Oxigén

Deres táj kisfiúval

Dérbõl épített mesekert a táj, kristály
hazán gyakorolt északi angyalok költik
a formákat… Fehérhabos bokrok ágain
dérsasok állnak; szürke kis foltok:
verebek mókáznak, vibrál köröttük
a levegõ, berúgnak egymástól, s lebegõ
hangulattal csipegetik a fagyragadozókat,
szomjukat oltván… Hejehujahaj! Télapó
által lenyisszantott tündérleányhaj
a mezõ füveire dermedt pára. A dúskerek
harmatcseppek most hegyesszuronyú
kristálykatonák a királyi jegenyén,
óvják a csendet s a lombjavesztett
õskoronát… Parasztfiúcska toppan
a tájba, deres a szempillája, deres
a kucsmája. Félelmet csihol, s felgyújtja
gondolatát, mélyfekete lángból figyel át
rám, sárkány leszek talán, vagy Jancsikát
hízlaló együgyû boszorkány a sûrû erdõ
közepébõl. Dérkutyát szólít, õ már látja,
noha még pára, lába mellé hívogatja és
válla magasában hosszan símogatja
a csak neki szelíd hatalmas fejet.
Megnyugtat: “itt nem ugat”, s fülébe
súgja titkukat. “Jó kutya vagy Burkus”,
dícséri meg aztán a szeretet mákonyos
hangján, s rámnéz vihogva; kiskaréjnyi
dércsipke foga fölött bíborlik a pisze
orra. “Nem harap?” kérdem aggódva.
“Néha” – mondja büszkén, s vált
a képregény, elnyargal a kicsi legény.
Nyihaha! Átlátszó paripa. Nyihaha!
Dércsikók. Ki lesz az elsõ? Fogadjon
mindenki, indul a nagy derbi. Csapkod
a kórók közt, szíve könnyed; vigyázat
csöpp zsoké, mesekönyved lapjai hullanak
a levert kristályokkal. Fehérhabos bokor
csalogatja; jaj! a lovacska ledobja
magáról. Déresõ zuhog rá a bokoraljban,
összeroskadt, olvadozó hóember kiáltja:
Segít?!” Odamegyek, fölemelem; “megvadult
megint – panaszkodik, aztán legyint: “majd
veszek másikat”. Most már hitelt akar, kicsit
sántítva, rosszul viselt haraggal bandukol
az édeni téli ösvényen. Hátra-hátra néz,
alig várja, hogy eltûnjön elõlem, s
felpattanjon végre a páraparipára. Vadon
nõtt diófán varjak tûnõdnek, éjszínû
tollukon gördül a fény, velük teljes
a tél. Kis csapatokban énekel a klán:
alszik a határ, fészkünket a lomb nem
takarja már, – fáj, fáj, fáj; többé talán
nem is talál vissza a nyár, – kár, kár, kár.
Bõvül a kórus, megjön a madarak
kedve, s jól hallom: az emberke
is fújja csoda-rekedt ében hangon.

 

