ÖRÖK FÉSZEK
Nem vagyok senki, nem vagyok semmi,
vadviharos úton álom a valóm;
nem akar az isten oltalmába venni
s lépten-nyomon akad rosszakaróm.
Tarisznyám kopott, ősidők óta
cipelem a múltat gyűrött fenekén,
benne hordom vágyam – szelíd idióta –
azt, hogy kéz a kézben járunk te meg én.
Ha elérjük a földet, ahol könnyű fények
pántlikás öröme lesz jó ruházatom;
meztelen szabaddá válik e két lélek,
szerelmedet szítja alázatom.
Hajnalok peremén mosolyod csókokkal,
ébredésed lázzal borogatom;
hogy élhessek, szeretlek s e legtisztább okkal
édessé ölelem hangulatod.
Közös kincs a jelen, szavad, hallgatásod
madaras szívemnek égig érő ének;
bolondság a bánat, patak-tiszta dalod
örömétől zúgnak bennem véredények.
Nem baj, ha a szélvész, nem baj, ha a világ
elszakít, összetör, holtra tép és szétszed;
szép lépteink nyomán sárból nyílik virág,
mert szívdobbanásodba raktam örök fészket.
EGY SZÁL RUHÁM PERGŐ IDŐ
Talán nem is írtam verset
és ha így van, nem is fogok.
Amit mégis elkövettem
vagy majd teszek, múló nyomok.
Téblábolok, kóricálok,
szédült szívvel barangolok.
Arcom zápor, hajam csalán,
oklevelem puszta homok.
Egy szál ruhám pergő idő,
hitem álom erdők alján.
Vérem gyermek, lelkem kenyér,
vidámságom bú-bojtorján.
Szemem csillag földnek mélyén,
utam táltos, szép képzelet.
Szakadt veréb riadt szemmel
néz rám s lehozom az eget.
Összes napom sóhaj, mosoly,
ölelésem, kezem árva.
Napsütésben csókra biztat
pipacsmezők szabadsága.
Őszi mámor a reményem,
sápadt sírás legszebb dalom.
Minden felhő rám bámul, ha
hajnal pirkad a vállamon.
Ártatlanságom tiszta bűn,
csöndem, zajom egyre árad.
Megyek tovább, hátha egyszer
virággá lesz azúr vágyam.
Szerelmem a néma szelek
önfeledett üvöltése,
s nem szentel meg, nem támaszt fel
Krisztus áldott szenvedése
VERS HAJNALI NÉGYKOR
Már megint csak írok,
bár nem kellene – verset –
nem is a múzsa emel,
hanem elfolyó percek
csöndes rémülete,
ami vajon szédület-e
avagy igazság,
remény,
hogy a szabadság
versből van s a szerelem
költemény,
a hit pedig álom,
és én nem is bánom.
Ettől vannak a szárnyak,
mik röptetik a vágyat,
de honnan az alázat,
a büszkeségből bánat,
s miért nem tettem meg
mindig mindent,
ez valahol gyalázat…
Megyek a Nap felé,
a sziklára, a csúcsra,
a kékség s a csillagszív
magához húzza
mindenem, mint vasat a mágnes
s a lendület azt mondja,
ne állj meg, ne állj meg!
Erdők, fák, folyók,
patakban öreg kövek,
valamennyi isteni üzenet,
nagykövet;
s elér engem, hozzám,
mert normám és formám,
hogy karom, szívem kitárom –
így pengetem, dédelgetem
dalos, nincs-is gitárom.
S ha hiszitek, ha nem,
van bennem fegyelem,
nem gonoszság, nem zűrzavar,
hanem tiszta, ősi magyar.
Jaj, ez a szép pogányság,
ez a természetimádat,
ez teszi könnyessé szemem,
ez nyitja csókra a számat!
ERDŐSZÉLI HAJNAL
Balaton-környék, tanúhegyek szép vidéke,
ide húz szomjas szívem, erre a vidékre.
Korán keltem, csillagok adták fényes ingem,
vérző tűz a horizont, pirosodik minden.
Az erdőszél álmos csöndje szétterül, hűvös.
Megcsókol néhány halk nesz, szelídségük bűvös.
Az őzléptű hajnal harmatfátyolt terít rám,
most nincs törvénye szónak, s az isten valóság.
Valóság vagyok én is, félénk fiúcska,
cipőm nem divatos, hanem parlagi, ócska.
Nyakamban a nyárral barangolok némán,
vérem visszajut szívembe, ügyes a vénám.
Álmait meglesni jöttem tájnak, határnak,
messze már emléke a városi karámnak.
Anyaöl e szentély, gyermekké válik lelkem,
s mi nem tett boldoggá, itt könnyen elfelejtem.
CSILLAGOK KEDVESE
Valóságnál jobb az álom,
ezt álmodtam most a nyáron.
Más a kotta, mint az ének,
erre is tanít az élet.
Vágytól ékes, nyughatatlan,
tüzes a szív, forró katlan.
Küzdés kísér, édes, kemény,
csókkal biztat részeg remény.
Azt károgják a bölcs varjak:
Célban vége lesz a dalnak,
amíg el nem szakad cérnád,
szebb az út az úti célnál.
Célba érve megtorpanok,
nem köszöntenek angyalok.
Elragadnak tágas terek,
csillagok kedvese leszek.
LÁZAK SZÜLETÉSÉRŐL
Pogány-mód szeretem e kopott keresztet,
rajta kis tengelic ösztönöktől reszket.
Híve új örömnek, táncoló tavasznak,
csicsergés, április reá ígyen hatnak.
Szép szándék, szelídség tájban minden kereszt.
Sziklaszirt, szivárvány anyaként ad kegyet.
Öreg fák ölelnek, nem hamis angyalok.
Áradó csillagok pogány titka vagyok.
Patakok barátja, záporok testvére,
hajnalok álmodó átka vagy reménye,
ki szerelmet kínál pipacsos határnak.
A világtól nem, de önmagamtól félek,
hogy kihunynak bennem vággyal vérző fények
s nem születnek szilaj, láng-lobogó lázak.
VERS HAJNALI KETTŐKOR
Sötét csönd a világ, hajnali két óra,
kivilágosodik rigó-virradóra.
Szép jövő és szép múlt az átlagos jelen,
gondolattengerben vér, vihar, kegyelem.
Szívem szomorú, hogy elmentek, kik voltak,
nem fogadom el, hogy véglegesen holtak.
Remények romjain fázik a félelem,
ha lemondok róluk egy könnyes éjjelen.
De azért majd holnap virágot öntözök,
kék lesz a magas ég a temető fölött.
Piros álmú lepkék szállnak a hajamra,
bele is szeretnek szívembe, szavamba.
LEGENDA A GERENDÁN
Akármikor, tegnap, régen,
hajnal jár a faluvégen.
Bús temető, madártalan,
dadogás itt béna szavam.
Nyomot hagyok néhanapján,
térdepelek szelíd lankán,
vérző csöndben lázat sírok,
körülöttem árva sírok.
Eredeti, ami tiszta,
nem leszek én spiritiszta,
vesszen ima, vesszen vérem,
legszebb vágyam megidézem.
Így kél bennem erő újra,
simogat a reggel ujja,
jelet rajzol rút pofámra,
szélmuzsika a hozsánna.
Otthon kis ház, fala fehér,
padlástól a földig leér.
Álmokból a főgerenda,
ráakasztva e legenda.
VERS HELYETT SZIVÁRVÁNY
Ősszel, telente, nyaranta s tavasszal
csöndet teremtek szőke, szép szavakkal.
Szívem tarisznya, álmot hordok benne,
szeress meg, ha nem esik nehezedre.
Buta a tarisznya, szamár a vágy is,
képtelen ötletem felejtsd el máris.
Égbe viszem csöndem, szavam elhagyom,
árvaság ébred pirkadó hajnalon.
Csak a madarak maradnak meg dalnak,
csőröznek csöndet, csókot, forradalmat,
áldást, aratást, istenekre várván.
Kérdőjeles még, lesz-e a vers helyett
valamilyen jel, biztató üzenet –
s égre ívelek egy pasztell szivárványt.
ÉPÍTSÜNK SZERELMET
A néma fák alatt félelem guggol,
döbbenet figyel valamennyi zugból,
eltűnt a világból az éltető fény
kóborló téveszmék sötét tengerén.
