Változatlanul
Ha elmegyünk,
Mások még maradnak.
Ha csukódik egy ajtó,
Már nyílik is egy ablak.
Ha elmegyünk,
Mások még maradnak.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
A férfi a nõ után,
Nõ férfit áhítozik.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
Ha elmegyünk,
Kövek még maradnak.
Csak mások járnak rajtuk,
Sietnek, s rohannak.
Ha elmegyünk,
Kövek még maradnak.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
Csak az is elmegy egyszer,
Ki ránk még emlékezik.
Ha elmegyünk,
Semmi sem változik.
Nem tudom
Elõrefutott életemmel,
Megpihenve egy vén padon,
Morzsolgatom idõm csutkáját.
És mondogatom: hogy nem tudom.
Nem tudom, miért a Napból
Annyi mélázó, játszi, szép sugár.
Miért jõ Tavaszra Nyár,
S a Nyárra miért a Õs színe.
Hová tûnt zúgó búzatáblán
A pipacsok vérpiros szíve.
Csak ülök a csendes téli estén,
Arcomon színes hókristály pereg.
A Végtelenség jön felém az úton,
S egy lombtalan fán megremeg.
Egy halott emlékezései
Ilyen még nem történt velem,
Hogy meghaltam.
S azóta helyem nem lelem.
Amikor elvitt a Szent Mihály lova
Én hagytam.
A holt mily ostoba.
A földet, mit rámszórtak
Fürge emberek,
Hallotta felnõtt és gyerek.
S mégis hagyták,
Hogy szememre üljön
Por és szemét.
Óh, a sok szemét!
Most nem tudom,
Hogy mitévõ legyek,
Ha rámszállnak,
S beköpnek a legyek?
Egyet tudok csak,
S azt itt lenn nagyon:
Ha egyszer meghaltam,
Minek ágaskodom?
A tréfamester halálára
Te, ki tréfát ûztél
Életbõl, halálból,
Fekszel kiterítve.
Jó vicc a javából.
Könnyünk is kicsordult
Mókáidon néha.
Most meg kukacokra
Változott a téma.
Te, ki annyi percet
Nevettettél minket,
Itt, az utolsónál
Elkented a sminket.
Arcod maszatos lett,
Hangod meg remeg.
Vicceiden már csak
A Halál hentereg.
A Sors korongján
Az élet oly rövid.
Alighogy megvagyunk,
A Sors korongján
Gyorsan pörgünk.
S ha felpörögtünk,
Meghalunk.
Az élet oly rövid,
Akár a gondolat.
Iszunk egy kortyot,
Falunk falást.
S torkunkon akad
A falat.
Az életlánc
Anyám, s Apám után
Lehet, hogy reggel, vagy délután,
Akár holnapután,
Semmit sem tudva, bután,
Majd én is elmegyek.
S ha elmentem,
A lánc újra megfeszül.
A sor elõredûl,
S ki ma még az életnek örül,
Holnap már talán
A Halál ölében ül.
A kártyát nem én keverem,
A játszmában tök ász a nevem.
A Nagy Játékos osztja a lapot,
Kinek mennyit, – évet és napot.
Csak ennyi
Egy gyászbeszéd,
S néhány rög az egész.
Mit fel nem foghat ész,
Az kész.
Csillagok között
Elmúlt már a szép tavasz felettem,
Megfricskáz az õszülõ idõ.
Álmaim a végtelenbe szórom,
Hajnalokra alkonyat ha jõ.
Bolyongok a sejtelmes világban,
Hulló csillag életem teln.
Ha feljutok a csillagos nagy égre,
Szürcsölök a Tejút tetején.
Na és?
Ha nem leszünk,
Mit vesz a világ?
Fáról, ha letört az ág,
Egy másik már újra nõ.
Ha nem leszünk,
Minden megy tovább.
Az ember csupán egy báb,
Önmagának végzete.
Ha nem leszünk,
Majd te sem leszel.
Ellene bármit teszel,
A világ világ marad.
Ma még várhatsz
Ma még, ha szólítsz, itt vagyok,
Még akkor is, ha remeg a kezem.
Ma még látok és álmodok,
Holnap már csukva a szemem.
Búcsú csókot ma még nem adsz,
Mert nem tudod az évet és a napot.
Holnapután? Még messze van.
Csak éljük meg a holnapot.
Ma még várhatsz, mert itt vagyok.
Holnap hiába vársz már engemet.
De várni fogsz, – míg téged is
Valaki egyszer eltemet.