Téli vadgalambok

Közönyös tájban vasúti sínek mutatnak oly
pontos célirányt, mint udvarom kitárt karú
akácai a téli vadgalambnak… Jönnek, egyre
csak jönnek a madarak, e helyhagyó freskók
a mezõ tágas kápolnája felõl. Noha földi fiak
õk, mégis a kerek ég messzeség-forgácsai:
alkony és pirkadat hangolja színüket, bármilyen
évszak üget is a vérben, s mélyfekvésû daluk
bolygóközi ballada, hangjukat hallgatva monoton
imát mormoló szerény kis angyal lengeti a remény
zászlaját szentmargiti alázattal. Nem vitás népük
mennybeli jó híre, finom szálú piroscsipke
életükkel díszítik a kecses formába pistult
anyagot, s télközi munkájukhoz aranyfényû
magot kérnek. Amennyi kell, annyit adok, és
bár félnek, dérszagú hûséget nyújtanak érte.
Elég is ennyi bók, hisz a faj, e konok vezér,
egy parancsba sûrítette akaratát, s vérmagasig
befalazta duzzogó szívüket. Alig-anyag
bio-kerekasztal mellett vitatjuk meg télrõl-télre
a természet programjának vonatkozó tételét:
az óvatosság nem adható sem ételért, sem italért,
sem nyughelyért; jelen van az érzelmek aranyos
ringjében is, s ha kell, kiüti a nászi mókát, –
õslicenc vigyázza szilaj, édes, árva szerelmüket.
Látomásom ébren-álom: nyakékükre, a fekete
tollgyöngysorra féken tartó biopórázt csatolt
a faj… De volt egyszer egy madár, öt éve
talán, színében világosabb, mint a többiek,
s hite a koránkelõ, meddõ nyugvást nem ismerõ
hóvirágé… Amikor a kukoricás edénnyel az etetõ
helyre léptem, szélkötélre függesztett vékonyka
ágon hintázott éppen, s láttam rajta, hogy
félelmét szellõtõl is lebbenthetõ selyemfüggöny
takarja csupán. Rövid tétovázás után mellém
repült az eskûszegõ, s ettõl táncra perdült
a levegõ molekula-népe. A félelem ragályos,
de hogy a bátorság is az, sohasem tudtam.
Mint idõzített bomba, robbant a bizalom
az otromba hidegben, s a szûkülõ körön belül
talán száz kicsike fõbõl álló vadgalambra meredt
a faj iszonyattal… Én meg riogattam magamat,
miközben apadt bennem a józan ész: élek-e még
egyáltalán, ez itten túlvilági fény már, mintha
lámpa égne tulipán közepén. Lám, ha nem sajog
a valóság, hinni sem lehet; pedig mellettem
lüktetett a piroscsizmás sereg, csak éppen
angyalok balzsamozták az akácok kitárt karját…
Égi talon a bizalom, s ha kiadják, jól megnézik,
kinek adják… Annak, aki megfejtette a Teremtõ
képrejtvényét, a legelsõ földre suhant gondolatát
gondolata õsi okát, ami miatt egysejtûeket álmodott
a tengerekbe: bármiféle alakzatban serénykedjen is
az élet, nincs mérete és egynemû; legyen akár
lajhár-lomha, elefánt-nagy, vagy, mint a kolibri:
surrogó, kicsi propeller, akit a megterített
virágkehely fölött önsebesség kínál hellyel.

 