Nincsenek csillagok, fekete az éjjel.
A szélvihar nagy menetelésében
megőrült egészen, oly durva, oly vad,
leverte fentről a hallgatag holdat.
De végre velem vagy, hozzám bújsz, remegsz,
harmóniát kínálsz, jó az, ha szeretsz,
kismadár-kebledből tavasz dörömböl.
Álmodjunk holdat, csillagokat, hazát,
szívünk szép bizalma tízezer karát,
építsünk szerelmet vágyból, örömből!
LOMBOKON MADÁRDAL
Egyik nap napsütés, másik nap hűs eső,
május és június, ilyen a szerelem.
Pipacsokkal díszes az öreg temető,
Isten szórta oda, törvény és szeretet.
A pipacs parázna, ördögnek arája,
szólt egy zord reverend , ekképpen hazudott.
Magabiztos, büszke, egyháznak szolgája,
így virágról, világról keveset tudott.
Magamra öltöttem nyárnak szép örömét,
piros már az arcom pipacsok csók-okán.
Katonásan szigorú, felhős lett az ég,
hát szalutáltam s összevertem két bokám.
Így telik az idő, ünnep minden napom,
csöndes szívem zászló, lobog szelíd vággyal.
Van jövőm, jelenem, ez ám a hatalom!
Nem lázadó lelkem lombokon madárdal.
HOL SASOK TANYÁZNAK
“Föl a sziklára, hol sasok tanyáznak,
Merész röptük oly lélekemelő;
Lenn csúszó férgek, sziszegő kígyók közt
Élni vagy halni egyként leverő.-”
Szendrey Júlia
Kijutott teneked, kedves, tiszta lélek,
ártatlan létedre rajtad volt a bélyeg.
Férgek ejtette seb, szorítás szíveden,
röptöd mégis igaz, szép szívű kerecsen.
És még hová jutott volna e szárnyalás,
ha nincs a sors felől ennyi vad támadás?
Örökség a mának minden leírt betűd,
különben nem lenne most ezen vers-etűd.
Igenis, odafönt sziklaszirten, égen,
sártól, szennytől messze, szabadként él s ég el
az ember viharban, alkotásban, vágyban.
Nem gondolja máshogy, szellemében láz van.
Lázas, aki árva, lázas, aki szeret,
lázas a valóság, lét, álom, képzelet.
Én is lázas vagyok s oda vetek ágyat,
ott teremtek hazát, hol sasok tanyáznak.
KÉTELY, FELELŐSSÉG
“Ki tudja, fognám-e én csak egyetlen eszmével gazdagítani a szellemi világot,
ha köteteket is írnék össze, s mindenekfölött, lenne-e egyetlen gondolatom,
mely embertársaimnak hasznára, könnyebbítésére volna……… Tudnék-e
józan ítéletet hozni saját értékem fölött, meg tudnám-e különböztetni
a tántoríthatatlan, lelkiismeretes ítész igazságos ítéletét a lesben álló
irodalmi útonállók megtámadásától”
Szendrey Júlia
Kell-e írnom vagy nem szabad?
Nem gondoltam erre még.
Netán nevetséges szavam
s nincsen bennem tehetség.
A kérdőjel megmaradna?
Nem szállana el tova?
Továbbra is csak hullana
vélt dicséret zápora?
Én pedig, a szép ábrándért,
tudatlanságom okán,
tévesen, de bíz elhinném
helyem Pegazus lován.
Változáshoz, a keservit,
új év, remek alkalom!
Nem úgy teszek, ahogy eddig,
a versírást elhagyom.
Jaj, de nem, ezt mégse teszem,
a tagadás nem élet,
dicsérjenek, szeressenek,
s öleljenek remények!
Értelek már, adni akarsz
örökbecsűt, értéket,
s nem szeretnéd elvéteni
e derekas mértéket.
Szellem-gazdag összes eszméd,
mindannyiunk javára.
Kétely? Inkább felelősség.
Másnál ennek hiánya.
Amit hagytál, az nem semmi.
Olvasom már dalaid,
és nem tudom nem szeretni
szívedet és szavaid!
AKKOR VAN HAZÁM
A szívben nem lehetnek
joghézagok, rések,
ott igenlésre várnak
a legszebb kérdések.
A lét csupán pillanat,
dallam, könny és halál,
s ha van szerelmem, otthonom,
akkor van csak hazám.
ÉHEMNEK KENYÉRILLAT
Gyönyörködöm benned mint elérhetetlen kincsben,
ahogy lelked tengelye köré épített az Isten,
s e lélek hó-tiszta, akár a színek tavaszi vágya,
ami a fehérség alfája, omegája.
Végtelen és védtelen jóságod, szabadságod
és kebledben a dobbanó ritmus
ringatja álmod, valóságod,
nem baj, ha nincs bor, nem baj, ha nincs must.
Meghatódom, hogy vagy és ez megríkat,
szép közelséged élni akarni biztat;
hajad kalászos fénye,
mint búzaföld szerelmes reménye
éhemnek kedves kenyérillat.
ZUHOGÓ HAJNALI HŰSÉGGEL
Ha majd jössz felém, éltető, szédült álmom,
légy legszebb illata a tündöklő nyárnak.
Eléd megyek, árva szívemet kitárom,
kalászos, bús közepébe hazavárlak.
Egyetlen kedvesem, égető vad vággyal,
zuhogó hajnali hűséggel szeretlek.
Csókollak esővel, vérrel, könnyel, lázzal,
miattad és érted örökké reszketek.
Ha nem jössz, sorsom lesz madarak halála,
kik földbe csapódnak égi röpte helyett.
Nem sirat meg Isten, törzsem ezer ága,
dalomat, poromat szétszórják a szelek.
Ezért inkább gyere, add a kezed némán,
valóság ölel át, nem puszta képzelet.
Mindeneddel érezd, tied vagyok én már,
ringató karomban megtaláltad helyed.
HÓBORTOS SZÉL HOZOTT
Nem tudom, ki vagyok, minek, miért, hogyan,
kell-e léteznem, vagy ez is csak olyan
erőltetett kérdés, merthogy nincs rá válasz.
Egyszer csak ott égtek szívemben a vágyak.
Felhők könnyezték rám köd-hideg ruhámat,
hogy ne égessen el szövődménye láznak,
hisz mezítlen voltam, mint őszvégi álom,
fények ringattak át árnyékon, halálon.
Hóbortos szél hozott, mert esetleg várnak…
Jövőtlen múlt lennék vagy tévedése mának?
Ha nevet a hajnal, tenyerembe veszem,
ha csók jön, szerelem, elvesztem az eszem.
KEGYELMI ÁLLAPOT
Ma csak úgy, repceföldre vitt a sorsom.
Sárgállt a világ, sárgállt az élet.
A tábla szélén egy almafa dalolt,
szívembe tavaszolt a szerelmes ének.
Két kis horgásztó fénylett a közelben,
vígan pecáltak a derék népek;
s míg telve reménnyel úsztak a halak,
takaródzott a táj a kéklő éggel.
A Kanális mellett folytattam az utam,
a kanyarban hattyú babrálta önmagát.
A töltésen telt farú lány futott
s én tág tüdővel szívtam be mámoros illatát.
Megmozdult a levegő a délután közepén,
fürdettem az arcom az áprilisi szélben;
vidáman lépdeltem a töltés tetején –
kegyelmi állapot az ölelő napfényben.
SZÁZCSÓKÚ SÍKSÁG
A bágyadt csalánosra a kék magasból hullanak napsugarak,
a dűlőn őzet űz egy másik őz, tán szerelmes, vagy csak játszanak.
Csavargó magányomtól megriad, zajosan elrepül két fácán,
kotyogásuk távolodik, csupán helyük marad szelíden, árván.
Tengelicek, pintyek szólnak köröttem, szédületes madaras ünnep,
s aki ünnepelni tud ettől, az itt és most velem szédülhet.
Álmodom talán, amit látok, dédelget táltos, könnyű öröm,
fenn a magasban ölyv köröz, teszi kedvemért, hát megköszönöm.
Minden dalos, csicsergő, csöndes csak a dűlőút pilledt pora,
ott távolabb széles szőlőskert, a gazdának biztos lesz bora.
