Életérzés

Fára feszítetten

A várandós élet
Korán szülte meg álmaimat,
Dobbanásai
Az álmélkodások varázsában
Foggantak.
A kuckóba gyûlt évek
Lefújták az álmok aranyporát,
S ráültek vigyorogva
A gondolataimra.
S most itt vagyok,
A magam ácsolta
Fára feszítetten
Várva a lándzsát,
Mit oldalamba döfnek,
Mert ember voltam.
Az élet Golgotáján
Mindenkit megfeszítenek.

Le ne töröljétek!

Keresem,
Amit nem tudok
Elmondani nektek.
Szétdobált
Téglák között
A rendet.
Összerakottak
Között
A díszharmóniát.

Keresem
Ami kimaradt
Belõlem,
Vagy több –
Egy mások alkalom.
Sok évig,
Talán örökké
Keresem,
Kutatom,
Az én arcomat.

Az én arcomat,
És benne
Az örök ember
Arcát.
A puhán lépõ
Csendet,
A vágyak
Zajos harcát.
Keresem,
Kutatom
Arcaimnak arcát.

Ha majd Felkiáltok:
Megtaláltam
Végre!
S felírom
Lilaszín
Betûkkel
Az égre, –
Le ne töröljétek!

Ha én feltámadnék

Ha én gazdak lennék,
Nagy-nagy csendet vennék.
Közepébe ülnék,
Egy nagyot nyújtóznék,
S addig tennék-vennék,
Míg egyszer meghalnék.

Ha gazdag halott lennék,
Örök csendet vennék.
A mennyországba mennék,
Édes mannát ennék,
S addig tennék-vennék,
Amíg feltámadnék.

Ha én feltámadnék,
Ember sose lennék.
Csillag-földet vennék,
Hold-kifjliket ennék,
S addig tennék-vennék,
Amíg csak akarnék.

Percek poklában

CSak egy percet adjatok,
Hogy a tiszta égre nézzek.
Gyönyörködjek a csillagokban,
S egy percig szépen éljek.

Csak egy percet adjatok,
Számtalan sok percem mellett,
Hogy megállhassak, kinyújtózzam.
Mert megállni sohasem tellett.

Csak egy percet adjatok,
Amit magaménak érzek.
Semmi mást, csak egy percet kérek,
Hogy a tiszta égre nézzek.

Ősidéző

Hogy kik voltak ők, a sok-sok ősöm,
S merre jártak, nem tudom.
Mögöttem süppedt síri csendben,
Hallgat ezernyi jeltelen halom.

Nem tudom, hogy ősöm hányszor ébredt,
Míg az óhazából új hazába tévedt.
Hányszor kellett hegyrõl völgybe érni,
S álmait a valóságnak vélni.

Lehetett bátor; szittya harcos,
Daliás és szép legény.
Kacagány feszült széles mellén,
S kecses asszonya oly szerény,
Mint igric dalolta költemény.

Lehetett békés, földet túró,
Pödrött bajúszú vén paraszt.
Kinek nyomán a búza sarjadt,
Rengett, ringott az ős haraszt.
S nem adott másnak fél araszt.

Lehetett vasat tűzben edző,
Mokány magyar; tót, vagy román.
Nemcsak a tűz, a lelke égett,
S hagyott méltót a századán.
Mi lett vele? Nagy talány.

Lehetett tudós, messze híres,
A csillagokba láthatott.
Lehetett vándor; tájra éhes,
Ki ezer követ is koptatott,
Ma már nem tudom, mit tudott.

Lehetett betűket szóba fűző,
Író vagy költő is szegény.
Soha nem láttam lelke mélyét,
Nem mardt rám a költemény.
Hogy megismerjem? Nincs remény.

Lehetett ügyes kasszafúró,
Vagy erkölcsöknek bajnoka.
Tudott-e élni szívvel, ésszel,
Faluja volt, vagy városa,
Nem tudom meg már én soha.

Őseimből összegyúrt szívemben,
S különc lelkem titkos rejtekén,
Ősanyáim, ősapáim élnek.
S hogy élnek tovább, felcsillant remény
Az élet maga. S e bízó költemény.

