Szerelem

A szerelem egyenlete

Én akkor is szeretlenk,
Ha Te nem akarod.
Ha behunyjuk a szemünk,
A csillag még ragyok.
Ha a télben járunk,
Tavaszt nem tagadjuk.
Elmúlnak a percek,
Mégis megragadjuk.
Én akkor is szeretlek,
Ha Te nem akarod,
S csodavárón várom
Örökké a karod.
Ha Te nem akarod,
én akkor is szeretlek.

Te vagy a legszebb

A világon minden más mulandó,
Csak Te vagy szerelmem, örök!
Arcodon aranyló álmok úsznak,
Szemedben végtelen körök,
te vagy a legszebb, az Asszony, az örök!

Öled vágyaknak rubin éke,
Melled szikrázó hószirom.
Ajkad szélén tûzpiros virágok,
Tested aranyhíd kék tavon,
Te vagy a legszebb, a Asszony, a dalom.

Csókodnak ízét nem felejtem,
Véresen izzó kis rögök,
Mesékbõl élõ álmot szõttem,
S álmot valóval ötvözök,
Mert Te vagy a legszebb, az Asszony, az örök.

Üzenet

Várlak.
Nehéz elhinni, hogy nem jössz.
A délután tétován méláz a téli estén,
Álmok cikáznak bársonyos kis testén,
A vágyak.

Nézek az útra.
A fények árnyakat ûznek a télben,
S aztán eltûnnek mélyen az éjben,
Mint hajnali harmat
A fákról.

Várlak.
Ha újra ez útra kerülnél,
Legyen õszi vagy téli a táj is,
S a búcsú könnyekig fáj is,
Én várlak.

Öröknéző szemmel

Nézek Rád,
Ha rámhajol az alkony,
Mikor a csend
Suttogva beszél.
Simogatom
Arcod álmodását,
Mikor a hajd
Borzolja a szél.

Nézek Rád,
Nem tudom mikortól.
Benned vibrál
Múlt és jövõ.
Nézek Rád,
És megszépül a távol.
Rámnevet
A reszketõ Idõ.

Nézek Rád,
És soha nem feledlek.
Ha elkap majd
A tétova Halál,
Én nézek Rád
Majd öröknézõ szemmel,
A Végtelenség
Hogyha rámtalál.

Te vagy szerelmem

Te vagy szerelmem, a messzeségbõl
Felém sugárzó nagy talány.
Az egyetlen, az elérhetetlen,
A valóság, és mégis játszi árny.

hogy múlnak az évek, úgy hiányzol,
Bár tudom, nem jössz el soha.
Mégis, – örökké viszlek magammal,
Te álmaimnak legszebb asszonya.

Végtelenben enyém leszel végre,
Szerelmem így lesz majd igaz.
Teljesülhet vágyaimnak vágya,
Mit elvett tõlem életem, a gaz.

Bukdácsoló gondolatok

Ma elmentél.
Holnap
Hiányod
Már árnyékot
Vetett
A szívemre.
Kerestem
A perceket
Amikor
Együtt voltunk,
S kerestem
A magányt,
Ahol újra
Együtt lehetünk.
Sokasodtak
A napok,
A nappalok
Mélázva teltek.
Bukdácsolva
Rohantak a percek,
S mikor Nálad
Végre megpihentek,
Emléked felkacagott.

Vallomás

Te oly szép vagy és oly csodás,
Mint napcsókolta ragyogás.

Mint hajnaltájt a reggelek,
Mint tisztultan a kék egek.

Mint árnyékban a pihenés,
Mint önfeldten szeretés.

Mint ezer virág illata,
Mint örömöknek vánkosa.

Te oly szép vagy és oly csodás,
Hogy nincs is ilyen senki más.

Várakozás közben

Vártalak,
S Te nem jöttél.
Tétován bejártam
Minden perced,
Bekuporodtam
Gondolataidba is,
S olyan álommal
Éltem benned,
Melybõl soha,
De soha,
Nem lesz felébredés.
Csókommal
Végig égettem
A testedet,
Bebújtam
Pórusaid közé,
S megigazultan
Reméltem
A feltámadást.
Vártalak,
S Te nem jöttél.
Azóta Veled járom
E tébolyult világot.
Veled élem
A szent gonoszság,
Tántorgó útjait,
Lélegzetedbe ivódva
Ölök meg
Minden szépet és jót,
S leszek önmagam
Megsemmisülése
Benned, Szerelmem,
Aki szebb és több vagy
Az örökkévalóságnál,
Élõbb vagy az életnél,
Az én legszentebb
Halálom.

A vonatunk

Tudom, hogy jön már.
A vonat minden zakatolása
A szívemmel együtt doobg.
Tudom, hogy felém robog
A boldogság elérhetetlen vonata.
Két sín fölött a végtelenbe
Tévedt szerelmünk
Bolyong a váltók kusza rengetegében.
fények villódznak,
Majd kihunynak az éjben,
S egyszer majd örökre megállnak a vonatok.
De addig Te is, meg én is robogok.
Tudom, hogy jön már:
Tudom és megsiratom,
Hogy az én vonatom más sineken jár.
Pedig össze kellene kapcsolni
Lelkünk hosszú kocsisorát.
Pedig úgy össze kellene kapcsolni
Zakatoló kis szívünket,
Mint még soha
Egyetlen szerelvényt ezen a világon.
Tudom, hogy jön már:
Tudom és megsiratom,
Hogy ami jön
Már nem az én vonatom.
Mégis örökké akarom,
Hogy a Te és az én vonatom,
Robogjon velünk szabadon,
Elérhetetlen szerelmünk felé.

Au revoir!

Úgy mentél el kedves,
Hogy vissza már soha többé nem jössz.
Már nem neked pompázik a nyár,
Már nem neked trilláz a madár,
S az akácvirágok sem neked
illatoznak az út mentén.
Úgy mentél el,
Hogy vissza már soha többé nem össz.
Kiálthatok olyat, hogy a végtelen is
visszacsendül belé,
Mehetek olyan messzire,
Ahol már semmi sincsen,
Téged, – ott sem talállak,
Én is elmegyek egyszer,
Hogy soha többé vissza ne jöjjek.
S utánam még sokan lesznek így,
Akaratlanul, semmit nem értve,
Csak elmennek, de nem tudják miért,
S csak elmennek, de nem tudják hová.
Te azért itt voltál egyszer;
S én addig tudom, hogy itt voltál,
Amíg én is majd el nem megyek.
Pompás õtvesztõ ez a mi életünk.
Au revoir!