Téli táj varjakkal és velem

A vasúti sínek mentén tombolt a messzeség, ennyire
még soha talán. Február délután nagy fényeit itta
a táj, lerészegedett kóró, nád, mocsár; mennyboltnyi
hordóból öntött sugarat a Nap! a Nap! a Nap! Kissé
távolabb, a növénytelen göröngy-tenger több száz
ballada-madarat lökött fel hirtelen, s a felhõnyi
fekete-nyelû, tollhúros hegedû elsuhogta fölöttem
a Téli-derû szimfóniát. “Ördög bújt” a légvonóba:
beindította az óriás malom kerekét, amely percenként
évmilliókat õrölt vissza; elfeledett kapuk nyíltak,
s nem nyikorgott eresztékük… A krisztusi törvény
értelmében, távol a dologiságtól, mindig kaptam,
amikor adtam, és ha kaptam, többet adtam, de hogy
e törvény itten is érvényes, alig hittem… Valami
titkos vezényszóra megfordult, s mint darabokra
szabott boszorkány-éjszaka, múltból hozott éji
zenét suhogott fölöttem a balladák madár-hada.
Bûvölõdtem a tõlem kapott bátor megfordulástól,
amely új árnyalatot adott színeimhez. E pillanatban
õsidõkbe illantam magam elõl, ahol a fajok elosztása
után vesztegelt ki tudja, hány talon; s ama bizonyos
óriás malom természetté õrölte köröttem az ember
nyomait, ami függöny volt kedvemen… Maratoni
fény futott a télvégi táj sínpár gerincén, fény
szaltózott távoli házak tetején: a határ lapockáján,
s valahány szõlõkaró pihenõhely, csúcsán fekete
õrszem. S az õrszemek éjfél-arcán piciny égitestek
fénylettek befelé kíváncsian, mégis rám, hogy mitõl
e bizalom óvatos lelkük labirintján. Szellõ találta
meg lebbenõ tollukat, s míg merengtek, hátukon izzott
a sugár-nyereg. Aztán a könnyû légzsoké magasba
vitette magát, ahol már nem zavarják az Összekötõ
morzejeleit… Nem a dércsipke, nem is az ágakra
olvadt, majd visszafagyott víz ragyogása, – amely,
mint a téli tündér álma – te vagy február ars
poeticája, szép madár, szelek vitorlása… Így
becéztem, búcsúztattam õket, míg látókörömbõl
távolra szegõdtek. Aztán nõni kezdtek a pontocskák,
nõttek, növekedtek, s újból a kedvem közelében
suhogott, kavargott több száz fekete csillag
a délutáni égen. Képlékeny mozgással, sebesen
rajzolták le pályájuk széldombjait, majd kuncogva
ereszkedtek körém, kóstolgatva a madár-fölény
ízeit. Úgy tudtak változni, mint ég alatt merengõ
fiúcska vágyában a felhõ: ami ében színû vitorla
a légben, testre csukott szárnnyal ékkõ a téli
mezõ gyûrûjében. Rekedtes kár-kár daluk már
az alkonyi sugár kánkánját kísérte. A létáram
huzalában feszülõ szépség-energia vakítón
világított agyam égõ lámpájában, csak lélek-árnyalóval
láttam, hogy alant van már a nap, és a varjak
bíbor korongot tartanak szilaj csõrükben… A titkos
ügynök újabb üzenet-sort küldött, s míg buzgón
jegyeztem a morzejeleket gondolat-zajlásom
hordalékos partján, a fekete ékkövek éjfél-arcán
magabiztos holdacska ragyogott. Mindegyiknél
volt egy fénybõl hozott kicsiny adó-vevõ…
Hitemre! A Teremtõ idegei vibráltak benne.

 

Oxigén

(Jean Michel Jarre zenéjéhez)

Éji mezõn átrobogó vonat fényes
ablaksora hívogat. Indulni kellene
talán, indulni kellene már, mert
új kezdetet zengõ milliárd pogány
csecsemõ ring a szférában. Homlokukon
cseppnyi rubin, vér-rubin, magzatvér
ragyog s remeg, hangjukat felkottázzák
a még tapasztalatlan istenek. Mi az
a távoli, ami lélek-közelbe, az idegek
vonulatát követve vési be magát?
Fényt gáncsol a sötét, maradni kevés,
elmenni nem elég. Mi az a közeli, ami
a sejtek mélyébe tapadva valami úri
ballada? Indulni kellene talán, mert
hõsök bús szaván hangol a kétely:
minek voltunk, minek? Rettentõn
sóhajtozik megzavart sírjában a sok
éledõ erõ, az immár gyökerek felé
közeledõ földöreg… És elájulnak
a színek. De azok a rejtett árnyalatok,
amiket összetett rovarszem sem filmezett
még fel, a nap terein szervezõdnek szép
forradalomra: zokog a, zokog a, zokog a
rét – ismétli hírét valahány titkos
adója; zokog a, zokog a, zokog az erdõ,
veszik az otthona; zokog a, zokog a,
zokog az állat, mert veszik az erdõ,
mert veszik a rét. Fényt kerget
a sötét, elmenni kevés, maradni
nem elég. Füsttel kötözött sugárkévék
között szédül a madár; indulni kellene
talán. Szédül az anyag a föld vegyi
mûhelyében; élni akarók dübörögnek,
akik már nem lehetnek, s a holtak
koponyába merült, földdel kevert
haragja zölden foszforeszkál…
Haldoklik a rét, az erdõ, a madár,
indulni kellene már! Haldoklik
az ember, mint vázában a tulipán,
amit lappangó árnyak közt sejtekig
nyílt torz vigyorra késztet
a fullasztóan sûrû mesterkélt
vígasz. Tudja már, ez a bizonyság-tétel
nem igaz. Pokolból sikoltó paranoia,
és néma kataton bámul az éji mezõn
átrobogó vonat fényes ablaksora után.
Indulna már, de tébolyult agyában
önmagába csavarodik a fele föld,
fele ég, gömbölyû messzeség, s
iszonyú fénnyel felporzik halála.

