a szolgálatát a próbaidő letelte után a déli Bácskai régió VAJSZKA nevű helységében. Valószínűleg igyekvő és megbízható csendőr lehetett, mert pár év múlva előléptették szakaszvezetőnek majd az 1900-as évek elején már őrmesteri rangot kapott, sőt 1. osztályú besorolást a rang mellé. Hogy hol és mikor ismerkedett meg nagyanyámmal KMETZ EMILIÁVAL nem tudom pontosan. De mivel ő Zomborban lakott valószínűleg onnan ered az ismeretség mikor még próbacsendőr volt. A tízesztendős nősülési tilalom lejárta után 1909. október 23-án kötöttek házasságot Zomborban a Városházán, illetve a ferencesek templomában az öreg templomban. Hosszú éveket kellett várni ahhoz, hogy házasságot kössenek, mert addigra jócskán kinőttek a házasulandó korból mindketten. Nagyapám 35 éves volt Málcsi mama (ez volt a beceneve az Emiliának abban az időben) már betöltötte a 26-ik életévét.
Vajszkán kezdték a közös életüket, itt született két fiúgyermekük István és Ernő. Majd 1915-ben az akkor már 1. o. csendőrőrmestert nagyapám áthelyezték Kisszállásra őrsparancsnoknak. A dél-bácskai Vajszka után melyet fele-fele arányban magyarok és horvátok lakták felkerült vissza észak Bácskába az ősi falutól Tataházától 25 km-re. Itt született 1916. január 17-én édesapám Blazsanik Endre. A család immár a két szülőből és három fiúgyermekből állt. Anyagi helyzetük stabil, mint családos parancsnok külön szolgálati lakást kapott, felettesei elégedettek voltak szolgálatával. A tataházi parasztgyerek aki nem akart visszamenni a bizonytalan nehéz paraszti életbe így próbált meg kitörni abból a világból, számára ez is egy lehetőség volt a kiemelkedésre.
És amikor már úgy látszott, hogy életük rendeződött jött az I. világháború és négy év múlva annak utolsó évében minden mindjárt az év elején januárban tragédiába fordult a sorsuk. A háború negyedik évében a Monarchia katonai ereje kimerült, fegyelme meglazult, a dezertálások egyre nagyobb méreteket öltöttek. A katona szökevények elfogása a csendőrség feladata volt. Így nagyapám is megkapta a parancsot a jánoshalmi járási csendőrségtől egy katonaszökevény elfogására. A történetről sokáig nem tudtuk a családban, hogyan zajlott le, csak a szomorú végét nagyapám halálát emlegették. A segítség az internettől jött. A keresőbe beírtam a magyar csendőrség kereső szót. Azonnal megjelent dr. Csapó Csaba írása, illetve könyvének digitalizált változata. „A századvég csendőrei” címmel. Dr.Csapó Csaba kandidátus az ELTE BTK Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén. Rákerestem a honlapjára, ahol találtam egy e-mail címet, melyen keresztül kapcsolatot tudtunk kialakítani. Nagyon részletes és tájékoztatást adott a kutatás lehetséges, elérhető módjairól. Így mindjárt első lépésként szintén az interneten megtaláltam a „Csendőrségi Lapok” 1908-1944 közötti valamennyi példányának digitalizált kiadványát. És természetesen rátaláltam az 1918. február 10. szám 57. oldalán a nagyapám történetére is. A „Hírek” rovatban ez szerepel szó szerint:
Eddig a szószerinti egykori híradás. Néhány kérdés azonban felmerült bennem az esettel kapcsolatban, amire nem találtam választ, a híradásban sem a későbbi újságcikkekből.
- Miért gondolta nagyapám, hogy miután bezörgetett az ablakon az ott lakó Csorba Ferencnének csak az ajtó kinyitására kell parancsot adni?
- Kikérdezte-e Csorba Ferencnét, hogy tartózkodik – e még valaki a házban rajta kívül?
- Valószínűleg az asszony „nemet” válaszolhatott mert fenntartás nélkül belépett a konyhába.
- Tudott –e az asszony a háttérben megbújt szökevényről? Bizonyára, mert az ilyen tanyai helységek kisméretűek voltak és a konyhán keresztül haladva a petróleum lámpa fényében látnia kellett a falhoz lapuló szökevényt.
De legvalószínűbb, hogy a szökevény megfélemlítette az asszonyt már akkor, amikor betért a házba éjszakára, mert a hideg januári éjszakán nem akart a szabadban maradni.
Hiszen már hónapok óta, pontosan 1917 szeptember 27-óta szökésben volt és a Kiskunhalas, Soltvadkert, Jánoshalma környéki határban bújkált.