Istenhívogató

Ha inics Isten,
Óh, az rettenetes!
Ües szólam volna,
Hogy Istenem, szeress?

Ha nincs Isten,
Hazug minden ének,
Mi elhangzott eddig,
Az Úr fölségének?

Ha nincs Isten,
Értem e világot.
A szöges hordókat,
Meg a sok-sok átkot.

Ha van Isten,
Nézzen csak jól körül,
Hány embert talál majd,
Ki vidám és örül.

Ha van Isten,
Szóljon már a mához.
Mondja el õszintén,
Mit szól a világhoz.

Ha van Isten,
– Könyörgöm az égre! –
E csúfos világért
Tegyen valamit végre.

 

Egyszer talán

Azért, hogy pénzünk meglegyen,
Árulok cukrot és gyufát.
Kiszolgálom a nagyérdemût,
A nagylegényt, s a nagykutyát.

Alázkodom pár forintért,
Tessék nagyságos asszonyom!
Finom szivar; ékes bizsu, –
S pohos hasát körbe táncolom.

Nagyot nyelk, ha rámcsapják az ajtót,
Vagy szájukra veszik szegény anyám.
Bókolok aztán hónapszámra,
Hogy érzi magát, szép mádám?

Pedig jó lenne rímek dzsungelében,
– Hol rám simulnak a ritmusok, –
Betût betûre szõni szépen,
S bûvölni, mint a mágusok.

Mesélni hosszan más világról,
Hol jobbak már az emberek.
Mernek egymás szemébe nézni,
Smosatlanuk tiszták a kezek.

Egyszer talán, vagy nemsokára,
A pénzcsinálást, ha elhagyom,
Tele írok majd minen papírt,
Hogy mennyit, – azt még nem tudom.

Egyszer talán

Azért, hogy pénzünk meglegyen,
Árulok cukrot és gyufát.
Kiszolgálom a nagyérdemût,
A nagylegényt, s a nagykutyát.

Alázkodom pár forintért,
Tessék nagyságos asszonyom!
Finom szivar; ékes bizsu, –
S pohos hasát körbe táncolom.

Nagyot nyelk, ha rámcsapják az ajtót,
Vagy szájukra veszik szegény anyám.
Bókolok aztán hónapszámra,
Hogy érzi magát, szép mádám?

Pedig jó lenne rímek dzsungelében,
– Hol rám simulnak a ritmusok, –
Betût betûre szõni szépen,
S bûvölni, mint a mágusok.

Mesélni hosszan más világról,
Hol jobbak már az emberek.
Mernek egymás szemébe nézni,
Smosatlanuk tiszták a kezek.

Egyszer talán, vagy nemsokára,
A pénzcsinálást, ha elhagyom,
Tele írok majd minen papírt,
Hogy mennyit, – azt még nem tudom.

Félek

Sötét árnyak és rohanó rémek,
Részegen imbolyognak a mélyben.
Félek. Félelem van már az éjben.

A rácsok mögött sápadtan állok.
Félek. Félelmet szülnek az álmok.
Miért-e börtön? Válaszra várok.

Vélem, csontokat törni ma érdem.
Ilyen világ lett, – mondják, – ha kérdem.
Félek. Mindenki jövõjét féltem.

Sikolyok a torkomban égnek,
Borzongok, ha a lelkemhez érnek.
Félek. A rémek már bennem élnek.

Még mindig remélek

Minden nap egy másikat várok,
Hol kékebb az ég, pirosabb a hajnal.
Szebben süt a Nap, az emberek jobbak,
S nem kell küzdeni annyi bûval, bajjal.

Minden nap egy másikat várok,
Okos napot, hol nincsen már talány.
Minden a helyén van, az ember ügyes,
S boldogulhat végre valahány.

Minden nap egy másikat várok.
Bolon fejemmel még mindig remélek.
És sétálok a szép ábrándok útján,
Mert hiszek az emberben, amíg csak élek.

A Vén Idő

Vállamra ült a Vén Idõ,
Mert járni már alig tudott.
Mikor megkértem, hagyjon békén,
Megsértõdött és otthagyott.

Nem ment messze, mert tudta õ,
Hogy nemsokára visszaül.
És hába mondom, hess öreg,
Örök idõkre rámcsücsül.