Oly mosolygós a délután és kacér kedvű a közelgő alkonyat,
részeggé tette szívem halomnyi szépség, mint italozót a tűzkonyak.
De nem verselek rólad, Alföld, megénekeltek téged már a nagyok,
ó jaj, e százcsókú síkságon mélyen zsigerig boldog gyermek vagyok.
ÉBREDŐ RITMUS
Óvatosan zsendül a part márciusa,
csöppnyi kóbor felhők lesnek fenn az égen.
Mozdul a tavasz, most ébred új ritmusa,
én ugyanaz vagyok, mint ki voltam régen.
A szél itt örökös, ez a Duna folyam,
ahol a Sugó folyik bele a spiccnél.
Napsugár ragyog s a szabadság boldogan
vele tart és szárnyal, nem csupán evickél.
Félelmetes kalóz halnak a kormorán,
lebukik a mélybe, ott időz fél percet.
A farkastörvényből kimaradt a morál,
éhes volt a madár, hát ennie kellett.
Így vagyok e drága délelőttel párban.
Reggel óta ember nem volt, aki látott.
Üldögélek dunai szeles magányban
s nyújtóznak a fűben apró kék virágok.
KÉPZELETEM LÁZÁN
Fenséges lucfenyő áll
a konyhaablakomnál.
Ha táncba viszi a szél,
felém nyújtja ágát, kezét,
s én megértem bolondságát,
szabadságát és kegyét.
Arrább, a városon túl,
amikor víg eső hull
vagy száraz álmok szomja dúl
a sárga földeken
meg a fekete akácos mélyén;
az én istenem ölbe vesz,
s nem létező lányos tanyák
suttogását
hallom képzeletem
révén, lázán,
hogy ne maradjak árván.
Fehér szívdobbanásom
harangként félreverem,
hadd hallják meg,
vigyék hírül új tavaszok,
és – jó reggelt! – köszönjön rám
egy kecses ívű, eltévedt szerelem.
Így hordom szakadt, de merész valómat
– az ablak mellől el nem mozdulok,
csak ha majd dörömbölnek édes dobok –
ajtót nyitni a várva várt jónak.
HAJNALONKÉNT MEGMUTATLAK
Nem találok kompot, hidat,
hangulatomra ez kihat.
Hiány hozta sápadt-kékek,
sáros égen szürke fények,
megváltást már nem remélek.
De ha egyszer velem leszel,
kérges tenyeremből eszel.
Ünnep-asztal, kenyérmorzsa,
páros piros csók a norma,
belebújhatsz két karomba.
Elringatlak, dédelgetlek.
Hajnalonként pír-keletnek
megmutatlak dicsekedve,
s alkonyatkor színes vérünk
építi szép szenvedélyünk.
HA VELEM JÖSSZ
Fenyők között szép szabadság,
nem szorítnak börtönfalak.
Örök vágyak, nehéz ágak
hónak fehérsége alatt.
Téli való, mozdulatlan,
uraság a hideg benne.
Belefagyott a szél szíve
a végtelen, tiszta csendbe.
Elindulok. Felsír a hó,
bár léptem szelíd, biztató.
Ünnep üzen, isten-szelíd,
semmi sincs, mi elkeserít.
Csupán árvaságom kiált,
csókod enyhítene hiányt.
Ha velem jössz, én helytállok,
és egész emberré válok.
A ZÁPOR SZÁZADIK CSEPPJE
Holtak, élők, lázak,
holdak, vérző vágyak
hangulatában kering szédülésem,
szédül keringésem.
Most csak jó hívem,
a szelíd zápor
századik cseppje
menekíti el szívem
és elsírt álmom
a végtelenbe messze.
HÉTKÖZNAPI IMA
Csak maradjon hazám,
ez az én reményem,
csak továbbra is legyen
hol magyarul beszélnem.
Legyen csöppnyi ablak,
mit ölel a kis ház,
sok csillag küldje be
azon át mosolyát.
Csak lássanak szemeim
tavaszt, őszt, miegymást;
s akik az enyémek,
ők szeressék egymást.
Legyen napos örömöm,
ártatlan, kedves, szelíd;
és legyen tiszta a perc,
mi halálon átsegít.
FEKETE CSEND
Sosem volt réteken vérző, fehér álmok,
mosolytalan csók és mosolygó, de álnok
csóktalanság nyögi a fekete csendet.
Ördögvadak vágnak ördögi nagy rendet.
Vér-fehér álmok csupán képzelt réteken,
halállá változik a véges végtelen.
Semmi lesz a minden, így a minden semmi.
Haszontalan kérdés: lenni vagy nem lenni.
MINDENEM, BALATON
Piros még a vérem,
ősz napjaim élem,
őszre tél a válasz,
zúzmarával árad.
Jön zöld-festő tavasz,
szemtelen kis kamasz.
Pillantása hajnal,
frizurával, dallal.
Utána lesz nyár is,
csókja só és ánizs.
Szívemen hatalom,
mindenem, Balaton.
VALÓSÁG VER
Nincs semmi ihletem, se jó, se szép,
se jövő köröttem, bennem,
nem vidít fel ösztönöm
s hogy naponta van mit ennem.
Valóság ver, ölel, vesz körül,
ennek csak az ördög örül,
vagy még az se tán.
Ha mégis, esetleg, netán
ez a valóság valamit jelenthet,
én mozgósítom magam,
a félholt regimentet.
De nem jelent egyebet,
csak rutint, amivel kenyeret falok,
amitől aztán élő sejt, szövet,
szervezet vagyok,
de mérhetetlenül árva.
Fáradtság, szürkeség, pénztelenség
tapos az őszülő magányba.
MADARAT ÁLMODOK
megölte a világ őseimet régen
utódaim szintén kezükre jutnak
csillagok és nárciszok lesznek az égen
ugatok s formálok lírát irodalmat
verseket vetek pénz és kereszt helyett
ébreszthet diadalt szülhet riadalmat
szál-tölgynek születtem nem botor akácnak
ösztön – tudattal álmodok madarat
sok szolgálatára ezer édes vágynak
TÁNCBA VIHETŐ
Csontváz vagyok.
Gyűlöletbeszéd vágta a fejemhez.
De az engem követő csillagok,
a Göncölszekér látta eretnek
madarak, és kikelet vágyán,
tavaszi ágon,
a gyümölcsfavirágzás
meg a többi álom
úgy táncolnak velem,
mint szelíd szelek
a kötélen száradó vékony kabáttal.
Szívükben szívem dallamával.
A KŐANGYAL
A kőangyal egy álmos sírkertben lakott,
szerették madarak, hajnalok, harangok.
Kecsesen lépdelt köveken, lágy mohán,
virágok fakadtak csöpp lábai nyomán.
Nem tudta, mi az, önmegvalósítás,
de angyal volt az angyal, nem holmi ámítás.
Finom sétákat tett homokon, füveken,
követte a szél, szívében szerelem.
Az angyal szívében is kinyílt a csoda,
hirtelen szűkké vált eddigi otthona.
Szárnyra kapott és a magas egekig szálltak
a széllel s a néma, édes lázadással.
SEB AZ IDŐ HOMLOKÁN
” Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy,
Lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad! ”
Adamis Anna
Nekem már csak rossz cipőm van,
lépni sem tudok talán,
verset és vért szült az idő,
seb vagyok a homlokán.
Vers is vagyok, vér is vagyok,
csalán, sár-arany-karát.
Nyírfa-szeretőm csak álom,
elvesztettem dallamát.
Halál ölel a cipőmben,
boldog semmi, merre vagy?
Bölcs biztatás messzi múltból:
ringasd, ringasd el magad!
Hát megteszem, elringatom,
elringatom a halált;
kilépek a rossz cipőmből
s csillag leszek vagy madár.
BOLONDULÁSIG
Tűzelhalás előtt állok,
éhen halok, agyonvernek.
Becézek egy édes álmot,
élet s halál egybekelnek.
Halál után gyermek leszek,
örök gyermek, ki szerelmes.
Újjászületésem csakis,
de a világ is így teljes.
Fatálkából nekem is kell
rénszarvastej, rénszarvasvér.
Sámándob és szép vonítás
fülembe jut, szívemig ér.
Minden dalom szelíd virág,
minden versem tiszta ima.
Szeretni bolondulásig
akarlak, Anni-Kristiina!