Azonban a legnagyobb hibát a járőrtárs Kozári Károly tizedes követte el akinek fedezni kellett a járőrparancsnokát. És miután a lövés eldördült, a házból kiugró szökevényt vagy megsebesíteni, vagy végső esetben agyonlőni is köteles lett volna a szolgálati szabályzat értelmében. Vegyük figyelembe az eset hajnali 6 óra előtt történt egy sötét téli hajnalon, amikor még szinte teljes sötétség van a határban levő tanya udvarán és a konyhai lámpa is elaludt, semmi világosság nem volt, ami segítette volna a helyzetét. És a háborút megjárt Kocsis János ezt a helyzetet ügyesen kihasználta, hogy megszökjön. A történet kutatása során jártam a kisszállási anyakönyvi hivatalban, ahol egy kísérő lap kitöltése után megnézhettem a polgári anyakönyvek halotti könyvének bejegyzését. A halál oka szó szerint „lőtt seb a nyak balfelén” oka: a „lövés okozta stressz”. A halál ideje reggel 6 óra. Valószínűleg a baloldali ütőeret találta el a lövedék és tépte szét. Percek alatt elvérzett azon már senki nem tudott volna segíteni.
Nagyapám története nem egyedi eset volt azokban az időkben. Végigolvastam az 1918-as esztendő összes lapszámát a Csendőrségi Lapok-ban minden egyes számban szerepelt egy-két eset, sőt néha több is csendőrjárőrök elleni brutális kegyetlen fegyveres, sőt fegyver nélküli test-testelleni támadásokról.
A Magyar Királyság egész területén 2-3, sőt 40-50 fős fegyveres katonaszökevények bujkáltak és ha a csendőrök el akarták fogni őket fegyveresen ellenálltak sőt volt olyan eset amikor a csendőrjárőr valamennyi tagját megölték!
Különösen haragudtak a csendőrökre! Ez az állapot egészen 1918 október közepéig tartott, amikor is központilag parancsot adtak ki a csendőröknek, hogy a továbbiakban nem kell üldözni a katonaszökevényeket. Ez már a padovai fegyverszünet aláírása után volt.
Ezek után már csak kettő kérdésre kerestem a választ. Az első: vajon ki lehetett ez a bizonyos Kocsis János és mi lett a sorsa ezek után?
A Kalocsai Érseki Levéltár római katolikus anyakönyvei közül a Kiskunhalas Alsóvárosi római katolikus plébánia kereszteltek anyakönyvében az 1890-1897 közötti születettek között csak egy bejegyzést találtam ami rá illett az akkor 21 évesnek leírt Kocsis Jánosra. Azonban nem 1897-es, hanem az 1893-as évben tehát nem 21, hanem 25 éves volt. Semmiféle képen nem lehetett 21 éves, ha 1897-ben született mert a háború kitörésekor 17 éves esetleg 18 lehet 1914-15-ben és akkor még nem állhatott szolgálatba mint népfelkelő huszár ahogy azt a következő újság cikkekben olvasható lesz.
Tehát: Kocsis János az 1893. évi születési anyakönyvben a 102. sorszámon április 13-án született.
A történet azonban itt még nem ér véget. Hála a korabeli sajtónak az Arcanum segítségével még kettő újságban is lehetett nyomon követni az eseményeket.
Az első a Szeged és Vidéke politikai esti lap. Megjelenik minden délután Szerkesztőség, kiadó, nyomda: Kálvária u. 6. Ez volt a fejlécen ráírva!
A nap eseményei rovatból: 1918. február 6-i számból:
Miután elfogták és a hadosztály bírósághoz felvitték Budapestre, mi történt vele arról semmit nem tudok. Egy későbbi újságban van egy olyan mondat, hogy akkor halálra ítélték, de valamilyen okból kifolyólag nem hajtották végre az ítéletet.
Csak feltételezem 1918 őszéig valahogy életben maradt és 1919 szeptemberéig a zavaros időkben bujkálni tudott, mert akkor senki sem kereste, hogy az ítéletet végrehajtsák. Miután a Horthy korszak megszilárdult és a törvénykezés újra beindult, újra letartóztatták.
Erről a Kiskun-Halas Helyi Értesítője 1922.02.08-i száma tudósít.
Halál helyett – 18 év börtön címmel.
Alcím: a kormányzó egy halasi huszár halálos ítéletét megváltoztatta.)
„Még a háború éveibe nyúlik vissza ez az ügy melynek végső elintézéséről most számolhatunk be.
A világháborúban egy halasi népfelkelő huszár olyan cselekedetre vetemedett amelyért a hadbíróság halálra ítélte.