Március-éji szél

Ravaszul, kelletõn mindig tavasznak adod
el magad, március. Hûvösödet most is langyosnak
érzem, amint gondjaimat átmosod az éjben…
A lámpa szemtelen kis fénye felfröccsen
az égre, s a gyönyörû csillagok sápadnak
fölötte, irígyen a földre, hogy udvarom,
ez a bolygóból szabott parányi vagyon külön
csillagot rejt. S az édes szél, amely
gyerekkort fütyül, s azt, hogy él mind,
akit szerettem, surrogva bújkál a mogyorófa
barkái közt, míg azok tél és tavasz határán,
hold- és lámpafényben hold-sárgán válaszolnak
könnyed libbenéssel. Egységbe kuszált ágaikkal
érdesen zizzennek a fák, a bokrok, s a szél,
az édes szél hû lombok lágyító útjára vágyik,
amikor a vadgalamb kis kupaca mögül már nem
látszik a sárga-szürke fény, hanem lágy-suhogó
takaró az õre. Éjszaka sejtelme pereg a háztetõre,
ágak hintázó árnyai szövik be az udvart, mint
megannyi néma dúvad az eszmélet bújtató árkaiban.
Sohasem hittem, hogy az agyamba csorgó messzeség
egyszer meghagy a jelenben, s hogy használni
legyen szép, átcsiszolja érdes felszínét.
Pedig minden távolról való, ami tükrében tartja
az anyagot, oly illanó, mint a tavaszi hó, amely
alig lehullva beolvasztja fehér kristályait,
s latyakban a hit: a felülrõl ívelés, a puha
ide-oda lengés. Most mégis könnyû a jelenvaló,
hitem, mint szárnyas ló, mindenütt a szél
nyomában, és nincs megérkezés. A naprendszeren
túlra figyelés, az onnan ide-lejtés, már valami
sejtés az üdvbõl. Földrõl az ûrbe, mennyekbõl
a porig, vezeklõ zokog így: szárnyalón
hajolva. Hova a gondolat, ha elhagyja agyunkat,
s elhagyja-e? Szemünk is gödrében marad, amikor
felgyullad benne a nap, amikor felizzik benne
a hold… Közel, távol, kívül és belül, oly egyre
megy gyönyörû éjszaka! Érzékeink zegzugában
elfér a világ, parányiban a gigászi; fogalomból
képet látni: óriást feszít a parányi…
Lámpát oltottam, bódul az éj, s a pazarló
pazar szél arcomhoz ér, elidõz, sistereg, mint
az a régi, amely halott kutyám szõre közé borzolt.
És hiába nem volt visszajelzés, emelte, kavarta,
játszani hívta a befulladt életet, nem cserélt
teret… Nyitott az ég, s a csupa lék sötéten
át fényévek útján zuhan tekintetembe a tömérdek
aranyfonál. Kisemmizve, meredély szélén gubbaszt
a halál ezen az éjszakán, s míg gyöpös homlokába
bélyeget éget a mogyorófa fénycsík virága,
csíkozott koronája hidat ível a tavasznak. Kis
légörvényeket kavarva, dúdolva surran át rajta,
mint felkottázott remény: a szél, az édes szél.