VIRÁGLÉT
Arcom a földhöz szorítom. Jaj, mi végre
festi fel a kéket a május az égre?
S lám, egy sereg pipacs, mesebeli álom…
nem volt még ennyire messze a halálom.
Jöjjetek hát vágyak, örökös remények,
ha messze a halál, kézen fog az élet.
Az, ami átölel, isteni kegyelem?
Helyette szakadjon szívemre szerelem!
El akarok vérezni, segítsél, drágám!
Kereslek, találj meg! Ne kelljen ily árván
ontanom ki vért, magot és színvirágot,
mit ezer foggal a magány-féreg rágott!
Szaggas meg, tépjél szét, gyönyörödben nevess,
szép tüzeddel őrjíts meg, bűvölj el, szeress!
Zúduljon rám szédült csókjaid mámora,
nélküle minden tudásom oly ostoba!
Teszik a sok szépet a pipacsok, vivát!
Egyre pirosabb lesz ettől ez a világ.
A repcésben csak emlék a sárga öröm,
s hogy virág vagyok magam is, megköszönöm.
ÉDES HARAPÁS
Ezen a beborult, ázott hajnalon
vágyaim maradtak újra parlagon,.
Medárd manapság az ismert régi,
áldással jár együtt, ez áldás égi.
Szomorú a határ, szürkék a léptek,
pedig ma vasárnap, nem kopott péntek.
A napkeltét várom, el felhőkben jön,
jaj, de milyen áron, a felhőkben könny.
Nem a vers miatt, egyedüllét okán
járom az utat két gördülő bokán.
Enyhe félelem: tetszhalott a jövő,
rohanni kezdek, homlokom gyöngyöző.
Menekülök talán, de miért teszem?
A holnap tegnapja a mai jelen.
Megállok álmos búzatábla mellett,
kalászok néznek, kínálnak kegyelmet.
Zuhogó mellemre madarak szállnak,
szívembe a csőrök csókokat vájnak.
Meglátom Istent, ő is csak gyalog van,
csóktól véres szívem pirosan dobban.
Lepke-kék glória a feje körül,
közelben hársfa, illatozva örül.
– Ültesd el magad és egy szál virágot,
kikelsz, megismersz újabb szép világot.
Ezernyi hibámért biztató szavak,
íme a megoldás, az újabb tavasz.
Felébred a szél, a búzában táncol,
elfúj minden görcsöt, félelem-láncot.
Édes harapás, szerelem az élet,
tűz támad bennem, csakazértis égek!
CSÓKKAL SZELÍD SZÉP HAJNALOK
Nem kér engem se Föld, se Ég,
nem vagyok már út s úti cél,
sem őrület, sem kívánság.
Érted nyúlok – nem rám vágytál.
Így van ez már évek óta,
rühes lettem, idióta,
epetorta, dúlt vér és rongy.
Bénán fénylek rút árnyékon.
Innen szép, ha mégis nyerek,
megszeretnek lombok, egek,
szalakóták, zivatarok.
Csókkal szelíd szép hajnalok.
NAPRAGYOGÓ REGGEL A DUNÁN
A Duna elmosta hullámaival lábnyomaimat,
pedig homokjában vagy hatezret is hagytam,
amikor szép ösztön-tudattal
a zátony szélén futottam, szaladtam.
Az volt még a reggel szerethető bája,
hogy önfeledt gyermekként fürödtem utána.
A hátizsákomon sürgött ezer hangya,
s míg száradt a törölközéshez használt ruhám,
szabadságérzetes meztelenséggel nevettem a Napra
– és a Nap visszaragyogott rám.
FÖLDET ÉS VÉRT
Madárdal gurult az ágon,
bogyó-vörös volt a várrom,
őszt festett a színes élet.
Bennem mégis tavasz ébredt.
Tudtam, megint ember leszek,
földet és vért ölbe veszek,
szép bűneim csókra váltom.
Halogatom szép halálom.
MIT ÜZEN A TÉLI HARANG
Megszállta a hó a várost.
Konkrét a tél. Bizony már most
szezonja van, szép december,
ne várjon el mást az ember.
Nekivágok a világnak,
a hófehér valóságnak.
Egész napom reá szánom,
gyalog megyek, netán szánon.
Minden havas, ez új remény.
Nem másért, mint szerelemért
szól a harang zengő kedve.
Mindenről ez jut eszembe.
HIT A SZERELEMBEN
” Hullaszag jön a széllel. A rét illata.
Sárga sávosan néz rám a mező.
Minden olyan buta, olyan szomorú,
mint egy temető. ”
Csinszka
A buta, szomorú temetők
meg a hullaszagú rétek,
akár az angyalok,
madárdalra ébrednek az összes,
fényt kereső szelíd hajnalon.
Béke van,
rozsdás ősz, mint akkor,
tél, tavasz és nyár;
és minden ugyanaz
és minden egészen más.
Emberek, évszakok, vágyak
keresik az álmot,
a szépet, a jót,
a megváltott, tiszta világot,
mit megkapnak kegyben,
kegyelemben.
Hitetlenséggel is hisznek
– a szerelemben!
SZÓLNI HALLGATÁSSAL
Tavasz vagy és nyár is,
hajad tengerillat,
bőrödön muzsikál
ifjú, víg fuvallat.
Szemed könnyű napfény,
ajkad nárcisz-álom,
ettől válik színessé
minden a világon.
Karcsúságod nemes,
mint májusban a hajnal,
szólni hallgatással szólsz
vagy a legtisztább dallal,
s ha szívedbe alázat
meg ünnep költözött,
istent is látsz, és édeset
a rút ördögök között.
Áldott fehér madár
dobog inged alatt,
neked nyílik ének,
hol vágyban égnek szavak,
magad vagy a mosoly,
a végtelen egek,
engedd, hogy álmomban
a végzeted legyek.
PETÚNIA, TENYÉR
A sarokház előtt petúniatenger,
bámulom tágra nyílt, most jött szerelemmel.
Illatába harapok, eszmél csók-érzetem,
fényesül, megszépül parlagi életem.
Számban virágtölcsér, gyermek vagyok újra,
romantika pendül és a szívem húrja.
Bele is csókolok egy csodás tenyérbe,
vágyam, versem, örömöm felrepül az égbe.
Szárnynövesztő kedvem minden gondra legyint,
ezernyi új remény ébred bennem megint.
Titkaim édesek, kellenek mint kenyér.
Szívdobogásomban petúnia, tenyér.
ŐSZI LÁNY
Ölelő volt az esti szél,
a hold hatalmas, fehér, teli.
Istenélmény, és mint ilyen
a napi rosszat feledteti.
Szemem előtt míves fénykép.
Tartalomhoz illő forma,
tavasz sorsú szép szemekbe
nézek, édes csillagokba.
Ártatlan a piros vérkép,
a tiszta vágy s a gondolat.
Csend a házban, zúg a távol,
ott robog egy gyorsvonat.
Szelíd fotón áldott múzsa,
zsivány szívemé a világ.
Álmodozni szintén érték.
A fénykép címe: Őszi lány.
HALOTT AZ A NEMZET…
Halott az a nemzet, kinek elfogy önnön népe!
Öngyilkos, ha idegent vesz keblére!
Kígyót, ordast, vak hitű gyilkost,
aki miatt azzá lesz az is, aki még szelíd most!
Önfeladó nemzet, mely lányait teszi ki a vadnak,
markánsabb hitűt fogad be s teret enged annak!
Csak félelme lesz, ami nem élet, rettegése,
csak keserves sírása, hogy fogytán a vére!
Menekülni kénytelen, mert pusztítják vadul,
rém által robbantott tömegsírba hull,
jobb esetben szemét csókolja szemfödője.
És sohasem lesz jövője!
KRIZANTÉMOS HANGULATBAN
Amikor nyílnak a krizantémok,
egyre több isten lesz a kertben,
és Isten is egyre többször ott időz.
Az október végi szél
és más ártatlan démon pedig
gyönyörködve e virágokban
úgy nyalja, csókolja őket,
mint vendégek kedvét, fülét
a búgó hangú szép dizőz.
Én pedig az egyetlen, árva szem
diót a fa alól felszedem,
s az ősz eme ajándékát
bizony meg is eszem.
Ilyenkor úgy érzem, az élet
némely egyszerű pillanata sem más,
mint dédelgetendő, tiszta szerelem.