Az ügy előzményei ezek:
A háború elején Kocsis János népfelkelő huszár is bevonult a katonasághoz. Kocsis úgy látszik nem tudott megbarátkozni a katonai élettel, mert a harctérről megszökött, 1917. szeptember 27-én hagyta ott csapattestét. Hosszabb ideig a Halashoz közel eső vidéken bújdosott. A csendőrség hosszas nyomozás után 1918 januárjában Jánoshalmán Kocsisra akadt és le akarta tartóztatni. Kocsis a csendőröknek ellenszegült és Blazsanik András csendőrőrmestert vadászfegyverével agyonlőtte. Kocsist akkor a Hadbíróság kötél általi halálra ítélte. Azóta több év telt el. A napokban a halasi államrendőrséget arról értesítették, hogy Kocsis kegyelmi ügyében a legfelsőbb döntés megtörtént. A kormányzó január 6-án kelt magas elhatározásával a jogerős halálos ítéletet kegyelemből elengedte és 18 évi súlyos börtönre változtatta át.”
Eddig tart az újságcikk szó szerinti másolata. Hogy ezután hogyan folytatódott Kocsis János sorsa arról nincs tudomásom. Ha végig kellett tölteni a kiszabott 18 év börtönbüntetését akkor 1940-ben szabadult. Ha időközben enyhítettek harmadolták, vagy felezték a kiszabott 18 évet akkor előbb kiszabadulhatott. De a csendőrgyilkosság bélyegét 1945-ig biztos viselnie kellett és ez nem könnyítette meg az életét.
És, hogy tudott elszámolni a lelkiismeretével a gyilkos tettért és a hátramaradt három árva kisfiú köztük az én édesapám sorsával?
Nagyapámat halála után kettő nappal 1918. január 26-án eltemették a kisszállási Öregmajori községi temetőbe. Ez a mai községtől 4 km-re fekszik. Akkor még ez volt a temetője a községnek. Hogy miért ilyen messze jelölték ki ezt nem tudni. Ma már lezárt terület, nem lehet benne temetni. Az új temetőt az 1930-as években már a község szélen a Baja-szegedi országút mellett jelölték ki.
A Magyar Királyi Csendőrség az 1930-as évek elején 1932-ben egy síremléket állított elhunyt bajtársuk sírjára a következő felirattal: Balazsanik András I. osztályú őrmester kisszállási őrsparancsnok 1918. január 24. katonaszökevény elfogása során szolgálat teljesítése közben hősi halált halt.
Emlékét kegyelettel megőrzi a Magyar Királyi Csendőrség.
A temető egy hosszú, az Országútról a vasúti átjáró előtti sáros, poros dűlő út mellett fekszik teljesen elhanyagolt állapotban. Pár évvel ezelőtt egy erős dróthálós kerítéssel bekerítették de a bozót és a cserjék teljesen ellepték, úgyhogy amikor halottak napján felkeresem nehezen tudom megközelíteni.
Temetése előtt Málcsi nagyanyám (KMETZ EMILIA) férfi testvére Kmetz Endre bácsi Szabadkáról feljött Kisszállásra és az anyakönyvezést, a temetést, és a Zomborba való költözésüket Ő intézte. Nagyanyám 1922-ig kapta az özvegyi nyugdíjat a nagyapám teljes havi fizetését ami a szolgálat közben elesetteknek járt. Az Új Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1922 tán nem engedélyezte az összeg átutalását Magyarországról. De ez már egy másik történet amit ezek után megéltek az újonnan alakult államban.
A csendőrség még 1941-ben is megemlékezett róla, a már említett Csendőrségi Lapokban. 1945- és 1990 közötti időkben a kommunista uralom alatt még azt a szót sem volt szabad kiejteni a családba hogy „csendőr”. Édesapámmal és még sokan másokkal is gyakran írattak önéletrajzot a munkahelyén. Egyszer véletlenül a családi iratok között találtam egyet. Így kezdődött: „Születtem 1916. január 17-én Kisszálláson. Apám Blazsanik András tataházi földműves volt. „Keményen le kellett tagadni, hogy ki volt az édesapja. A csendőr múlt nem volt jó ajánlólevél egy önéletrajzban. Ebben az időszakban a kommunisták szemében a csendőrség az egyik fő gonosz volt és ami ostobaságot lehet elmondtak róluk. A rendszerváltozás után rehabilitálták a szervezetet, elismerve annak érdemeit, de rámutattak hibáira is. És még egy utolsó gondolat: 2010-ben Budapesten járva felkerestem a Hadtörténeti Intézetet. Mivel nem volt ügyfélfogadási nap az ügyeletes tiszt megengedte, hogy bemenjek az udvarra ahol egy emléktábla van elhelyezve a szolgálat közben elesett csendőrök emlékére. Fejet hajtottam és elmondtam egy imát a lelki üdvéért.
Végül szeretnék köszönetet mondani Varga János kutató kollégámnak és a bajai Ady Endre Könyvtár munkatársának segítségükért az Arcanumban felkutatott újságban közölt írások átadásáért.
Baja, 2025. január 30.