Március

Még lombtalanul feszülnek
az ágak, s ha szél támad,
közeikben reszket a fény,
de március ügynökei vas-
fegyelemmel kúsznak a föld
sejtjeiben, szervezik
a gyökereket. Engem is
szervez ég és föld árama,
utazás nélkül vagyok
vándora valami gyémánt-
kemény akaratnak, amely
egyhelyben száguld, mint
a rügyekbe robbant erõ,
s ahogyan mozdulatlan
horizontnak futnak
a kagylószínû utak.

Most menyegzõi szõnyeg
valamennyi, ég és föld
eskûjéhez ezer karú
ragyogás igazgatja.
Jobbra, balra naplelkû
tereken hangol a zenekar,
cincog az elsõhegedû, s
fölsejlik az aranyrevû.

Soha még ennyi álombeli
lehetõség, megbabonázott
idegeimben tengernyi
bõség, tengerek fénytörése,
élet, halál csillan és
sötétlik benne, s mint
az egytagú szó, nem is
választható. Nincs nagyobb
kaland, mint amikor üdvözül
az anyag és tavaszba
tavaszodik õsfiatalon.
Örökös talon ez:
fegyelmezett duhajon
várni, hogy a Rendezõ
gazdag díszletét a közös
színpadra tegye… Mind,
aki él: önmaga ékszere.

Mogyorófa langyos januárban

Micsoda szabály van ebben
a szabálytalan áradásban
lombhullatók éke, bátor
mogyorófa. Mint Isten
éber gondolata, ezer
felé fut a forma
barna vázad vonalain. Amíg
többi társad, az örökzöld
is, dermedten szolgálja
e komor évszakot, te
égbe szabod arany-
csík virágaidat,
s fényállomásokkal csalod
le a hideg napot. Hogyan
mered télbe pazarolni
jó nedveidet, amikor
nem tudja vissza-
fogni semmi már
ezt a sárgaporzós, játéknak
tûnõ lenge forradalmat.
Lám, idehívtál egy
méhet, megérezte
szegény léted
balzsamát, s
mert az illatút csak délibáb
a télközépen, elátkozta
“törvényszegõ”, neki
meddõ virágodat.
Mogyorófa,
kedvem
és udvarom lángveretû csokra,
január ékessége, téli béke,
nem vagy becsapott, csak
felébredtél, s kinéztél
a fénybe. Hátvédeid:
a csöppnyi rügyek
nem szöknek levélbe, ha egy-egy
mégis, bíborszín fodrozással
elakad, s csak a vágy helye
marad hírül a tavasznak.
Langyderûs éjszakákon,
amikor a holdsugár
csorog a barkákon, mitsem bánod,
hogy majd jönnek a havas
szelek, s kínlódva
tekereg, barnul
fénysereged.

Halottak Napján

A megadó tujafák ebben
az imbolygó gyertyaláng
erdõben, az imbolygó ég
alatt, s a köd-halk
beszélgetés veletek, jó
halottak, oly távol vitte
életemet, hogy már nem
tudom: ti vagytok-e
nálam, vagy én mentem-e
közétek, megtudni
véglegesen, amit régóta
hiszek, hogy életszerûen
halunk meg és halálszerûen
élünk, lét és nemlét
közé tapasztva, mint
halottak napján
az õszirózsák illata.