ISTENNEL A HÓESÉSBEN
Már nem kelek fel
éjjelente verset írni,
hogy most mégis, ez kivétel,
s kivételek közt is csak egy tétel.
Fázni utálok, de melegségbe öltözve,
lélek-ruhába, mit csak ösztönből
ölt magára a vágy-teli jaguár,
szívesen baktatnék Istennel nagyokat,
bár fagyot dalol tél közepén a január.
Két gyermek lennénk,
az égen a hold meg gömbölyű,
kacér szem-érem;
s mi csak mennénk,
csak mennénk a csendesedő hóesésben
üres zsebbel, de nem szegényen.
A BAJAI HARANGOKRÓL
Ősszel, amidőn a gyümölcsöket szedjük
és bordalunkat énekeljük,
télen, ha megfagynak a verebek
és fáznak a magas egek;
tavasszal, miközben madárdalba szeret
a határ s bodzavirágon hintáz a rózsabogár,
de olyankor is, amikor hőgutát kap
a forró, nyári katlan;
a bajai harangok tiszta szava felülmúlhatatlan.
Mintha szívből szólnának,
mint minden gyermekálom,
átsegítve tétovákat életen, halálon.
Hirdetnek hitet, szerelmet, vágyat, harcot,
s a tornyok felé fordulnak a ragyogó arcok.
Részeg vagyok ilyenkor én is,
hisz édesanya szült
egy szintén harangos este.
Azóta vesz ölébe a Jóisten,
ha éppen ringatásomhoz támad kedve.
BAJA, KÉTEZER-TIZENHÉT
Elakad az ember szava:
Az ég rózsaszín, szürkéskék,
öböl-zöld.
Idelent, ahogy lépek rajta,
mint macska a gazda-ölben,
dorombol a föld.
Angyalok szédülnek
ott fent az égen,
varjak, galambok.
A vízparti hallgatásban
most elvesznek a gondok.
Kolonc néha kell, de azért
a gondtalanság, az az ideálom.
Istenért kiállt a csend,
mégis engem visz táncba, keringőzünk,
velünk táncol néhány álom.
Holnap szenteste.
Én függök a szokásaimtól,
nyers tejjel majd kenyeret eszem.
Ó, Istenem, szerelemre vágyom,
alighanem elment az eszem.
A nem létező fenyő alá
kiterítem lelkem, lecsutakolva a vértől,
s az, megszabadulva testem bilincsétől,
mint a nyíl, amit kilőtt Ámor,
átsuhan nyomorult szobámon.
ABLAK AZ ÉGEN
Cseperészik, de nem bánom,
langyos tavasz, úgy imádom,
által megyek a főtéren,
minden szépre pezsdül vérem.
Jön egy leány, megbámulom,
amíg látom, meg nem unom,
visszafordul, arcán mosoly,
fent száz felhő, sötét, gomoly.
Lenézek a Sugó-partra,
gyenge eső jól elmarta
sétatervek valóságát.
Szél mozgatja juhar ágát.
Kitárom most mindkét karom,
átölelni, azt akarom
délelőttnek jó örömét!
Reggel óta sok öröm ért.
Felhők között ablakot nyit
az Úristen s reám tekint.
Szívem zuhog, szavam nincsen,
elfogadom halom kincsem.
KETTESBEN A SUGOVICÁVAL
Kettesben voltam a Sugovicával.
Homokjában futottam, majd a víznek szélén.
Végül belevetettem magam
arccal, szájjal,
boldog úszásom mosta a hajam.
Zöld színű volt az álmodó reggel.
A folyó magához ölelt,
én őt vettem keblemre.
Mosolyt nyitó, gyengéd szél villant,
ívelt át felettünk és szeretetillat.
Szabadság, erő zúgott bennem,
a Sugovicával voltam kettesben.
Fák alatt aludt
lombkoronák reggeli árnya,
álmukban ösztön s annak szép vadsága.
A közelből érchangok jeleket hoztak –
boldogságunkért harangoztak.
Szárnyakat bontó szívemen
se bánat, se folt.
Utólag úgy érzem, Isten is jelen volt.
VÉRNEK ÉDES VÖRÖSE
Vérnek édes vöröse a legszebb szín,
születésünk tiszta mocskának,
Jézus sebeinek színe.
Tűzé, igazságtalanságot nem tűrők
izmosodó bátorságáé, tiltásé;
gyermekek lehorzsolt térdéből
kibuggyanó könnyes csillogásé.
És nap jön napra, szürke vagy tarka,
s miközben te sem vagy más,
mint százszor megszülető gyermek,
bűntelenségből, bűnből eredő
örömök, bánatok a peregő percek.
Álmainknak keresünk nem létező helyet,
kioktatjuk a világegyetemet;
de az öntudatra ébresztő pillanatok
öleléseiben – amik oxigénként kellenek –
lélek szól lélekhez vágyakról,
és megszületnek a szerelmek.
LÍRAI SZÉDÜLÉS
A versírásról áttértem a versolvasásra.
Nagyobb móka, édesebb élmény, szebb élvezet.
Szabadságom adom s fejem ez új rabságra,
de most is ringó ritmus, rím, áldott hangzás vezet.
És lírába öltözik lelkem, mily szédülés!
Égő ámulatból lebegő kéjbe esem,
s míg verseken át tart a mámoros repülés,
e szépséges imáktól gyermekibb leszek.
HAZAVITTEM A HOLDAT
Valamikor rég, még aprócska voltam,
hazavittem az esti teliholdat.
Jött is szép csendesen, engedelmes volt,
mosolygott odafönt mint egy szelíd folt.
Nem tudtam akkor, a történelem fáj,
az időnek pedig rohanni muszáj.
Fogtam Mama kezét, a hold jött velünk,
hittem, valóság mindaz, mit képzelünk.
Ma már jól tudom, minden vers hiába
s gyerekként álmodni csupán átmenet.
De azóta sem láttam úgy a holdat,
és nem éreztem oly jól a lényeget.
TALENTUM MALUM
Előbb édesanyám szíve alatt,
később örömpelenkákban laktam,
azóta a világban,
amely mostanában ördög, vadkan.
Pedig lelkem csiszolt jáde lenne,
ha heti nyolc nap nem fenyegetne,
hogy megöl, megfojt, elpusztít
a világ szorító szennye.
Egy viskó kéne csak,
ahol elférnek könyvek, könnyek, álmok,
záporozó, apró kívánságok.
Az apám készítette,
fehérre általam festett öreg asztal…
vagyis lenne otthonom,
ami az élők közt marasztal…
Időnként meglátogatna a család,
néha egy jó barát,
Isten meg akár naponta.
De a vágyott valóságot ezer hibám
és a pénztelenség elrontotta!
ŐSZ AZ ERDŐN
Októbertündér táncolt, pendített lantot,
s már költözött az ősz a lázas erdőbe.
Színes szerelembe szívesen zuhant ott,
mert vágy ébredt benne, borzongott a bőre.
Tudta jól a táncos, senki sem áll ellent,
ha vörösben, sárgában, elmúló zöldben
mosolyog száz levél, szoknyaként meglebben
csókolni való hattyúdal-örömben.
BARÁZDA
Szellő-szelíd délelőtt
meztelenül fogok szántani egyszer,
mert a ruha ugyanolyan hamisság,
mint földben és vízben a sok vegyszer.
S amikor fáradtan omlok le
a nyújtózkodó barna barázdába,
megérkezel, meggyógyítasz csenddel,
lázas ölelésed szívzajával.
Aztán hajunkban napsugárillattal
azt álmodjuk, hogy mindig leszünk,
és óvó szárnyai alá vesz
megtartó erejű, szép nemzetünk.
VERSES NAP
A vers ott kellette magát szép reménnyel,
zizegett, szöszmötölt térben, vérben,
és csak leheletnyi áldozatot kívánt
a költőtől, kinek gondolataiba,
hogy, hogy nem belevágódott az a néhány szó.
Poétaösztönnel megerőszakolta
írni-nem-akarását, s a vers máris
papírra lett vetve. Ez reggel történt.
Hét verset számolt aznap,
mire eljött az este.
KIŰZETIK A BÁNAT
/ Balatoni álmok /
Tervbe vettem, megverseltem
a nemléti csendet már többször is korábban,
de még mindig élek, bízva a vágyban,
mely a Balatonhoz viszi túlélő csendemet.
Ott szabadságból építek új eszmét és várat,
rongyos alázatomból kiűzetik a bánat,
ott szerelemért kiált legpirosabb vérem,
ott felszabadul végre igazi énem
s mint naponta megszülető örök fejedelem
a szívemet a szívedért töröm, elégetem.
LÁTHATATLAN LETTEM
Tavasznak reszkető pirosába bújnék,
bár ősz vagyok nagyon, szürke-fehér halmaz.
Szép szívem színében vitathatatlanul ég
a vágy, ami még zuhog, titokban hatalmas.
De láthatatlan lettem, elfogytam, elvesztem
lángoló szeműek csóktervei elől.
S mintha nem is lennék a holnapba szerelmes,
keresztem a nagy éggel bús fejemre dől.
JÖVŐM EMLÉKEI
ostorral a kezemben krisztus leszek
érte és értetek míg el nem veszek
két partoldal közt otthonom vad árok
elmebetegnek néznek a kufárok
ÉNEK LENNI
Nem a gyönyör számít,
inkább az a csoda,
hogy annak a másiknak
szívem az otthona.
Csodálni a kedvest,
lehunyja szép szemét,
remegve fogadni
minden csepp örömét.
Benne gyönyörködni,
nem a vihar-kéjben,
ének lenni táltos csendben
és virágzó vérben.
CSÖNGETŐ VÁGYAM ERETNEK
Nem vagyok senki, nem is voltam soha,
ami lehetnék, az inkább tétova,
mostoha álom, melyben úgy működik
tudatom és vérem, hogy a szeretetet
oda-vissza ajándékul kérem.
Hithiány mellett anyatej az imám,
szerelmet vallanék kék virágú lennek,
piros a vérem más színeknek híján,
csöngető vágyam édesen eretnek.
Rokona lehetnék új tavasznak, nyárnak,
s mit fűrésszel juharból szabtam az apámnak,
míg nézem e szép, szívvel készült keresztet,
vadságom a szélben szerelemért reszket.
Az álmot választom a halál helyett,
az álmot, mely éltető, lüktető képzelet,
s így talán a halál sem jelent majd sokat.
Csupán csak módosult, még szebb álmokat.
SZÍVEM ESZMÉL
Nem szeretem a vad telet,
megfagyasztja kezem, vérem,
lelassul most a lélegzet,
szürke vagyok, semmi fényem.
Mégis megyek, mendegélek,
előttem a havas határ,
bennem hallgatag remények,
reám károg néhány madár.
Észak felől a káprázat,
közeledik ezer angyal,
kiválasztok háromszázat,
nem törődöm már a faggyal.
Táncba kezdünk, zenél a szél,
meghalni hát mégsem fogok,
zúg az erdő, szívem eszmél,
lehet a tél bármily konok.
Így bűvöl el képzeletem,
felépítem újabb vágyam,
meglátogat még szerelem
melegíteni szobámat.
Gyermek vagyok, mosolyképes,
számból kihűl minden panasz,
amit várok, kedves, édes:
az őzléptű, csitri tavasz.
EZER MADÁR
A vágtató szél szerelme
bódítja el éber elmém.
Olyan ez, mint tűzlángolás,
vagy fordítva, mint a nemlét.
Ez a derék, dőre elme
nemtörődöm, hagyja magát,
miközben a részeg szélben
vitorlázik ezer madár.
NINCS EGYEBEM
Nincs egyebem, csak a tünet,
vér-üdvözlő lét-lendület.
Ereimben vágyak, dalok,
élni, igen, azt akarok!
Nem vicsorral, mint egy bősz kan,
megnyugvással, merthogy ősz van,
nap tüzével nyár esetén,
szerelemmel tavasz egén.
Télen pedig csók a fagynak,
zordon dolgok így olvadnak,
hiába az ördög-hideg,
mégis hévvel dobog szívem.
És kitárul, tágul egyre,
szárnyak viszik fel a hegyre,
kolonc nem fojthat meg álmot!
Megölelem a világot!
MIBŐL LESZ A HAJNAL
Rég nem gyújtok senkiben semmilyen lángot,
versek mégis szólnak szívemen, eszemen.
Szavakba mártom a rohanó világot,
a szelíden sétálót is számra veszem.
Nyáron a napsugár ad mámoros csókot,
zord télnek derekán madárdalként fázom;
ölbe vesz egy álom, elgyengít, mint óbor,
úgy szédülök át a vágytalan halálon.
Aki sose voltam, az leszek utána,
kartoték és akta, üres történelem.
Ha lelkem mégis túlél, Istennek hála,
hajnal lesz belőle tavaszi egeken.
MINDEN CSÓKBAN
Éretlen vagyok, élhetetlen,
vagy csak ösztön által tiszta.
Bennem rejlik, belőlem jön
kérdőjelek válasz-titka.
Nem vagyok sehol, de minden csókban,
összes kínban megdobbanok.
Szeretnek árvák, gyomvirágok,
álmomra hágnak vérszagú nagyok.
Ó, Istenem, adj szerelmet,
adj szelíd otthont mindenki másnak.
Elmékbe törvényt, utakhoz hitet,
ajkakra szókat vallomásnak.
Én pedig hadd legyek vad vágyban zápor,
tenyérben csillag, nyáresti remény.
Mondd el, ha elmentem, végtelen voltam
s vacogó szívekben röpke tünemény.
MINDHALÁLIG VÁNDOR
Pipacsszirom vörösére
nap küldi a sugarat,
lángos kedvük eggyé válik,
így köszöntik a nyarat.
Hátamon a kopott zsákom,
talpam alatt mehetnék,
vándor szívű aki szabad,
gyalogolni szeretnék.
Léptem alatt por ficánkol,
üdvözölnek jegenyék,
megpihenni fűbe fekszem,
őrzik álmom kék lepkék.
Így érjen a kóbor halál,
üljön büszke diadalt,
zengjen az ég, dübörögjön,
mosson el a zivatar.
TUDATLANOK
Több érdekel, mint a vályú,
mert a lelkem csillag-álmú.
Belém rúgnak ócska nagyok.
Nem tudják, egy világ vagyok!
MÁSODIK FÉLIDŐ
Rozsdálló ég alatt
elvéreznek fények,
síró meggyfák láttán
s fagypont táján égek.
Őszbe zuhant vágyak
sápadt szélben nyögnek,
szemem csukva tartom,
könyörögnek könnyek.
Naponta meghalok,
távolról sem tréfa,
feszíti szívemet
bűnök hagyatéka.
TETSZEM A HOLDNAK
Enyhén hűvös nyári reggelen
erőm telje nem volt képzelet.
Délidőben is bírtam magam,
habár lelassult minden szavam.
Délután már oly fáradt voltam,
attól féltem, kifekszem holtan.
Nem történt meg, eljött az este,
sárfészkében hallgat a fecske.
Ruhátlanná teszem a testem,
alighanem a holdnak tetszem.
Árnyék-álmom a széles ágyon,
zuhanó, édes csendre vágyom.
MARADOK, AKI VAGYOK
Sírkövön fekszem, egyszerű, nem márvány,
felhőket bámulok, egyikük vár rám.
Melyiket válasszam s minek alapján,
ajándék gyanánt nevemnek a napján.
Szépen sokasodnak, színük a szürke,
villámok cikáznak, mosolyuk büszke.
Zeng égiháború, engem fenyeget?
Nem, hiszen szívvel ölelem az eget.
Rázendít az eső, csapkodja arcom,
megadón tűröm, békém ez, nem harcom,
ugyanis barátom zápor, zivatar.
Rajtam és köröttem ezer csepp kopog,
megöregedni ettől sosem fogok,
maradok, ki vagyok, örök fiatal.
SÁRBAN ÉS FÉNYEKBEN
Az volt a kezdet,
fogantam, születtem,
addig a hiányom
létezett helyettem.
Amióta vagyok,
a sors néhány terve
miatt láttok sárban
s fényekben heverve.
MENNI FOGOK
Sorsom miatt néha sírok,
szemem, szívem könnyek marják.
Máskor pedig verset írok.
Ezt az istenek akarják.
Szürke szavaim gagyognak,
ahelyett, hogy ragyognának.
Szakítok a versírással.
Búcsút így mondok a mának.