 

Április végi havazás

Ma reggel égve ébredtem
az áprilisi fényben, de
ahogyan udvaromba léptem,
nyurga csoda oltotta el
lángjaimat. Mint égbe veszõ,
meddõ álomfa, tekergõ hófelhõ
szórta szirmait a bodza és
mogyorófa fiatalzöld lombjaira.
Az orgona lila utóda már
bimbóba cseperedve
roskadozott terhe alatt.
Hópihe zsoké lovagolt meg
szeppent katicabogarat,
hét pettyet takart egymaga.
Észak üzente Tavasznak, hogy
jól van, és ereje a régi;
hírei, mint illegális égi
röplapocskák ereszkedtek
alá, s olvatagon terültek
a földre. Kis csiga kúszott
rajta, vacogott meztelen
talpa. S a rovartalan
csendben porzó és bibe
egymásra tapadt a hópille
alatt. Tegnap még esõ,
elõtte méhecske és szél
adta össze õket, most
meg ez a szertelen,
fagyos szerelem, mintha
saját nászágyuk képlékennyé
bomlott szirma omlott volna
rájuk. Csak a tulipán zárult
be szigorral, hallgatni
a föld igéjét, miként az,
aki nem ismer felemás
törvényeket; de kicsit
idébb, a komor tuja mellett
ücsörgõ bokor örökzöld lombja
között: ahány virág, annyi
csokor félvad mosoly aranylott,
pedig pörge hósapka gyötörte.
A vadgerle sem hagyta becsapni
magát, piroslábú séta közben
gyûjtögette kusza fészke
anyagát, és csoda-e? csoda
hát: a poszáta lombhazát
védõ dalát is fényezte,
nem tompította ez a tavaszba
lesõ évszak… Ha már ide
fáradtál, Észak ügynöke, foglalj
helyet nyomban, és pihenj
kicsit haragoszöld udvaromban.

Akácvirágzás 1984-ben

Zöld, kék, fehér; árnyék, fény és én.
Fehér, fehér, fehér; árnyék, fény és
ti! Sóvár halottak: micsoda erõ igazgat
benneteket, hogy a szememmel néztek, és
félre tolva kedvemet, a be nem szívott
illatokkal bennem lélegeztek. Legkivált
te: utolsó halottam itt legelõl, mit
keresel a formákban és színekben,
a csöndben és a zajban, mit a csillagokban
és a napban!? Könnyû szél van s kinyílnak
a lombközi szabálytalan fényablakok, ott
könyökölsz mindegyikben, s kortyolgatod
érzékeimben az akácillatot. Ahogyan a nap
takaró sugarában kortyolja a hold és
a mennybolt, úgy kortyolod, amiként mérget
sejtve én iszom bele a mennyboltba és
a holdba! Halálos bûvöletben, moccanatlan
figyellek udvarom nyújtotta ezer alakú
Isten-forma, fürtös szentély, szirom-
titok, lomb-sóhajok, szélhalkulás:
Isten-surranás, kihívó fehér sugárzás.
Akácfavirág, bodza! Lennétek bár
szíveink élõ telefonja, s ne ez
a sírközi, szomorú, végtelenbe fonott
illatkoszorú… Sóvár halottam, legékesebb
kedvedet tartalékoltad ezekre a májusi
napokra. Az álnok élet csaliként dobta
eléd ezt a fehéren gyûrûzõ szépséget,
s mindig ahol voltál: tapasztalásod
romjai fölött… Most is itt lõdörög
könnyûre vetkezett, bármit felölthetõ
szellem-szíved… Mint csillagfény
a parancsoló éjben, szétszóródsz
a tágulékony Mindenségben.

 

Barkák

A természet csendes miséjén,
ebben a hûvös szertartásban,
még minden erõ láthatatlan,
csak a mogyorófa aranycsík
virágai bátrak fényleni,
fény-gregoriánt zengeni.
Néhány napja még ujjongva
figyelted, szertelen hited
foglalatát láttad benne.
“Gyönyörû! – mondtad –
fényképezni kellene, mielõtt
lehullik.” De jött egy
kozmoszi vihar, szívedre
fagyot küldött, halálos
hófelhõt, s lehulltál
a leggyengébb barka elõtt.
Most nézem helyetted
az udvar sárga csokrát,
mondanám imáját, – hiába.
Rezdül a szélben, és
világba szórja átkait
a mogyorófa virága.