Holnap pedig útra kelek,
menni fogok, amíg látok
fákat ölelgető szelet,
szivárványszín vadvirágot.
Erdőket a felhők alatt,
akácágon kismadarat,
amíg ringat ösvény-álom,
amíg mozog roggyant lábom.
Csókolom a napsugarat,
táncba viszem, hogyha szabad.
Zuhog eső, énekelek,
mindegy, mi van, én csak megyek.
Hegy fejére, tetejére,
zöldes völgynek fenekére,
kóbor-léptű árnyékomnak
gyalogoló jókedvére.
CSEND A MÉRCE
Hallgatni fogok.
Verstelen hordom
nyomorom, szótlan
viselem félelmeim
nehéz kabátját.
Mert az ember csak
akkor nyissa ki
a száját, így helyes,
így legyen ez rendjén,
ha többet tud mondani
magánál a csendnél.
TÉVELYGŐ SZERELEM
Ó vers! Én csak műkedvellek.
Csupán érezni akarlak vágyaim
remélt országútján, megfogni
téged képtelen vagyok.
Kecses női suhanások
szívemelő izgalmát írnám
reszketeg kezemmel, míg
esendő életem keresztes
terhei végtelen nagyok.
Belőlem soha nem nyíló,
duhaj, vandál szédüléssel
ellopnám álmaim egéről
fojtott kedvem és esti
szomorúságom, én, merev
szavú, fénytelen halott.
S vinném fáradt karomban
tartva eleven lelkem
tiszta sorait szelíd
léptekkel, majd ordítanék
vizet és tüzet vadul,
mint börtönlázadó,
féktelen rabok.
FEKETE ESTE
Görnyed az alkony a csóktalan csendben,
soványan sóhajt a fáradt, botor bú,
szürke homály görcsöl a szűk végtelenben
s a fénytelen félelem a hidegre hull.
Hallgatag hittel a szárnyas sötétség
a zord pillájú éjjelt köszönti fel.
Szomorú szívében üszkös ürességre
és páncélos, magányos döbbenetre lel.
Réveteg illatú sár-nehéz bánat
szorgalma szálldos a púpos ég alatt.
Gyertyátlan homlokú, szenvtelen szellemek
áporodott árnyéka fut, rohan, szalad.
Részeges vággyal a lázadó idő
ájultan így kiált: most szenvedély kell!
De sótlan ölében a kóbor esti szél
álmos, száraz, színtelen, holt szédülést rejt.
KABÁTOM LEGYEN A DÉLUTÁN
Életemben csak Isten biztos, bár nem létezik,
és a szabadság szárnyaló, szép szelleme,
áramló vérpatakok, régen volt izmok,
szorgalmas, kitartó, bátor anyagcsere.
Örökös vágyak dédelgetése, gyermekálmok,
tört-fehér gyengeségemre rátaposó
ragadozó, álnok szólók és seregek.
Kenyérből meg ványadt, vékonyka szeletek.
Ha erős és vad lennék, tán tudnék ragadozni,
hogy láthassa a világ, emberből vagyok.
Fejem felett nem nézne át senki, merthogy
félhető lennék, mint az igazán nagyok.
De rút, ördögi gyalázat az erőszak vágya,
maradjon távol, nekem tavaszok álma
után kutató mosolyom legyen az ingem,
kabátom pedig a lassú délután.
HA A CSÖND ÖLEL
Fájdalom-gyönyörnek,
mosolynak születtem,
hogy remegjek kéjjel,
mert vernek, szeretnek.
Porszem vagyok, tiszta,
felhő leszek szélben,
szél vagyok magam is,
csók a csillag-éjben;
csillag leszek, szédült,
megigéz egy ének,
dal vagyok s köröttem
táncolnak a fények.
Tánc leszek meg tűzfény,
szabadság és álom,
de ha a csönd ölel,
többre nem is vágyom.
HEGEDŰS LESZEK
Nem lenne jó koporsóban,
rémes, hideg serlegben.
Nem hallanám szél zúgását
hegyoldali fenyvesben.
Szabadsággal ölelkezem,
búcsújajt se szóljatok!
Fényes vizek, erdők fölé,
hegyek közé szórjatok!
Én piroslok, ha eljönnek
alkonyok és hajnalok,
pipacsarcú búzamezőn
sápadt kalászt ringatok.
Repülök rőt falevélen,
felhők csúcsára ülök,
vízpart sáros illatában
csendet én hegedülök.
EGY EMBER IS ELÉG
Szalmabálák gurigái
hevernek a nyárban,
ragyog a nap,
nem adom meg
magam a halálnak.
Élni fogok, amíg az ég
s amíg a föld nevet,
mindaddig, míg
van egy ember,
aki szívből szeret.
BOLYONGÁS
Bolyongok könnyes árván,
pokol és menny határán,
szívemben félszeg remény.
Árnyékban várnak fények,
egyszer majd hazatérek,
mint gyökérhez a levél.
KARÁCSONYRA VÁRVA
Karácsony lesz.
Varjak csapata szállja meg szívemet.
Diót csőrözve vájnak
bele a dobbanásba.
Faggyá forralják véremet.
Karácsony lesz.
Szitálva dúdolgat a ködmönös köd.
Vizes árnyak rútsága
szédül, mocorog bénán.
Lelkem szűk félelme zörög.
Karácsony lesz.
Álmokat rejteget a fekete tájék.
Szégyelli a december
hópihétlen napjait.
Melegségnek ajtót tárnék.
Karácsony lesz.
Fenyőtlen virraszt majd széles magányom.
Harangszó jajdul lapos,
bús fények közt bolyongva.
Mély, nemléti csendre vágyom.
KALÁSZBAN DALOLOK
Hűvös lengésű, rózsás
hajnallal ölelkezem.
Hajamban ezüst a szél,
csókért emelem fejem.
Szürkén messze már minden,
mi utálatos, rideg.
Piros rét vagyok, mező,
vadóc, virágos liget.
Szeretője tavasznak,
lezser, kéjelgő nyárnak,
de az ősz is meg a tél
ugyancsak engem várnak.
Szép kalászban dalolok,
hóban színesül álmom,
fényt ragyog s a legtisztább
vért, áldott elmúlásom.
FICSERGÉS FECSKÜL
Ficsergő dal fecskül, nyárillat simogat,
mezítlábas öröm kavicsozza talpam.
Becsukom két szemem, szép ez a pillanat,
szárnya repít messze egy károgó varjat.
Június a ruhám, szabadságvágyával
felhők legszebbikét szél viszi a fényre.
Világnak mutatja, Istennek ajánlja,
forgatja, öleli, s megszereti végre.
RABBÁ SZABADULOK
Jó reggelt, gyönyörűm,
mondom a pipacsnak,
piroslik lengető,
álmodozó szélben.
Vértelen könnyűség
árad e vörösből,
édes tisztaság a
nyújtózkodó fényben.
Ragyog a gyöngyharmat,
ölelés van benne,
fodrosodó vágyam
szerelembe taszít.
A tánc-kacér pipacs
selymes érintése
kibontja szívemet
és rabbá szabadít.
SZEPTEMBER LESZEK
Amikor majd magával
ragad a halál,
a szeretteimnek kérek
a minden jóból,
ölelésből, kézfogásból
meg mosolyból.
De amennyiben
jut még jövő
az örök nemlét helyett,
ha már nem lehetek
többé ember,
legyek madárdal, szél,
vagy a Szent György-hegyen
a szeptember.
A MINDENSÉG PEREMÉN
Átsuhan a szél a délután derekán,
meztelen fényeket magával ragad.
Szívemet kínálom, esetleg meg netán,
belemar hajamba és magamra hagy.
Állok a mindenség kék szavú peremén,
jön felém egy csillag, csóktalan vacog.
Énbennem pogány a mámoros szenvedély.
Tánc-tűzben ölelek félvad holnapot.
KÉT KENYÉRREL
Én nem szívom magamba
a törvényt, csak az érzést,
ami szülte.
Rám lép a sors zsibbadása,
a foltos világ,
s erre büszke.
Zsebemben hallgat a semmi,
arcon csókol az alázat,
szellő, virág megcirókál.
Gyalogúton azért járok
két kenyérrel,
hátha Isten arra kószál.
GÖNCÖLSZEKÉR AZ ABLAKBAN
Ablakon át csillagképek,
a nincs-idő lépte lomha,
Göncölig tör fel az éjjel,
nem tartogat kéjt számomra.
Ölelget az édes hűvös,
meztelenségem csak lélek,
a csillaglét lenne üdvös,
bámulom a messzeséget.
VÍZPARTI PILLANAT
ficsergő fecskék
röptük cikázás
bodzavirágban
mélyül a tavasz
nádas sustorog
fodros csobbanás
rabol a csuka
ezüst kishalat
ŐSZVÉGI SÓHAJ
Az aranyhal éppen lenn a vízben vermel,
vörösnek utána szürke bú az alkony,
beszélgetni kezdek magával a csenddel,
örökös vágyaim hevernek a parton.
Óvatos a nagy csend, suttogó bizalom,
árva szavainkat összekötjük végre,
ősz-álom bóbiskol mellettem a padon,
felsóhajtom szívem a csillagos égre.
PIPACSOKTÓL RÉSZEGEN
Varázslatos a világ, piros a táj, részeg,
kinyíltak a pipacsok a hajnali réten.
Alig vagyok magamnál, szemmel csókot lopok,
friss harmatban lépkedek, bár a cipőm kopott.
Konok lelkem vasmadár, saját magát tépi,
vérszagot fog száz sakál, hegedű szól, égi.
Szétszednek a dúvadak, közben Isten ujja
a húrokat, a vonót bűvöli, húzza.
Ez az, legyen hattyúdal, énekelni kezdek,
a vég volt előbb vajon, vagy egykor a kezdet.
De választ már nem kapok, a hegedű halkul,
pipacsot szór rám a szél, szép, halotti maszkul.
AMÍG A SZÍVEM MEG NEM ÁLL
Összes sejtem, gondolatom
átjárja egy szívszerelem,
ettől függ az akaratom,
álom-jövőm, lét-jelenem.
Minden ima, minden ábránd
e köré és erre épül.
Oda megyek, merthogy vár rám,
dobog szívem, beleszédül.
A Balaton Ámor csókja,
fogódzkodóm, fény-elemem.
Isten szépséges valója,
felfoghatatlan sejtelem.
Körülötte mámoros táj,
tündér-hegyek, bársony dombok.
Sehol máshol nincs ennyi báj,
feledtetnek bajt és gondot.
Akár süvít a hideg szél,
vagy lustán a hőség hever,
megveszek a Balatonért.
Ez az érzés égbe emel.
Tavaszillat, mit köszönök,
lecsillapult őszi remény,
kettő között nyári öröm
és a csöndes, álmodó tél.
Nem öreg hölgy a Balaton,
hanem vonzó, ifjú leány.
Érte égek és nem adom!
Legfeljebb, ha szívem megáll.
NEM LESZEK SZOMORÚ
Kicsordul szívemből gyönyöre a tájnak,
Isten után nyújtóz, szépsége oly magas;
édesen simogat csókja itt a nyárnak
a tél pedig szív-fehér, ölelése havas.
Az ősz álma szelíd, lépte szőlő-mosoly,
piros-sárga vágyak örömét vigyázza;
a tavasz meg arról szól, hogy a virág bomol,
nagy kedve támad legénynek a lányra.
Balatoni varázs ébreszt ily éneket,
dalomat övezi tanúhegykoszorú;
erre vágyom mindig s ha adatik nekem
sosem leszek árva, nincstelen, szomorú.
NEM OLTÁR
Pannon táj közepén ragyogó tenger
színe elé járul a rajongó ember.
Napfénnyel teleszórt kéklő ég alatt
tiszták az érzések, tiszták a szavak.
Megremeg a hangom, tájak királya,
minden zegzugodnak ezernyi bája
öleli álmaim seregét halomra.
Veszlek a számra, plántállak dalomba.
Mosolyod gyönyörű, hullámzó öröm,
felemeli lelkem, szívből köszönöm.
Isteni Balaton, tavak között bajnok,
fenséged előtt alázattal hajlok.
Mire a szép tó gyengéd lendülettel
választ suttog az ébredő szelekkel:
Ölembe bújhatsz, gyermeki eretnek,
nem oltárod vagyok, hanem a szerelmed!
TÜCSÖKNYITÓ ALKONYON
Késő délutánon kócosak a fények,
álmodozó illatok mosolya hallgat,
könnyű léptű csillag ébredez az égen,
vállamra terít csend-szelíd nyugalmat.
Tücsökzenét kínál az alkonyi menü,
kéken langyos szellő bánatokat lenget,
tétován megszólal az első hegedű,
elmuzsikálja a sosem volt szerelmet.
KÉK A HAZÁM
Fecske cikáz, szalad a szél,
napragyogás, harangszó, dél.
Mellkasomban szívem madár,
égbe repül, kék a hazám.
Így élek túl halálokat,
gyűjtök kincset, nagyon sokat,
mondhatnám úgy: rengeteget.
Isten nevet és integet.
Mi kell még, ha szállni tudok,
minden jóra beindulok?
Mi kell még, ha ez a mámor
értem nyúl és felnyalábol!?
A TAVASZ MOSOLYA
Februártól elbúcsúzva
kikeletel már a lélek,
bodzarügybe bújtatja
az Úristen a reménységet.
Menekültében a vén tél
nem hord össze hetet-havat,
kék végtelen márciusol
fenn az égen, nevet a nap;
levetkezem, szél simogat,
napfény ragyog köldökömön,
szívem tágul, kedves tavasz,
mosolyodban gyönyörködöm.
ÁLMAIBAN NEVET
Van egy nyírfa az udvaron,
olyan, mint a tavasz-ének.
Pedig ősz van és a tél jön,
nagykabátos havas fények
lesznek ágán levél helyett,
s míg nem ébred szép kikelet,
tündér-álmaiban nevet.
Így élhet túl fagyot, telet.
ILLÚZIÓ VOLTAM
Azon a ponton, hol a dalnak vége,
pusztulás árnyéka reszket testemen.
Elhagy az Úristen, elhagy a vérem,
elhagy az álom, ábránd és szerelem.
Már nem fényes elmém, szellemem lapos,
nem érzem szép lelkek őz-szelíd szavát,
torkon hág cudarul, keblemre tapos,
szívembe feketül, harap a magány.
Leszek rút sötétben fénytelen semmi,
nem lehet, nem kell engemet szeretni,
illúzió voltam, biztos pont soha.
Nem tud e helyzettel ördög betelni,
már angyal sem képes kedvemre tenni,
ami csak valóság, mind-mind mostoha.
ÖLELÉS
vágytól forr a vérünk
csókok heve éget
szédületes kedvem
csöpp völgyedbe mélyed
ringatom a tested
testem tüzes ormán
megvallom mindenem
szerelmet dalolván
énekel e csoda
sehol semmi panasz
édes ölelésben
megolvad a tavasz
hihetetlen öröm
földöntúli varázs
szívedtől a szívem
örök izzó parázs
HAJNALI RINGATÓ
Másfél szóért szívem adom.
Heverésem hajnalodon
gyengéd vércse, letépett ing.
Karjaimban édesen ring
csókok által eszét vesztett
dal-illatú tüzes tested.
SZÉLCSENDKÉNT ZÖLD LOMBOKON
Soha nem lesz otthonom,
soha nem lesz párom,
szélcsendként zöld lombokon
meghalok a nyáron.
Egy-két szívben maszatként
megmarad pár emlék,
ennyi volt az életem,
rám borul a nemlét.
A KOCKA EL VAN VETVE
Vékony, árva árnyék mentén
múló idő lépte csendes,
gondolatom szőkesége
egy csöppet sem veszedelmes.
Inkább szelíd, mint a hajnal
elsőszülött napsugara,
és álmodó és gyógyító,
mint az Isten tiszta szava.
Meggörbít a vad valóság,
szívem táján ingem fodros,
bazalt-édes Szent György-hegynek
zöld ösvénye fás meg bokros.
Ott baktat a bűbájos vágy,
lábaimnak fürge kedve,
csak felfelé, le nem jövök,
ez a kocka el van vetve.
Szabad vagyok a hegytetőn,
nem létezik, ami zavar,
csókért könyörg szél mámora,
nyomatékul vihart kavar.
Lendületes végső táncom,
fényes csókom neki adom,
s hogy a halál megkívánjon,
ruháimat leszaggatom.